„Határaidon békét ő teremt” – Szemelvények Varga László püspök idei lelkigyakorlatos elmélkedéseiből

A Zselicben fekvő Bárdudvarnokhoz több négyzetkilométeren szétszóródó tizenhat településrész tartozik, köztük Kaposszentbenedek. Itt található a Porta Pacis Lelkigyakorlatos Ház. Az eredetileg kolostorépület megálmodója, Váli Erzsébet Ancilla bencés nővér 1990-ben e területet szemelte ki a Porta Pacis bencés monostor helyszínéül, mert tudta: megszentelt föld, szerzetesek éltek itt. A szemközti Barát-dombon egykor Szent Benedek tiszteletére szentelt premontrei prépostság állt, háromhajós, boltozott szentélyű templommal. Az 1252-ben alapított, kaposfőiként vagy szentbenedekiként említett monostor a török korban pusztult el.

A hajdani premontrei monostorral szemközti lankán épült tehát a Porta Pacis-kolostorhoz tartozó központ, a háromnapos őszi, Varga László püspök vezette lelkigyakorlat helyszíne.

Tanításához a főpásztor Fabio Rosini Istennek semmi sem lehetetlen – Az újrakezdés művészete a Teremtés könyvének első fejezete alapján és Timothy Radcliffe Vesd bele magad! – Élet a keresztség és bérmálás kegyelmében című könyvét vette alapul.

Varga László püspök lelkigyakorlatos elmélkedései a korábbiakhoz hasonlóan a Szent Imre Öröksége Alapítvány gondozásában, várhatóan 2024-ben kötetbe rendezve is megjelennek.

Az alábbiakban szemelvényeket közlünk az őszi lelkigyakorlaton elhangzottakból.

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” – így kezdődik a Teremtés könyve; a keresztelés pedig e szavakkal: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Tehát nem mi vagyunk a kezdet.

Nem mi teremtjük a valóságot. Vagy elfogadjuk, vagy szembemegyünk vele. Ha elfogadjuk, az élet elkezd a gyógyulás irányába változni.

Mustó Péter SJ szavai szerint: „Ami van, annak szabad lennie.” Ha elfogadom, már nem megváltoztatni akarom a valóságot, hanem szolgálni.

Személyes történetünk a végtelenből a végtelenbe nyúlik. A Szentháromság volt a kezdet. Életünk forrásánál egy szeretetközösség áll. Sokkal többet tesz a Szentháromság az életünkben, mint amit észreveszünk. E világot a szentháromságos szeretet gravitációja tartja össze, és tart meg bennünket.

Naponta döntünk, hogy elfogadjuk-e a keresztségben kapott ajándékokat. Isten vágya, hogy mindannyian a mennyek országába kerüljünk. Ezt az ajándékot, az örök élet ajándékát kapjuk a keresztség szentségében. Az isteni genom, istengyermekségünk DNS-e ott van bennünk újjáteremtettségünk óta. A keresztségben megkaptunk mindent, hogy eljussunk Isten országába.

Mindent megelőz Isten szeretete: teremtettségünket, a mai napunk minden történését. Vagy azért imádkozom, mert Isten szeret; vagy azért, hogy szeressen – nem mindegy, mi a kiindulásunk. Szeretete nem azon múlik, hogy mennyi jót teszek; nem kiérdemelni kell, hanem befogadni. Isten működteti ezt a világot. A Szentlélek mozgat mindent. Az Egyház akkor is Krisztus titokzatos teste, ha rossz statisztikai adatokról hallunk, mert a Szentlélek működik – az Egyházon kívül is.

Amikor eltérünk attól, amit e genomban elrejtett Isten, vissza kell térnünk a keresztségben kapott ajándékokhoz. Az újrakezdés a káosz elfogadásával kezdődik; veszteségeink, a dolgok tökéletlensége, a valóság elfogadásával.

Vissza kell térnünk a szívünkben jelen lévő jósághoz. Isten a maga képére teremtett, ezért akkor is, ha szeretetlen vagyok, és bűnös, akkor is szeretett vagyok. Nem bűn vagyok. A bűn hamis önmagam.

Ne álljunk meg a bűnnél! Vissza kell térnünk az élethez. Akkor is Isten szeretett gyermeke vagyok, amikor bűnben élek. Az újrakezdéshez el kell indulnunk az Atya házához. A legfontosabb kérdés már nem az lesz, hogy ki vagyok, hanem hogy ki vagyok én az Atya számára.

Isten a szavával teremt. Szava mai is teremtő szó: gyógyít, feltámaszt, átváltoztatja a kenyeret, és Isten gyermeke lesz a megkeresztelt. 

„Én bennük, ők bennem…” – Jézus Krisztus belevont bennünket ebbe a szeretetbe. Amikor elfelejtjük, árva gyerekként bolyongunk a világban. Szent Bernát szerint: aki saját magának lesz a tanítómestere, egy bolondnak lesz a tanítványa.

„...megteremtette a szárazföldet”. Kell egy hely, ahol lehetségesé válik az élet. Úgyanígy kell egy hely, az Egyház közössége, ahol kibontakozhat újjáteremtett, megkeresztelt életünk minden gyümölcse.

Kiiktattuk a kert Gazdáját; itt kezdődött a korlátok kiiktatása. A jó és a rossz tudás fája a bizalom fája. A kígyó gyanakvást támaszt.

Szabad hibázni, nem kell tökéletesnek lenni. „Ti vagytok a világ világossága.” Elindít minket az elveszettek után, akik a sötétség útján járnak.

A kereszteléskor az Ige liturgiája után megkennek minket az öröm olajával – olajjal, mint a harcost a csata előtt a küzdelemre. Felkennek minket a szellemi harcra a gonosz ellen.

Hosszú volt az út, míg a választott nép elkezdte megérteni Isten útjait, mire a harcos, büntető istenképtől eljutott az irgalmas, megbocsátó Istenig; a véres, bosszúálló istenképtől a béketeremtő Krisztusig. Át kellett élniük a megrázkódtatást, hogy Isten nem védi meg a népét. Isten nem változtatott: az Egyházat sem védi meg. Elérkezett Isten országa – ezt az örömhírt kell hirdetnünk. Nem a politikusok, a hatalmak, nem a gonosz az úr; van Valaki, aki fölöttük van. Az összetöretésük vezetett hitük átalakulásához.

Jézus többet szeretne, mint gyógyítani. Szabadulást hirdetett, szeretetközösséget akar létrehozni.

A régi, a keresztség előtti ember szerint minden azért van, hogy kiszolgálja vágyait; csak birtokolni képes, önmagát odaajándékozni nem. Fél. Irányítani akarja Istent, mindent kontroll alatt akar tartani. Az új ember mer sebezhetővé, szegénnyé válni. Átadja magát az Atyának, s megvárja, amíg Isten lép. Tőle várja az életet... „Határaidon békét ő teremt” (147. zsoltár).

A Szentléleknek nem szabhatok határt, nekem kell belépnem az ő szabadságába.

Megtanít arra, mit jelent Isten gyermekének lenni. Nem az a lényeges, hogy a magam szemében ki vagyok, hanem hogy kinek lát engem Jézus.

„Isten megalkotta a szilárd boltozatot, és elválasztotta vele a boltozat fölötti és a boltozat alatti vizeket. Isten a boltozatot égnek nevezte.” Isten különbséget tesz élet és a halál között, és a különbségtételt boltozatnak nevezi el. Életem szabályait, kottáját a szerző írja elő, nem én. Vagy neki engedelmeskedem, vagy lassan, de biztosan elpusztítom magam. Isten egyszerre irgalmas és igazságos. Ha halálra dolgozom magam, megbetegszem...

Mi nem őskép, hanem képmás vagyunk, a Szentnek képmásai. Az életszentség betöltöttséget jelent. Isten mindenütt jelen van, mint a víz, valahol a mélyben. Meg kell teremtenem azokat a helyeket, ahol meríthetek belőle. Ha nem adok időt a Szeretetnek, nem tud betölteni; magamra maradok.

Isten országa mindenütt jelen van, és csendben, hatékonyan működik. Azoknak a szívében is, akik megtagadják Istent; ők is kerülnek majd olyan helyzetbe, amikor nem figyelnek oda a saját ideájukra, s akkor újra elkezd növekedni a jó.

Miként nehéz elfogadni, hogy nem mi vagyunk a kezdet, ugyanígy nehéz elfogadni, hogy nem a mi kezünkben van az irányítás. Alvás közben kiengedjük az irányítást, végre nyugodtan működhet Isten. Isten országa akkor is növekszik, amikor mi alszunk. Akár éjszaka van, akár nappal. A háborúk, gazdasági válságok, széthullások közepette is. „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik”, mondta Jézus. Akkor is megújul az Egyház, ha nem szervezünk állandóan. Lehet, hogy az Egyháznak is többet kéne aludnia? Hagyjuk élni a Szeretetet.

Isten szeretete mindenből olyan történetet sző, amely belőle indul ki, és hozzá tér vissza.

A keresztségben új szívet kaptunk, melyben Isten van elrejtve. A keresztség pillanatában meghalunk, és új életre támadunk. Új teremtés történik, amely fölött a halálnak nincs hatalma. Elkezdődött a feltámadott életem. A halálban csak az egyéni kis világunk törik össze, hogy részesei legyünk Krisztus minden értelmet meghaladó szeretetének.

Állandó jelenlétvesztésben élünk, kevésszer vagyunk Isten jelenlétében, a valóságunkban; görcsösen ragaszkodunk minden mulandóhoz, amit mi hozunk létre.

„Akkor megint szólt az Isten: Legyenek világító testek az égbolton, és válasszák el a nappalt az éjszakától. Ezek határozzák meg az ünnepeket, a napokat és az éveket.” Egy ünnepek nélküli élet egymástól elkülöníthetetlen dolgok lapos egyenese lenne. A nap és a hold az ünnepekért vannak, és nem fordítva.

Istené az idő. Ő az idő és az örökkévalóság. Övé minden perc, minden óra, minden nap, minden év. Mi csak használatra kaptuk.

Isten személy, s bele kell mennünk a kapcsolatba. Ehhez idő kell, de mi türelmetlenek vagyunk, nem tudunk várni. Vágyunk valamire, kérünk valamit Istentől, és ha ő nem adja meg egyből, türelmetlenségünkben megállunk a szükségleteink szintjén, melyből szokás lesz, majd szenvedély, függőség.

A kígyó manipulál, szuggerál, lenyűgöz, elbűvöl; a Szentlélek felemel, inspirál, növekedni segít. A megtérés a kulcs, a nézőpontom megváltoztatása.

Rengeteget foglalkozunk azzal, hogy hogy nézünk ki. Jézust nem ez érdekli, hanem az, hogy hogy nézünk (ki) másokra. Az ünnep az, hogy találkozunk, beszélgetünk, meghallgatjuk egymást. Meg kell változtatnunk gondolkodásmódunkat, másként kell viszonyulnunk a világhoz. Meg kell tanulnunk testvérként kezelni egymást. Együtt vagyunk felelősek az Egyházért, csak közösségben tudunk választ adni.

Az egyik legfontosabb ünnep a keresztségünk. Keresztségünk óta a kronosz és a kairosz átszövi egymást. Mindent, amit ma megélek, átszövi Isten jelenléte bennem. Fel sem fogjuk, hogy miközben felkelünk, s éljük a napunkat, üdvösségtörténetünket, az örökkévalóságot éljük.

A gonosz célja, hogy leválasszon a Szentről, hogy elfecséreljük az időnket a közösségi médiára… Mindig fáradtak leszünk, és a fáradt ember nem tud szeretni.

Minden egyes perc, amit nem szeretettel töltünk, éjszaka és sötétség.

Egyre nyugtalanabbak vagyunk, rohanunk, kapkodunk… Amikor elfáradunk, már jogosnak tartjuk a hét főbűnt...

A húsvéti vigílián a gyertya fényénél meglátjuk a másik arcát. A nappal akkor kezdődik, amikor a másik ember arcán meglátjuk a világosságot, amikor meglátjuk a másik embert, akinek arca és neve van. Hogy így lássunk, nagyon lassú, hosszú folyamat. Látásunkért csak részben felelős a környezetünk, neveltetésünk, a társadalom; nagymértékben alakítják látásunkat a döntéseink.

„Mi Atyánk...” Az Atya szemében mi mind testvérek vagyunk, a mi szemünkben nem. Felosztjuk a világot jókra és gonoszakra, keresztényekre és hindukra, hívőkre és ateistákra... Én döntöm el, hogy a hit titka felől közelítek embertársamhoz, vagy a média, a szekértáborom stb. véleménye felől. A szeretettel való nézés megtisztítja a szemünket a rokonszenv-ellenszenv rabságából, megtisztítja a szívünket. A szeretettel való nézés mindig együttérzés, együttszenvedés.

A szeretet mindig kockáztat. Ha a hit szemével látjuk embertársainkat, sebezhetővé leszünk. Mint Krisztus.

S ő nem véd meg, ahogy az Egyházat sem védi meg. Nem kerülhetjük el az üldöztetést. El kell hagynunk sok mindent, köztük az önmagunkról és az Egyházról alkotott álmainkat. Isten belevisz a valóságba, és azt mondja, hogy szeresd, mert én is szeretem. Nem hivatkozik másra, csak önmagára.

Hosszú az út, mire az ember kiengedi az irányítást a kezéből. Simon Péter is, csak miután összetört, vált képessé arra, hogy kiengedje kezéből az irányítást – gőgjének, magabiztosságának megtörése után.

Idő kell, hogy megadjuk magunkat a szeretetnek, anélkül, hogy igazolnánk vagy védenénk magunkat, anélkül, hogy félnénk. Hosszú az út, de Istennek van ideje.

Szerző: Gátas Judit

Fotó: Kling Márk/Kaposvári Egyházmegye (archív); Porta Pacis; wikipedia

Magyar Kurír