„A hiábavalóság alatt” – Elmélkedéssorozat a teremtés hetében (2.)

„A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá,
nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette,
mégpedig azzal a reménységgel…” (Róm 8,20)

A reménység szó – amely már a következő vershez tartozik – mégis egy kis fényt kínál a sötétségben, a kétségbeejtő, értelmetlen valóságban, amelyben vesztegelünk. Hiábavalóság alá vettetett az ember és vele együtt a teremtett világ. Az ember egyre fokozódó lázas pörgésével együtt sem tud kijutni az üresség és céltalanság gödréből.

A trópusokon járva, ámulva a teremtés virágzó, örökzöld gazdagságán, amely a szegénytelepet is szegélyezi, és meghazudtolja az éhínség, ivóvíz-nélküliség és a kartonpapír-kunyhók nyomorát, arról beszéltem a gyerekeknek, hogy nálunk ősszel a fákon a levelek elsárgulnak, megbarnulnak, azután elszáradnak és lehullanak. Nem értették, miről beszélek. Ők nem láttak ilyet. Ők azon az éghajlaton tapasztalják, hogy minden élő természetes ösztöne a túlélés, a fennmaradás, a szaporodás és a tökéletesedés. Mert a természetbe van rejtve a megújulás lehetősége és képessége. Az élettelen teremtmények, a Nap, a Hold és a csillagok járása a Teremtőnek, az élet törvényének engedelmeskedik. A levegő, a szél és a vizek mozgása „titkos ösztönnel” Isten akaratának enged. A természet a Teremtő gyönyörű titka.

Az ember is az, amíg tudja, kinek a tulajdona. De a szikrázó napsütésben az utcán kolduló gyermekek mosolya félrevezet. Valami nagyon elromlott. Minket a mediterrán éghajlaton az ősz nemcsak a termések, a gyümölcsök élvezetére emlékeztet, hanem az elmúlásra, a romlásra és a halálra is.

A teremtett világ a hiábavalóság alatt él. Az alá rekesztetett. Noha eredetileg „látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó” (1Móz 1,31). Mi történt? Hogyan került a hiábavalóság alá? Az ember fellázadt Teremtője ellen, többet és mást akart, mint amit ajándékba kapott, ami az övé lehet Isten ege alatt. Elbukott, ezért nem élhet romolhatatlan Édenben. Saját akaratából törte meg a harmóniát, magával húzva és romlásba taszítva egész környezetét. A bűneset hatalmas drámájában az ember nemcsak a Teremtővel, hanem a természettel is halálos viszonyba került.

Az egész teremtést a romlandóság, a mulandóság és az erőszak uralma alá kényszerítette. Ellenségeskedést szerzett nemcsak az ősi kígyóval, hanem minden élővel és élettelennel szemben: „…legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajtson neked, és a mező növényét egyed!” (1Móz 3,17–18) Miattunk szenved a természet. Távol Istentől ma is fájdalmas sebeket okozunk egymásnak. Elfoglalunk és kizsákmányolunk a magunk kényelmére minden talpalatnyi földet, fogyasztjuk és pazaroljuk mértéktelenül mindazt, amihez hozzáférünk mások rovására. Az egész teremtés töredékességében és törékenységében megváltásra szorul. Az Emberfia azért jött, hogy kiváltsa az elveszett embert és a vele szenvedő teremtett világot a jelen kárhozatból. Csak remélhetjük, hogy a tőle kapható szeretettel átitatódva mégis eszközei lehetünk a szenvedés enyhítésének. Megújító Lelkét kérve remélhetünk, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban (vö. 1Kor 15,58). (Karsay Eszter)

Imádság

Életnek Ura, érezzük és bűnbánattal valljuk, hogy elromlott kezünk között az élet. Kicsik és jelentéktelenek vagyunk a hatalmas mindenségben. Mégis adj bátorságot, hogy merjük magunkat felajánlani a te szolgálatodra! Köszönjük a megváltás ígéretét, örömét, a helyreállítás, az új teremtés reményét. Adj Lelkedből erőt, hogy hirdessük azt! Ámen.

Fotó: Merényi Zita

Forrás: teremtesunnepe.hu/Kaposvári Egyházmegye

Magyar Kurír