„Higgyék el, hogy van valaki bent” – Asya története Törökországból

Asya néhány nappal ezelőtt a családjával nézte a tévét, szerette a sorozatokat, alig várta, hogy elinduljon a főcím. Hűvös volt, és betekerte magát egy takaróba, lábát felhúzta maga alá a kanapén. Még fel sem fogta a tompa morajlást, elkezdett mozogni az épület, a kanapé ferdén lecsúszott, és nekiütődve megállt a szoba túlsó végében, a virágpolc mellett. Minden felfordult; lehet, el is vesztette eszméletét. Amikor magához tért, csak a csend volt körülötte és a sötétség. A feje fölött kitapogatott egy faldarabot, hideg volt, ez egy kicsit magához térítette. Erőt vett magán, de nem tudta megfejteni az elmúlt percek szörnyűségeit. A kiabáló édesanyját, az Allahhoz fohászkodó édesapját nem látta; nem is érezte, hogy ott lennének körülötte.

A Katolikus Karitász mentőcsoportja a rendőrök és civilek kérésére állt meg a ház előtt. A valamikor jobb napokat látott, masszív betonból készült, lapos tetős épület megrogyott, mintha térdre vagy hasra esett volna. A legtöbb fal megmaradt, az emeletek egy helyen összecsúsztak. „Higgyék el, hogy van valaki bent” – könyörgött egy kötött sapkás idős ember a magyar önkénteseknek, akik szétszéledtek, és megpróbáltak minél több helyen felkapaszkodni az épülettorzó legmagasabb pontjára. Így váltak láthatóvá azok a hasadékok, amelyek bejutási lehetőséget adtak az épület belseje felé.

A vékony testalkatú barlangászok a legnagyobb nyíláson keresztül indultak el, és kisvártatva jelezték, hogy valahonnan a mélyből segélykérő hangot hallottak. Az épület előtt leparkoltak az izraeli mentők, furcsa berendezéssel siettek a romhalmaz tetejére, majd nemsokára egy képernyőn megmutatták a magyaroknak, hogy lent hol helyezkednek el emberi testek. (Senki nem érti azóta sem, hogyan tudtak a 20–30 cm vastag falakon át „beröntgenezni”, és mivel.)

A 0,5 x 0,5 méteres járat lassan készült el. Nagy mennyiségű törmeléket, betondarabot kellett eltávolítani. Az utcán álldogáló civilek gyorsan a magyarok segítségére siettek; néhány fenyőfát kivágtak, hogy legyen mivel kitámasztani a barlangászok feje fölötti födémet. A televíziókészülék újabb nehézséget jelentett, erre a járat kiszélesítésekor találtak rá: útját állta a kutatóknak; eltartott egy darabig, amig csavarhúzóval, pajszerrel szétszedték.

Asya már régóta fülelt, mikor meghallotta az egyre inkább közeledő zajokat; megfeszült teste elernyedt. Az elmúlt 3 és fél napban szembesült a félelemmel, a kiszolgáltatottsággal, a reménytelenséggel, mindennel, amihez a legtöbb embernek egy emberöltönyi idő is kevés. A szomjúsággal nem törődött már, az éhség sem foglalkoztatta, a hideg ellen megvédte az a pléd, amivel betakarózott tévénézéskor. Az alatta levő, épen maradt kanapé átvette testének hőmérsékletet, és vissza is adta, ennek köszönhette, hogy nem fagyott meg.

A barlangász szerint nagy szerencséje volt a lánynak, hogy nem szorult be valamelyik testrésze, ami jelentősen hátráltatta volna a kiszabadítást. Az pedig, hogy eszméleténél volt és tudott kommunikálni megmentőivel, külön előnyt jelentett mindenkinek. Ez tartotta a lelket a barlangászban is, hogy van értelme tovább folytatni a mentőakciót. A magyar mentőorvos megvizsgálta Asyát, megtette a szükséges lépéseket ahhoz, hogy az elgyötört testet hordágyra tegyék. A meredek járdán a városlakók álltak sorfalat, adták kézről kézre a hordágyat, miközben imádkoztak.

Reggelre megérkeztek a török katasztrófavédelem sátrai, így délre a városból sátorváros lett, mindenkinek jutott hely, akinek a feje fölül elveszett a fedél.

Szöveg: Marosi Antal, a mentőcsapat tagja

Forrás és fotó: Katolikus Karitász

Magyar Kurír