„Hiszem, hogy Istennek célja volt velem” – Beszélgetés Mártha Tiborral, a Don-kanyar zarándokával

Mártha Tibor 1961-ben született. 1990 óta ötvenöt alkalommal járt a Don-kanyarban a magyar katonasíroknál. Hol egyedül, hol csoportosan zarándokol,  a 80. évfordulón is megjárta a Don-kanyart, ahol elhelyezte az emlékezés koszorúit. Nemrég érkezett haza legutóbbi útjáról.  Munkája, tevékenysége felbecsülhetetlen: elkészítette az eddig ismert összes sír pontos térképét, Magyarországról kopjafákat, kereszteket szállít, majd azokat a sírhelyeken felállíttatja, megszentelteti. Több tucat kiutazást szervezett meg, amelyek alkalmával hozzátartozók százait vitte ki buszokkal az egykori hadszíntérre. 2012-ben tevékenységéért a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.

– Azt tapasztalom, hogy a mai fiatalok nagy része kevéssé érdeklődik történelmünk iránt. 28 évesen ki vagy mi keltette fel a figyelmét a Don-kanyar hősei iránt? Kikkel indult az első útra?

– Édesanyám testvére, az én nagybátyám 1943. január 16-án hősi halált halt a Don-kanyarban. Az akkor 26 éves Mártha Lajos református családunk hetedik gyermekeként született. A család „Benjáminja” volt, aki maradt volna a faluban gazdálkodni. Utolsó tábori levelében még boldog karácsonyt és új évet kívánt Édesanyjának és testvéreinek… Úgy tudták, Osztrogozsszk környékén esett el. Engem a családban mindig a „Lajosunkhoz” hasonlítottak, akinek ha a portréit nézem, szinte magamat látom.

Amikor Boldizsár Iván Don–Buda–Párizs és Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvét olvastam, olyan hatással voltak rám, hogy 1989-ben úgy döntöttem, elindulok nagybátyám „nyomdokain”. A Szovjetunió felbomlása fel is gyorsította terveim megvalósulását. Felhívásomat eljuttattam a megyei, országos lapokhoz: „1990 nyarán indulok a Don-kanyarba, akinek a szívét ez megérinti, jöjjön velem!” Harminchárman csatlakoztak, veteránok, özvegyek, árvák. Csoportunkat elkísérte Kóthy Judit riporter és tévés stábja is. 1990 augusztusában vonattal, repülővel, autóbusszal érkeztünk – közel fél évszázad után – a véráztatta doni fennsíkra.

A Don-kanyarnál

– Mi fogadta kint? Mit talált, és mi az a hajtóerő, érzés, ami vezeti, hogy már az ötvenötödik útról tért vissza, és még ebben a háborús helyzetben is vállalta a több ezer kilométeres utat?

– A szovjet bezártságból szabadulva az orosz emberek örömmel fogadtak bennünket, hiszen külföldi csoportok korábban szabadon nem mozoghattak e vidéken. „Háború volt. Ti, magyarok itt, mi pedig Európában harcoltunk. Bár mi is eljuthatnánk halottjaink temetőibe…” – mondták. Épp készültünk a visszaútra, amikor megérkezett a kopjafa, amit a nyírtéti református lelkész faragott. Így volt méltó indok a második út megszervezésére, amikor is felállítottuk a repjekvai emlékoszlopot. Megszületett bennünk az elhatározás, hogy ezt a nemes ügyet folytatnunk kell, így 7 éven keresztül összesen 35 keresztet vittünk a Don-kanyari hadszíntérre is. Felkerestük a 2. magyar hadsereg ki- és visszavonulási területén fekvő hadi temetőket, az 1943. január 12. után létesített tömegsírokat.

Többtucatnyi zarándokúton különleges és fájdalmas emberi sorsokat ismertem meg, amelyek engem is gazdagabbá tettek. Küldetéstudat alakult ki bennem. Jó a lelkemnek, amikor e távoli térségben járva koszorút, mécsest, nemzeti színű szalagot helyezek el a temetőkben, útszéli keresztekre, emlékezve hősi halottainkra és azokra a zarándoktársakra is, akik már nincsenek közöttünk.

Miért teszem? Nehéz megfogalmazni, de hiszem, hogy Istennek célja volt velem, amikor erre a feladatra kijelölt.

Orosz néni gondozza a sírokat

– Milyen állapotban vannak a sírok, mit lehet tenni ilyen távolságból? Az orosz emberek törődnek a magyar katonasírokkal?

A korabeli temetőkben a hantokat nyírfa kereszttel jelölték meg, ami „papírfa” volta miatt néhány év alatt elkorhad. Tábori lelkészek által temetett katonák sírjainál látható, hogy megsüllyedt a föld. A ’90-es évek végén, az orosz állami adósság terhére, a hadisírok magyarországi nyilvántartó irodája közreműködésével elsősorban az 1943. januári szovjet áttörés után áprilisban tömegsírba, vízmosásokba temetett halottakat exhumáltak. Boldirevka és Rudkino községben orosz tervek és kivitelezés után közel negyvenezer magyar alussza örök álmát. A korabeli lövészárkok, a védelmi vonal elemei ma is szemmel láthatóak, az évtizedes erózió ellenére is. Visszük a magyar tölgyfából készített kereszteket, visszük az emlékezés virágait, és egyben állagmegóvást is végzünk. El kell hogy mondjam,

a helyiek nem hogy nem rongálják a fejfákat, hanem a környékét kaszálják, gondozzák.

Amikor kérdezem, mit hozzak nekik köszönetképp, nevetve válaszolják: egy kis Magyarországot. Van olyan orosz önkormányzat, amely körbedíszkövezte a magyar sírkeresztet.

A rudkinói központi temető

– Sikerült megtalálni azt a helyet, ahol a nagybátyja nyugszik?

– Mesébe illő történet. Nyugati lapokban is közzétettem a felhívásomat. Egyszer csak jelentkezett az Amerikai Egyesült Államokból egy férfi, aki nagybátyám ágyszomszédja volt a háborúban. Fotója is volt róla. Tőle tudom, hogy Krinyicánál halt hősi halált. Egy kis keresztet elhelyeztem az emlékére a Krinyica és Osztrogozsszk közötti út árokpartjára. Közel tíznapos zarándokútjaim legutolsó állomása minden alkalommal ez a kereszt. Elképzelem: vajon merre harcolt nagybátyám, merre haladt a magyar hadsereg? Emlékezem édesanyámra, aki nagyon jó testvér is volt. És elődeimre.

Hálát adok Istennek, hogy itt lehetek, képviselhetem a több tízezer még élő hozzátartozót, akik egy életen keresztül gyászolták a kétezer kilométerre nyugvó szeretteiket.

Mártha Lajos keresztje. Minden utat itt fejez be Tibor.

– Beszélgetésünk után egy Siófok közeli kis településre, Regölyre siet egy nénihez, akinek szintén van hősi halottja a Don-kanyarban… Sokan megkeresik Önt?

– 1990-től özvegyek, árvák írtak, érdeklődtek. Az ezredfordulóig közel négyszáz zarándokot vezettem ki, miközben szállítottunk és állítottuk fel a kereszteket. Papok, tiszteletesek is jöttek velünk, hogy méltó módon meg is tudjuk szentelni azokat. 2000-től már kisebb, 7-10 fős zarándoklatot vezetek. Az utóbbi években a járvány, majd a háború miatt magányos farkasként járom a kijelölt utamat. Nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy a regölyi Tóth Ferencné nekem adományozta édesapja, a hősi halott Polácsi János honvéd imádságoskönyvét és a bicskáját, valamint az akkori tábori lelkész által küldött részvétlevelet. Ezek a lelket melengető személyes találkozások sok erőt és hitet adnak ahhoz, hogy érezzem, jó úton járok.

Fejfák a Don-kanyarban

– Elkötelezett munkáját a kormány 2012-ben állami kitüntetéssel ismerte el. Különleges helyen van most e díj…

– 2012. március 15-én Schmitt Pál köztársasági elnöktől vettem át az állami kitüntetést, ami nagy megtiszteltetés volt, de úgy éreztem, nem nálam van a méltó helye, hanem az „elfelejtett hadsereg”-nél.

Még az év nyarán kivittem a Don-kanyarba, és beástam a kopjafa tövébe.

Hitem szerint ezzel az elismeréssel nem engem, hanem a 2. magyar hadsereg honvédeinek helytállását, haza iránti elkötelezettségét, a hadiözvegyek és hadiárvák fájdalmát ismerte el a magyar kormány.

Magyar sír a kolbinói pravoszláv templom mellett

– Komoly költségei lehetnek ezeknek az emlékutaknak. Vannak támogatói, segítői ebben a misszióban?

– A csoportos zarándokutakat a résztvevők fizették. Törekedtünk minél optimálisabb költséggel utazni. A keresztek elkészítése, kiszállítása felajánlásokból valósult meg. Fényeslitke Község Önkormányzata az utóbbi években mikrobuszt biztosított a szállításhoz. Egyéni útjaimat saját költségből fedeztem. Egy zarándoklat végén közel hatezer kilométer van az órában. A jelenlegi helyzetben különösen hosszú az út, mert nem lehet Ukrajnán keresztül menni, így Lengyelországon, Lettországon át érkeztem Moszkvába, ahonnan 500 kilométeres kivilágított autópályán lehet eljutni Voronyezsig.

– Hosszú ideje, huszonöt éve Fényeslitke polgármestere, ami szintén elismerésre méltó teljesítmény. Kicsit mutassa be az olvasóknak szeretett települését, és kérném, hogy családjáról is mondjon pár szót.

– Fényeslitke Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 2500 fős települése. Városias falu, én így nevezem. A vasút, a mezőgazdaság, a kisipar és a szolgáltatások biztosítják az itt élők megélhetését. Jelenleg is egymilliárdos beruházások folynak, készül egy 24 férőhelyes bölcsőde, valamint egy másfél kilométer hosszú csapadékvízelvezető-hálózat. Nagy örömömre sikerült közreműködésünkkel egybegyűjteni az 1896-ban Kárpátalján felállított vereckei millenniumi határkő-emlékmű darabjait, amit 1972-ben az ukrán nacionalisták széthordtak. Restaurálás után 2015-ben az Ópusztaszeri Emlékparkban avattuk fel.

Ópusztaszeren a vereckei emlékmű

Az orosz–ukrán háború kirobbanása óta közel 200 millió forint értékben vittünk segélyszállítmányokat Kárpátaljára és Kelet-Ukrajnába. Több mint hetven alkalommal, elsősorban gyógyászati, higiénés eszközöket, aggregátorokat, téli ruházatot, élelmiszert. Településünk jelmondata: „Együtt – Egymásért”, így természetes, hogy azonnali anyagi segítséget nyújtottunk a törökországi földrengés áldozatainak is.

Nős vagyok, három lány édesapja. Ők a hátországom nekem.

– Amikor ott messze nézi az idegenben nyugvó katonáink sírjait, mire gondol, mit szeretne üzenni a napjainkban harcoló katonáknak?

– Azt üzenem:

A békének nincs más alternatívája.

Szerző: Sipos Kata

Fotó: Mártha Tibor archívuma

Magyar Kurír

Az írás nyomtatásban a Szent Kereszt Ökumenikus Magazin 2023/2-es lapszámában jelent meg.