„Hiszen tudjuk” – Elmélkedéssorozat a teremtés hetében (4.)

„Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik
és együtt vajúdik mind ez ideig.” (Róm 8,22)

A Római levél 22. igeverse olyan tapasztalatot idéz, amelyet Szent Pál apostol személyesen, testi értelemben sosem élhetett át: a mindenórás anya szülési fájdalmait. A külső szemlélő számára a vajúdás szinte elviselhetetlen nehézségnek, nem szűnő gyötrelemnek, emberfeletti küzdelemnek tűnik – a kísérő néző, empátiája révén, a folyamat e fájdalomteli részébe kapcsolódik be intenzíven. A szenvedés jeleit érzékeli, és noha nincsenek konkrét érzetei, ösztönösen hangolódik rá a fájdalom ciklikusan visszatérő hullámaira, szinte egyszerre lélegezve, egyszerre sóhajtva a szenvedővel. Ez az együttérzés, együtt lélegzés nem az elvi alapú szolidaritásban gyökerezik, hanem a test önkéntelen válasza a másik test szenvedésére. A mély lélegzet, a sóhaj segít oldani a feszültséget, a test és a lélek feszültségét egyaránt.

Pál az együtt szenvedő testek és lelkek szabadulásra való sóvárgását azonosítja a szülés előtti órák különös egzisztenciális telítettségének, a folyamatokat mozgásban tartó rejtett erők szinte leplezetlen megmutatkozásának időhorizontjával. Ez az intervallum – a fájások kezdetétől a szülésig/megszületésig – nem mérhető a bevált kronometriai eszközökkel, a percek és az órák szokványos történései helyett a fájdalom intenzitásának fokozódása és csökkenése tagolja valamelyest a megfoghatatlanná vált, az átmenetileg a végtelenbe tágult időt.

A Római levél választott igeszakaszának képhasználata talányosabb, mintsem első látásra, első hallásra gondolnánk. Ki az, aki szül, mi az, ami születik? De a kérdést fordítva is feltehetjük: mi az, ami szül, ki az, aki születik? A kérdésekre nem kapunk egyértelmű választ. Pál a vajúdás és az együtt szenvedés metaforájának használatával elsősorban a folyamat interim jellegét világítja meg.

Valami visszavonhatatlanul elkezdődött, aminek látványos és letagadhatatlan jeleit nem tudjuk figyelmen kívül hagyni, eredménye azonban csak a jövőben lesz, amelyhez tapasztalati módon nem, csakis a reménység segítségével tudunk kapcsolódni.

A szülés/születés azt a fordulópontot jelöli, amikor a reménység, a feszült várakozás valósággá válik.

A páli levelekre nem jellemző, hogy a megváltás az emberi lélek üdvösségén túl is értelmet kapjon. E szakaszban mégis kitágul a látóhatár, a teremtmények a legnagyobb öröm ígéretét hordozó szenvedésben újra egymásra találnak, az ószövetségi hálaadó és panaszkórusok hangját idézve, illetve a messiási béke érdekkonfliktusok nélküli harmonikus együttlétezését elővételezve.

A teremtett világ és az ember egyszerre és együtt, egymásra figyelve sóhajtozik, nem mást várva, mint saját maga újjászületését, az alávetettség, elnyomottság, kihasználtság és értéktelenség állapotából az istenfiúság, a teljes értékű gyermeklét elfogadottságába, biztonságába és szabadságába.

Ember és természet a helyreállításban nem szakad el egymástól, hanem újra egymásra talál, a kapcsolatok kudarcainak roncsolt és töredékes jelene kisimul, és felfénylik a jövő teljességben. (Szűcs Kinga)

Imádság

Istenünk, add, hogy képesek legyünk kapcsolataink újraépítésére az általad teremtett világban. Segíts, hogy meghalljuk minden sóvárgó létező hangját, és add meg nekünk, hogy egymáshoz közel, egymás fájdalmában és örömében egyaránt osztozva hangjai lehessünk a dicsőségedet egy lélegzettel zengő földi és mennyei kórusnak! Ámen.

Fotó: Merényi Zita

Forrás: teremtesunnepe.hu/Kaposvári Egyházmegye

Magyar Kurír