„Íme, az Isten Báránya”

Keresztelő János különös és megkerülhetetlen alakja az üdvtörténetnek: bizonyos értelemben még az Ószövetség prófétája, hiszen megelőzi Jézust, ugyanakkor már az Újszövetség küszöbén áll, ott, ahol az ígéret találkozik a beteljesedéssel. Olyan, mint egy mutatóujj: nem magára irányítja a figyelmet, hanem következetesen és határozottan valaki másra.

Amikor kimondja: „Íme, az Isten Báránya”, nemcsak felismerést közöl, hanem egyben hátralép, mert tudja, küldetése nem az, hogy látható maradjon, hanem hogy Krisztus váljék láthatóvá.

Ez a mozdulat ma is zavarba ejtő. Egy olyan világban, ahol az önmegmutatás, az önérvényesítés és a folyamatos jelenlét szinte kötelességgé vált, Keresztelő János nem magáról beszél, nem magyarázza túl a szerepét, és nem épít történetet maga köré. Tanúságot tesz: egyszerűen, világosan, minden mellékszándék nélkül. És ez elegendő.

Jézus keresztsége ebben a fényben válik igazán érthetővé. Miért áll be a Jordánnál a bűnbánók sorába, miért kéri a keresztséget attól, aki maga is hangsúlyozza, hogy nem ő a Messiás? Azért, mert

Jézus nem kívülről, felülről vagy távolról akarja megváltani az embert, hanem belép az emberi sorsba, magára véve annak törékenységét, kérdéseit és terheit. Nem bűnt vall meg, hanem közelséget vállal. A megváltás így nem elvont tanítás, hanem sorsközösség.

Keresztelő János tanúságtétele ebből a találkozásból fakad. Látja a Lelket leszállni Jézusra, látja, hogy megmarad rajta, és erről beszél. Nem vitatkozik, nem győzköd, nem bizonygat.

A hit mindig így születik: abból, amit láttunk, átéltünk, amit komolyan vettünk az életünkben, nem pedig abból, amit elméletként megfogalmaztunk.

Ez a tanúságtétel ma is feladatunk. Nem hangos szólamokkal, nem erkölcsi fölényből, hanem hiteles jelenléttel: azzal, ahogyan dolgozunk, döntéseket hozunk, ahogy konfliktusokat kezelünk, ahogy időt adunk egymásnak és Istennek. A keresztény tanúságtétel gyakran nem látványos, sőt nemegyszer kifejezetten kockázatos: könnyebb hallgatni, mint vállalni egy meggyőződést, könnyebb alkalmazkodni, mint megőrizni a belső irányt. Mégis, egy higgadt szó, a csend, a megbocsátás vagy egy kimondott igazság sokszor többet mond minden magyarázatnál.

Ezért válik ma is megkerülhetetlenné a kérdés: kicsoda nekem Jézus Krisztus? Nem általában, nem tanításként vagy hagyományként, hanem személyesen.

Nem mindig tudunk kész, kerek válaszokat adni erre, és talán nem is ez a legfontosabb. Sokkal inkább az, hogy merjük-e komolyan venni a kérdést, és engedjük-e, hogy formálja döntéseinket, kapcsolatainkat, életünk ritmusát. Bárány? Megváltó? Útmutató? Barát? A válaszunk – kimondva vagy csendben megélt módon – mindig tanúságtétel. A keresztény ember ma is mutatóujj: nem tökéletes, nem hibátlan, de irányt jelez. Nem önmagára, hanem Krisztusra mutat. És ha képes erre, akkor mások is felismerhetik: ő az, aki elveszi a világ bűneit, és akihez érdemes odafordulni.

Szerző: Monostori László

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír