„Isten országát keressétek!” – Bemutatjuk az Egri Főegyházmegye újmisés papjait

Isten mindent megváltoztatott az életemben

„Az a vágy él bennem, hogy emberekkel foglalkozzak. Elfogadom Istentől rendelt helyemül, ahová kerülök, és igyekszem beleállni a feladatokba. Isten legyen minden mindenben – ez a papi jelmondatom, ennek szellemében szeretnék élni” – vallja Hágen Pál Tamás, az Egri Főegyházmegye papja.

Tamás felnőtt megtérő. Nővérével nem kaptak vallásos nevelést, meg sem keresztelték őket. „Úgy telt el az ifjúságom, hogy nem volt kérdés számomra, van-e Isten vagy nincs” – emlékszik vissza a miskolci származású fiatalember. Aztán Isten belépett az életükbe. Nővére Kaposváron tanult, ahol részt vett Varga László atya katekézissorozatán. Ez olyan hatással volt rá, hogy megkeresztelkedett. Hamarosan követte őt az édesanyjuk is. Tamás ekkor még nem fordított figyelmet az istenkérdésre. A változást egy Međugorjébe tett zarándoklat hozta meg nála. „Ott ismertem meg a Jóistent, és ez mindent megváltoztatott az életemben.” Tamás néhány hónap alatt elolvasta a Szentírást, készülni kezdett a beavató szentségek vételére, és közösségre talált Szent Ferenc Kistestvéreinél. Munkahelyet váltott, feladta jól kereső állását, és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik hajléktalanszállóján kezdett dolgozni. „Olyan helyet kerestem, ahol emberekkel foglalkozhatok. Arra vágytam, hogy valami olyat csináljak, ami tetszik Istennek.” A munka mellett Egerben elkezdte a hittanár szakot, egy év után pedig úgy döntött, hogy belép a szemináriumba. „Ez így gyorsnak hangzik, de nagyon sok vívódás, papokkal folytatott beszélgetés és lelkigyakorlat van mögötte” – mondja.

A szeminárium hat évét ajándékként élte meg, megküzdött a nehézségekkel, az együttélés során elkerülhetetlen súrlódásokkal és a tanulmányokkal. „Megismertem a határaimat. Úgy érzem, a helyemen vagyok, és már a hat év alatt is végig tudtam, hogy megérkeztem.

A megtéréskor nagy intenzitással kapcsolódtam a hithez. Ebből a kezdeti mély tapasztalatból táplálkozom ma is.

Fel vagyok készülve arra is, hogy idővel halványodik ez az élmény, de a szeretetkapcsolat megvan.”

Merjünk kockáztatni Istenért

Herbst Ádám úgy tapasztalta, hogy érdemes kockáztatni Istenért. Amikor vállalta, hogy számára ismeretlen útra lép, és idejét, energiáját, szeretetét adta Istennek és embertársainak, megajándékozottnak érezte magát. A katolikus hitben találta meg a helyét, itt köteleződött el, a Neokatekumenális Út közösségéhez tartozik.

Ádámot megkeresztelték, de gyerekkorában a családja nem járt templomba. Veszprémben a környezetmérnök szakot végezte az egyetemen, amikor felébredt benne az istenkeresés. A természettudományokban otthonosan mozgó fiatalember rácsodálkozott arra, milyen „precízen van összerakva a világ”. Vágyni kezdett valaki után, aki elfogadja és szereti őt. A keleti vallások felé fordult, de végül keresztény barátai révén mély benyomások érték. Elgondolkodott a katolikus és a református valláson is. Elment egy szentmisére, ahol megérintette a pap homíliája, s onnantól kezdve rendszeresen járt templomba. „Éreztem, ez lesz az én helyem.”

A végső indíttatást a Neokatekumenális Út katekézissorozata jelentette számára. Ádám csatlakozott a Veszprémben akkor alakult közösséghez, és amikor befejezte az egyetemet, Székesfehérváron kezdett dolgozni. „A közösségben leltem magamra.  Akkor már foglalkoztatott a kérdés, hogy milyen irányba menjek tovább, és felmerült bennem a papság gondolata is, de ez kezdetben megijesztett. Nagyon szerettem a szakmámat, és nehezen tudtam elengedni az életemről korábban alkotott elképzeléseimet. Egyre inkább megkeményedett szívem. A közösség tagjai szembesítettek azzal, hogy nem merek szembenézni az életemmel, nem merek elindulni. Amikor ezt megértettem, békességre leltem. További útmutatást kaptam Istentől, és megerősödött bennem a meggyőződés, hogy az a jó számomra, ha arra megyek, amerre a Jóisten hív.”

Ádám az Egri Főegyházmegyében működő Redemptoris Mater szeminárium növendékeként és a Neokatekumenális Út iránti elkötelezettségben élte meg, milyen másokkal közösen haladni az úton Isten országának munkásaként. „A Jóisten közösségen keresztül tudja hatékonyan megszólítani az embereket. A közösségben egymás testvérei vagyunk, együtt éljük meg a hitet, és ki-ki felfedezheti, hogyan van jelen az életében Isten.”

Ádám a szemináriumban nemzetközi környezetbe került. „A Jóisten segítségével itt megtanulhattam, hogyan lehet elfogadni a más kultúrákból érkezők mentalitását.” Az első év nyarán lehetősége nyílt arra, hogy másfél hónapot Brazíliában töltsön. A missziós időszakot Budapesten élte meg. A Páli Szent Vince-templomban megismerhette a missziós közösség és a plébániához kacsolódó közösség életét. „Láttam, hogyan szólítják meg a hittől távol álló embereket, és azt is, miként van jelen a közösség a plébánia életében.”

„A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte Fiát bűneinkért engesztelésül.” Ádám papi jelmondata kifejezi, hogy mit szeretne leginkább átadni az embereknek:

Isten közelített hozzám először. Szeretettel elfogadott akkor is, amikor nemet mondtam neki.

Ha befogadom a szeretetét, én is képes leszek szeretni őt és a többi embert.”

Közelebb Istenhez, közelebb az emberekhez 

„Ha Istent helyesen szeretjük, jobban megtanuljuk szeretni az embereket is, és mélyülnek a kapcsolataink. Minél közelebb kerülünk Istenhez, annál jobban felismerjük, mi a dolgunk az életben.” Ezzel a belső bizonyossággal indul neki a papi életnek Péter Vilmos. A fiatalember tapasztalata szerint, aki felismeri, mi a feladata az életben, az sokszor azt várja, hogy ettől könnyű lesz az élete, csupa boldogsággal teli. „De a hivatás megtalálása nem azt jelenti, hogy eltűnnek a nehézségek az életünkből, hanem azt, hogy a küzdelmeinknek, a lemondásainknak értelme lesz” – mondja.

Vilmos katolikus, hitét gyakorló családban nőtt fel Esztergomban. Dicséri az alma matert, az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium, Óvoda és Általános Iskolát. Érettségi után Sopronban tanult tovább, ott végzett az erdőmérnöki karon. S ott kezdte el intenzíven keresni, mi az élete értelme, hogyan tud teljes életet élni. Tudatos döntést szeretett volna hozni, úgy fogalmaz, „nem akarta kiszolgáltatni magát az információhiánynak”. Elolvasta különböző vallások szent iratait, és egyértelművé vált számára, hogy a kereszténység képviseli legtisztábban az igazságot. „Ahogy kerestem a kérdéseimre a választ, egyre közelebb jutottam Istenhez. S amit a szellemi keresés során felfedeztem, egyezett azzal, amit lélekben az imádságban tapasztaltam. Életet adó tanításra találtam a keresztény hitben.” Az Istenre találás öröme arra ösztönözte, hogy minél jobban elmélyüljön a hitben, s így egyre nagyobb lett benne a szeretet. „Ha szeretünk, adni szeretnénk, és együtt lenni azzal, aki betölti a szívünket. Közel került Istenhez a lelkem, és egyre inkább késztetést éreztem arra, hogy teljesítsem az akaratát.”

Az egyetem befejezése után már biztosan érezte, hogy Isten a papságra hívja. Teremőr lett az esztergomi bazilikában, ekkor már tudatosan készült a szemináriumra. Az Egri Főegyházmegyébe jelentkezett, el akart távolodni az otthonától. „Esztergomban százötven méterre laktunk a szemináriumtól. Szerettem volna távolságot venni a régi életemtől. Úgy éreztem, nagyobb odaadással tudok figyelni, ha messzebb vagyok. Új lapot nyitottam, teljesen az új életemnek akartam szentelni magam.” Hangsúlyozza, milyen sokat köszönhet a papnevelő intézetnek. „Ha visszatekintek a hat évvel ezelőtti önmagamra, látom, mennyit gyarapodtam. Sokat tanultam, és jöttek gondok, nehézségek is, de hiszem, hogy hosszú távon hasznunkra szolgál, ha szembe tudunk nézni velük.”

Erőforrásai között tartja számon a családját, a középiskolai és a szemináriumi tanárait és elöljáróit, valamint a barátait, akikkel a kapcsolata az istenismeretben elmélyülve megerősödött. Ez a felismerés fejeződik ki papi jelmondatában is: „A titok a bennetek lévő Krisztus.”

Ha úgy tudunk nézni a körülöttünk lévő világra, hogy mindennek a mélyén ott van Isten, akkor magunkban és egymásban is fel tudjuk ismerni Krisztust.

Így aztán már nem a hibákra, a bűnökre, az esetlegességekre összpontosítunk, hanem meglátjuk a szépet, és jó úton járunk. Azzal a reménnyel indulok el a papi pályámon, hogy hasznára lehetek majd az embereknek és Istennek.”

Több kihívás vár rám, mint nyugalom

„Amikor az ember elkezd valamit, az elején nagyon lelkes, viszi a lendület, de aztán idővel megfogyatkozik a lelkesedés, és lassan jön a szürkeség. Ez főként akkor van így, ha az ember szeme előtt kezd halványulni a cél. Akkor résen kell lenni. Én nagyon próbálok figyelni az életemben arra, hogy tartsak valahová. Szerintem sokkal több kihívás vár rám, mint nyugalom. Erre számítok.” Így tekint a jövőbe Kerekes Gábor.

Felnőttként talált rá a hivatására. Miután műszaki menedzseri  diplomát szerzett a miskolci egyetemen, tanára meghívására maga is ott kezdett tanítani. Hét évet töltött egyetemi oktatóként, már benne volt a doktori programban, amikor jelentkezett az egri Érseki Papnevelő Intézetbe.

Anyai ágon görögkatolikus családja határozta meg vallási nevelődésének kezdeteit. Nagyanyja görög rítusú ájtatosságokra vitte, Gábor már kisgyerekként nagy örömmel ministrált. „Éreztem, rám jobban hat ez, mint másra. Otthonosan éreztem magam a templomban. Sürögtem-forogtam, és az atya egyre több mindent bízott rám.” Így aztán a hívek közül többen arra biztatták, hogy menjen papnak. A kisfiút ez megijesztette, és mivel akkoriban éppen elfogytak a templomi közösségben a korosztályához tartozók, így Gábor egyre kevesebbet ministrált. „Behúztam a kéziféket. Nem volt szerencsés, hogy a felnőttek megelőzték a döntésemet. Engem senki nem kérdezett meg, hogy mi a szándékom” – vall erről az időszakról. Változást az hozott, hogy Gábor egy barátja révén talált egy neki való közösséget a Szent Ferenc Kistestvérei közösség plébániáján. „Vasárnaponként jöttünk össze, nem emlékszem olyan alkalomra, amikor éjfélnél előbb mentünk volna haza. Kihasználtuk az időt. Olyan témákkal foglalkoztunk, amelyek korábban evidensnek tűntek számomra, így nem is gondolkodtam rajtuk. Hitbeli kérdések, de a saját életünk felől megközelítve. Nagyon sokat kaptam a közösségtől. Nekik köszönhetem a látásmódomat, azt a szemléletet, hogy érdemes a dolgok mélyére menni.”

Újra felmerült benne a papság gondolata. „Tudtam, hogy ez a kérdés nincs tisztázva bennem. Bántott, hogy egyetemen dolgozom, doktori disszertációt írok, de igazából nem szántam oda magam, és a családalapításra sem éreztem vágyat magamban. Emellett pedig nyugtalanított az az érzés is, hogy elmenekültem valami elől. Egy szelíd kopogtatás jelezte, hogy mélyebbre kellene ásnom, mert tisztázatlan kérdések vannak bennem. Egy kínlódással teli időszak után úgy gondoltam, be kell mennem a szemináriumba, ez a dilemma csak ott fog megoldódni. Így kezdtem, most pedig a pappá szentelésemet ünnepeltem” – meséli.

Gábor azt mondja, az embernek fel kell nőnie az élethivatásához, és ehhez meg kell tanulnia elengedni a saját elképzeléseit az életről, mindazt, amit korábban gondolt a boldogságról, a teljességről. „Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust” – ezt a papi jelmondatot választotta, és ennek szellemében arra készül, hogy krisztusi módon legyen jelen az emberek között:

Próbálom élni, amit ő tanított, ahogyan közösségben volt a tanítványokkal, ahogyan a kezét nyújtotta azoknak, akiknek rajta kívül senki más.

Példa számomra, ahogyan a szenvedést fogadta, ahogy imádkozott, és ahogyan felvállalta a konfliktusokat, összességében tehát az, ahogyan az életét élte.”

Fiatal vagyok és nagyon elszánt 

Michele Gervasoni akcentus nélkül beszéli a magyart. Nyolc évet töltött nálunk, tizenkilenc évesen érkezett hozzánk, miután a Porto San Giorgióban tartott lelkigyakorlatot követően Magyarországot húzta a sorsoláson. Így került a Redemptoris Mater Missziós Szemináriumba. A Neokatekumenális Út közösségének tagja. „Fiatal voltam és nagyon elszánt. Pedáns ember vagyok, amikor tanultam a nyelvet, igyekeztem, hogy érthető legyek, jól artikuláljak. Jó a hallásom, ez segített” – mondja mosolyogva. Feltehetően nyelvtehetség, mert képzésének része volt egy hároméves szentföldi misszió, melynek során el kellett sajátítania a modern hébert, hogy a közösség galileai házába érkező vendégeket fogadni és kalauzolni tudja. Nem mindig volt ilyen lelkes a tanulásban. Tizennégy évesen vendéglátóipari középiskolába ment. „Tetszett a főzés, és nem nagyon akartam tanulni” – emlékszik vissza a választására.  Tizennyolc évesen úgy érezte, Isten a papságra hívja. „Jelentkeztem, de akkor bele sem gondoltam, hogy a szemináriumban majd teológiát kell tanulnom. Ráadásul ezt magyarul kellett megtennem. Nagy kereszt volt, de sikerült. Az első vizsgát olaszul tehettem le egyháztörténelemből, később ragaszkodtam hozzá, hogy mindent magyarul végezzek” – meséli.

Michele nagycsaládban született, tíz gyerekből ő a nyolcadik. Amikor a szülei jelentkeztek jegyesoktatásra, nem gondolták, milyen messzire vezet ez az életükben. Édesapja ateista volt, csak a felesége miatt mondott igent, amikor a pap elhívta őket az „Út” katekézissorozatára. „Itt kapták meg a hitet és a meghívást arra, hogy nyitottak legyenek a gyerekek vállalására. Ezért születhettem meg én. Édesapám ateistaként kezdte, de megtalálta a hitet. Édesanyámról azt mondták az orvosok, hogy meddő, és végül tíz gyereket szült.”

Michele családjában eszményiek voltak a vasárnapok. A közösség előesti szentmisére hívta a tagjait, hogy a vasárnap teljesen a családé lehessen. Gervasoniék napja reggeli dicsérettel indult. Az apa gitározott, a gyerekek különböző hangszerekkel kapcsolódtak be a zenélésbe, és együtt énekeltek. Az édesanya főzött, és közben velük imádkozott. Aztán megbeszélték az előző hét gondjait és örömeit, ha voltak nézeteltérések, akkor kibékültek. Nagy ebéd következett, majd foci, séta, játék, mikor mi volt a kívánság. „Barátokat nem kellett keresni, nagyon jó testvérek voltunk” – mondja.

Bár Rómától távol Michele először honvággyal küzdött, ma már otthonának érzi Magyarországot. „Találtam barátokat, közösséget is kaptam, ahova rendszeresen eljárok. A testvérek nagyon befogadóak, köztük érzem, hogy nem vagyok egyedül, és Isten a százszorosát adja vissza annak, amit mi adunk.”

„Elég neked az én kegyelmem” – Jézus ígérete Michelét is megerősíti, ahogyan annak idején Pált is.

Isten megszólított. Én úgy érzem, nem vagyok alkalmas erre, mert látom a hibáimat és a gyengeségeimet, de Isten azt mondja, téged választottalak, megadom neked a kegyelmet, az pedig segíteni fog téged és továbbvisz az utadon.

Ezt nagy nyugalmat ad. Isten a kegyelmével segíti az én erőlködésemet.”

Egyedül nem megy, de Istennel igen

Érdemes belegondolni, mit jelenthet tizennyolc évesen egy sorsoláson szembesülni azzal, hová rendelik az embert, hol fogja élni az életét a jövőben. Carlos Sirer Melis Mallorcán született, és ő is Porto San Giorgióban tartott lelkigyakorlat után került Magyarországra. Akárcsak Michele, a Redemptoris Mater Missziós Szeminárium növendéke lett, a Neokatekumenális Út közösségének tagja.

Beilleszkedése során meg kellett küzdenie a magyar nyelvvel. „Egy évig csak magyarul tanultam. Nehéz volt. A főiskolán sokszor napokig nem értettem semmit.

De Istennek semmi sem lehetetlen. Ez a jelmondatom, mert ezt meg is tapasztaltam.

Már az angollal is meggyűlt a bajom, és az a tudat élt bennem, hogy képtelen vagyok egy idegen nyelv elsajátítására. Így jöttem Magyarországra. De mert Isten ide küldött, hittem, hogy ha egyedül nem is, az ő segítségével bírni fogom. Ő ugyanis mindenben velünk járja az utat.” Isten Carlost valóban megsegítette, én ugyanis egy szót sem tudok spanyolul, magyarul viccelődünk. 

Carlos szülei az „Út” elkötelezett tagjai, ők is nagycsaládosok. Nyolc gyereket neveltek fel. Carlos a testvéreivel együtt már kisgyerekként részt vett a közösség életében. „Megismerhettem magamat, a közösségben mind testvérek voltunk, akik ismerik egymást. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki kedves, mindenki barát, hanem hogy mindenki testvér. Őszinték egymással. Amikor hibázok, azt tudják mondani, amire szükségem van. Segítenek abban, hogy eljussunk a felnőtt hitre. Nem baráti társaság ez, hanem egy olyan hely, ahol találkozni akarunk Istennel. Köztük megtaláltam az igazságot. Bűnös ember vagyok, de Isten szeret engem, és értem adta az életét” – fogalmaz Carlos, majd így folytatja:

„A közösségben sok a nagycsalád. Azt a karizmát kaptuk, hogy nyitottnak kell lenni az életre. Így annyi gyerek van, amennyit Isten ad. Ez kifejezi, hogy bízunk Istenben. Ez az evangelizációnak is egy formája, azt mutatja, hogy Isten a fiatalokat is hívja.”

Ezt a közösségi tapasztatot hozta magával. Otthon „nem volt csönd soha”, s a testvérei kirepülésével megsokszorozódott a gyerekszám. A közösségében a vezetők tudták, a gyerekeknek nagyon fontos hogy együtt legyenek, ismerjék egymást, együtt játsszanak. Emellett együtt készültek a szentmisére, és együtt vettek részt a katekézisen is. Carlos szülei örömmel fogadták fiuk döntését, hogy a papi pályát választja. „Sokat segítettek nekem, erős oszlop ők számomra, mindig tudok hozzájuk fordulni” – mondja.

Carlos a szeminárium elvégzése során két évet misszióban töltött. Afrikában, Egyenlítői-Guineában szolgált, majd a Covid-járvány miatt egy évig Debrecenben volt. Diakónusi gyakorlatát Diósgyőrben végezte. Visszatekintve az eltelt évekre, így összegzi tapasztalatait:  „Voltak nehéz pillanatok, de azután láttam, hogy miért jöttek ezek, és a javamra váltak. Mindegyikből tudtam tanulni valamit.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 26-i számában jelent meg.