„Isten szeretett fia vagyok” – Lucsok Miklós püspök „kalandja” Jézussal

András Attila jezsuita proviniciális Lucsok Miklós munkácsi püspök Életem kalandja című könyve bemutatójának köszöntőjében a könyv személyes jellegét állította a középpontba.

A címben szereplő „kaland” elsősorban lelki utazás: a püspök fiatalon kereste helyét és önmagát, sport, zene – Iron Maiden, Metallica, AC/DC – és különféle közösségek révén, majd a keresés Krisztushoz és 1994-ben a Domonkos-rendhez vezette. Tanulmányai és pappá szentelése után több helyen szolgált. 2019-ben püspökké szentelték, 2023 óta pedig a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye megyéspüspöke.

A jezsuita elöljáró hangsúlyozta: a könyv nem hagyományos önéletrajz, hanem két domonkos szerzetes, Paweł Kozacki és Lucsok Miklós beszélgetéseiből született. A kötet egy életutat mutat be, annak kereséseivel, döntéseivel, válságaival, kétségeivel együtt.

Az életút olyan egyetemes kérdéseket vet fel, mint hogy mit keresünk, miben hiszünk, mire építjük az életünket, hogyan birkózunk meg a veszteségekkel és a váratlan fordulatokkal, és miként ismerjük fel a saját utunkat.

Különös súlyt ezeknek a kérdéseknek, hogy Lucsok Miklós püspök a háború sújtotta Ukrajnában végzi szolgálatát – a hitről, reményről, békéről és félelemről szóló gondolatait ez a tapasztalat alapozza meg. 

Lucsok Miklós beszélgetőpartnere a budapesti könyvbemutatón Tornya Erika RSCJ, az A Szív újság főszerkesztője volt.

Peti Podheringből

Mi a Kárpátalján született Lucsok Miklós nemzeti identitása, mennyire számít ez? Gyermekkorától többnyelvű környezetben élt: otthon magyarul beszéltek, az utcán már ruszinul; a televízióban magyar, ukrán, orosz és szlovák nyelvet is hallott; ukrán óvodába járt, iskolai tanulmányait pedig ukránul és oroszul végezte. A domonkos rendbe lépéssel újabb nyelvekkel találkozott és tanult meg: a szlovákot, lengyelt és az angolt. A szerzetesi formáció során élt két évig Kassán, két évig Varsóban, négy évig Krakkóban, majd hét évig Oroszországban szolgált. Amikor 45 évesen visszatért Kárpátaljára – a munkácsi egyházmegye segédpüspökének részben ezért választották, mert – több nyelven beszélt. Az egyházmegyében a magyar, ukrán, szlovák és német nyelvet is használják, a püspökségen belül pedig ruszinul is beszélnek.

Lucsok Miklós püspök elsősorban kárpátaljainak tartja magát. "Peti vagyok Podheringből." Gyermekkorában természetes volt számára, hogy magyarok, ukránok, ruszinok és svábok élnek egymás mellett, a családok pedig sokszor kevertek. Amikor elkerült Kárpátaljáról Szlovákiába, kapta meg a kérdést: Te ki vagy, magyar, vagy ukrán vagy? Szembesült azzal, hogy mások számára az identitás meghatározása fontos kérdés.

„Éltem Szlovákiában, Lengyelországban, Oroszországban. Minden átment rajtam, a magyar, szlovák, lengyel, ukrán, orosz kapcsolat, miközben ott volt a múlt, hogy Trianon előtt a mai Kárpátalja római katolikus plébániái a Szatmári Egyházmegyéhez tartoztak. Trianon után a szatmári egyházmegye három ország között oszlott meg; a kárpátaljai rész Csehszlovákiához került.” Ebben az összetettségben tette fel a kérdést: Ki vagyok?, és ehhez kapcsolt egy másik kérdést: mit/kit keresek? Milyen identitáson akarok építeni?

„Ezen lelki fejlődés útján én egy olyan kozmopolita ember lettem, aki magát e világ emberének tekinti, akinek hivatása, hogy ezt jól megélje, mint Isten embere találja meg küldetését ebben a világban.

Isten szeretett fia vagyok, minden szeretetet, kegyelmet, erőt, szabadságot megkapok Jézus által.”

Lucsok Miklós szerint akkor kapjuk meg a választ a kérdésre, ha „lemegyünk az identitásunk legmélyebb rétegére”, és megismerjük tapasztalati szinten, hogy mi Isten teremtménye vagyunk. „Ez nagy szabadságot ad, és tudunk magyarokkal magyar, az ukránokkal ukrán, a lengyelekkel lengyel, a svábokkal sváb, zsidókkal zsidó lenni, ahogy Szent Pál is mondja”.

A nagy multikulturális háttér gazdagság is, és nehézség is. Ebből következően a feladat: a hídépítés. Jézus tanítványaként nem zárkózhatunk be a másik emberek előtt, úgy építhetjük az identitásunkat, hogy meghívunk másokat Jézus útjára. „Megélem Jézus útját. Az életemnek az a küldetése, hogy másoknak ezt az utat felajánljam. Ez egy kaland.” Ezért Lucsok Miklós püspök szerint az a kérdés, hogy „miért vagyunk, milyenek vagyunk abban, amiért vagyunk, és hogyan vagyunk benne”.

Ezt a Jézussal való személyes kapcsolatot lehet másokkal megosztani, azt tehetjük meg a másikért, hogy megmutatjuk azt az utat, amelyet járunk, hogy ő is kiépítsen Jézussal egy kapcsolatot.

Saját életét mutatta be példaként. 18 évesen nem tudott mit kezdeni magával, olyat keresett, amire felteheti életét. Jézus személye megszólította; „ez nagyon komoly tanítás. Így indult a kaland, ami a mai napig tart”.

Jézussal kríziseken át

„A krízis segít abban, hogy az ember megnyíljon arra az életjavaslatra, amit Isten ad neki, és a krízisekben mindig egy mélyebb választ kell adni arra, miért marad meg abban.” Lucsok Miklós beszélt mély krízisekről. 30 évesen élte meg azt a válságot, hogy gyerekkori sebei elkezdtek megmutatkozni. „Apukám elég agresszív volt. Otthon volt szóbeli, emocionális és nem egyszer fizikai erőszak is. Ebben nőttem fel, és ezt hordoztam. Találkoznom kellett ezekkel, hogy gyógyítsam, megbocsássak.”

Pszichoterápiát tanult, végigjárt különböző lelkiségi és gyógyulási utakat; saját terápiás tapasztalata is mintegy nyolc évre terjed ki. Azt tanulta, hogy a múlt traumáit nem lehet egyszerűen elfelejteni, vagy imával „eltüntetni”: meg kell nevezni, fel kell ismerni, át kell élni, és segítséggel fel kell dolgozni, Isten szeretetébe helyezve őket. Meggyőződése:

aki maga elindul a gyógyulás útján, az másoknak is segíteni tud. A saját sebeinkkel való szembenézés pedig a mások iránti szeretet képességét is erősíti.

Ugyanakkor kimondja: „Reszketett a kezem, hogy ezt kiadjam.”

Püspök, vagy szerzetes?

Lucsok Miklós 45 évesen tért vissza a munkácsi egyházmegyébe. „20 évesen léptem a rendbe; kiépítettem egy szociális életmódot, testvéri, baráti kapcsolatokat. Ezt kellett otthagynom. Azt gondolom, nincsen szerzetesélet, nincsen püspöki élet,

van Jézussal való élet. Minél mélyebb ez a kapcsolat, annál egyszerűbb az ember élete.

Hogy éppen most hol élem meg a vele való egységet, ez változékony. Ezt az kapcsolatot erősítem meg mindennap. Így minden megoldódik, még a háború is, még a válság, a fájdalom, a halál, sem ijesztő.”

Nem kell félni élni

Lucsok Miklós szerint a háború valóságát kívülről nem lehet igazán átadni. „Inkább csendben maradok, és ebben a csendben megélem a háborút.” Kárpátalján a háború nem hír, egy háborús országban élve az ember reggeltől estig tapasztalja a háború jelenlét: családtagok bevonulása, halála; sorozás, bombázás, rakéták.

Ugyanakkor

a háború „lemeztelenít”, leegyszerűsíti az életet, megtisztítja az értékrendet. „Érted és értékeled, hogy minden nap fontos. Hogy az adott nap a legfontosabb, lehetséges, hogy holnap nem lesz. Úgy dönts, hogy megéled ezt a napot, szolgálsz, segítesz. Minden kapcsolat fontos.”

A háború szerinte az egész társadalmat átalakítja: a gyerekeken és fiatalokon is látni a fáradtságot, félelmet és agressziót, miközben Kárpátalja a nagy számú belső menekült miatt is alapvetően megváltozott.

Lucsok Miklós püspök szerint ebben a helyzetben arról kell beszélni, hogy „nem kell félni élni még a háború közepette sem”.

Ne szabad, hogy a félelem irányítson. Ha az ember ezt megérti, szabadságot tapasztal a mindennapok veszélyei közepette is. 

Azon kell gondolkodni, mi a küldetésem, ki vagyok – utalt a beszélgetés kezdetére. – Ha azt tapasztalom, hogy Isten szeretett fia vagyok, megélem a jelenlétét, ha ott vagyok, ahol lennem kell, és ott szolgálok, akkor ez az életem értelme. Isten minden embernek minden pillanatban, minden helyen megadja a kegyelem teljességét. A félelem bezárja a szívünket Isten kegyelmétől. Bizalomban élve még egy háborús országban is megtapasztalhatom Isten jelenlétét, szeretetét, bölcsességét, kegyelmét.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír