„Itt máshogy kell megszólítani az embereket” – Berta Tibor püspök a tábori lelkészségről

– Nagy fordulópontot jelentett számomra, a pár éve felszentelt pap számára, amikor megszólítást kaptam, hogy az első tábori püspök titkára legyek. Bár voltam sorkatona, és így valamit tudtam a hadseregről, de ez akkor már egy átalakulóban lévő haderő volt. Nem Néphadsereg, hanem Magyar Honvédség. Nem volt egyszerű a kezdet sem számunkra, akik annak idején beléptünk ebbe a sajátságos papi szolgálatba, mert egy egészen másfajta, hagyományos plébániai lelkipásztorkodáshoz szoktunk. Itt pedig teljesen másképp lehet, sőt, másképp kell megszólítani az embereket.

Az első kihívás, a férfiak nyelvén való igehirdetés, hiszen a katonaság 1994-ben még majdnem teljesen egészében férfitársadalom volt. Nagy, ugyanakkor bátorító fölismerést jelentett számunkra, hogy a katonák között végzett lelkipásztori feladatunk hasonlatos ahhoz az időszakhoz, mely a kereszténység kezdetét jellemezte. Embertől emberig mentek az apostolok, az egyházi szolgálattevők, és tanúságtételük által igyekeztek elmondani, hogy milyen az Isten, mit akar az Isten, hogy mire való az életünk, mit kezdjünk magunkkal, hogy miért élünk itt, ameddig élünk. Nekünk, tábori papoknak ugyanakkor arra is választ kellett és kell ma is adnunk, hogy miként egyeztethető össze a kereszténység és a katonaság, illetve hogy a hit szempontjából miként lehet, miért érdemes és fontos vállalni a katonai szolgálatot a hazáért. Az Isten gondolatából származó Egyháznak ugyanis az emberi élet minden mozzanatára, kérdésére van válasza, arra is, ami szó szerint, konkrétan nem szerepel a Szentírásban.

– Korunk válságaiban, kríziseiben mit kell tennünk, mi a feladatunk, a dolgunk – az Egyház tanításait, a kereszténység eszméit hogyan lehet a katonák mindennapjaiban „aprópénzre váltani”?

– Talán ez az egyik leginkább embert próbáló feladat, hiszen mai világunkban elméletekben, eszmékben, ideológiákban nincs hiány. Ugyanakkor a kereszténység, Krisztus követése nem eszmerendszer, nem ideológia. Ahogy Blaise Pascal nagyon szépen írta arra a papírra, amelyet a halála után találtak meg a ruhabélésébe varrva: „Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene, nem a filozófusoké és a tanultaké… Jézus Krisztus Istene… Csak az evangélium tanította utak vezetnek hozzá.” Isten nem egy eszme, hanem Valaki, Személy, aki megszólítja az embert. Az ünnepi szentmisében is erről volt szó. Ott van a leendő Pál apostol, Saul, akihez az Isten lehajol, és azt kérdezi nevén szólítva őt: „Saul, Saul miért üldözöl engem?” Az Isten mindenkihez lehajol, mindenkihez oda akar lépni a maga sajátságos élethelyzetében.

Mi, emberek azt gondoljuk, hogy a világban vannak olyan helyek és körülmények, ahol az Isten aligha lehet jelen, pedig az Isten Jézus Krisztus által belépett az emberi történelembe, annak minden szegmensébe. Ráadásul két rendkívül „problémás” területen nagyon élesen megmutatkozott a valóságos jelenléte, a nyomorúságban és a brutalitásban.

Egy városon kívüli nyomorúságos istállóbarlangban született meg, élete végén pedig belépett a brutalitás és az erőszak világába akkor, amikor a Golgota keresztfáján megfeszítették.

Átélte az emberi szegénység és szűkösség, az egyszerű emberi lét megannyi körülményét, ugyanakkor megtapasztalta az emberi gőg és hatalmaskodás kártékony mivoltát, hogy arra is képesek vagyunk: megkínozzuk és megöljük egymást.

Jézus Krisztus azért jött közénk, hogy az ősbűn óta minket körülvevő rendetlenséget helyreállítsa, hogy megmutassa, hogyan kell élnünk. Megmutassa azt, hogy Káinnak nem kell megölnie a testvérét, Ábelt, a másik – Isten képmására teremtett – embert, hogy nem kell irigykedni, féltékenykedni, önzőnek lenni. Jézus azt mondta, hogy az az én mindennapi kenyerem, hogy teljesítsem az én Mennyei Atyám akaratát, vagyis megmutatta, hogy igenis lehet engedelmeskedni az Istennek, hogy Isten akaratának és szándékának az elfogadása nem szolgai alávetettség, hanem az igazi és a valódi szabadság útja.

– Említette az ősbűnt, amikor engedtünk a kísértésnek, ami szerint „ha esztek arról a fáról, olyanok lesztek, mint az Isten”. Ma pedig a technikai előrehaladásnak köszönhetően sokszor már szinte istennek képzelhetjük magunkat…

– Óriási kísértés az, ha elhisszük, hogy az emberiség a még soha nem volt mértékben fejlett technológiájával mindent megtehet. Közben persze hihetetlen mértékű az önzés, és egyesek ezen fejlett technológiák által megragadják a hatalmat, félrevezetik és zavaros utakra és körülmények közé terelnek sokakat. Szerintem nagyon nagy a szellemi válság és a lelki káosz abban a világban, ahol azt vallják, hogy nem kell az Isten, vagy nem kell a vallás, éljünk ezektől függetlenül. Holott az az út, amit Ő ad nekünk.

Az Isten útja nem megkötöttség, csak a rend és a rendezettség felé terelés útja.

Látjuk, hogy a válság és a krízis, ami van most a világban, egyfajta káoszhoz vezet. Szinte mindenkiben ott van egy körülbelül megfogalmazhatatlan bizonytalanság, gyomorremegés, félelem, hogy mi lesz holnap, holnapután, mi lesz a gyerekeinkkel, mi lesz az unokáinkkal, a következő nemzedékekkel. Mindez pedig abból ered, hogy a sátán, a nagy „szétdobáló” működik: nagyon ügyes ravaszsággal meg tud ragadni embereket, akik manipulálják ezt a világot.

– Hogyan sikerült az elmúlt harminc év alatt a katonáknak megmutatni Isten útját, a kereszténységet?

– Ez idő alatt szerintem nem tettünk mást, mint megmutattuk, milyen fontos, hogy belekapaszkodjunk az Istenbe. Az „aprópénzre váltás” pont akkor mutatkozik meg, amikor elkísérjük a katonákat a külszolgálatba, ott vagyunk velük a kiképzésnél, de ott vagyunk velük az örömeikben, a gyermekeik keresztelésénél, a házasságkötésüknél, és ott vagyunk velük a fájdalmukban és a gyászban, amikor szerettüket vagy amikor a hősi halottainkat el kell búcsúztatni.

A kereszténységben – amely ezért nem pusztán vallás – az a nehéz, hogy a hétköznapokban, a mindennapok valóságában kell azt megélni. A vasárnapok, az ünnepek azért vannak, hogy az ott Istentől kapott, katonásan szólva muníciót, elvigyük egymás közé a hétköznapok, a mindennapok világába.

A jubileumi szentmisén is beszéltem arról, hogy a szentek, a fegyvernemi védőszentek útjára kell lépnünk, akik mind ugyanolyan emberek voltak, mint mi, de valamiképpen bele tudtak simulni az Isten akaratába, valamiképpen el tudták fogadni az Isten Lelkének a segítségét, amit úgy mondunk, kegyelem. El tudták fogadni az Isten kegyelmi támogatását, be tudták építeni az életükbe, és minden különbözőségük ellenére meg tudták valósítani egymás között a békét, a türelmet, a jóságot, és együtt tudtak munkálkodni.

– Honnan hová jutott el a tábori lelkészi szolgálat az elmúlt harminc év alatt?

– Az első tábori püspök, Ladocsi Gáspár azt mondta a szolgálatunk elején, hogy nem kérünk mást a honvédségtől, mint a bizalom lehetőségét, hogy meg tudjuk mutatni a hitünket. Azt hiszem, hogy nagyot haladtunk előre. Az elején valóban rengeteg nehézséggel kellett megküzdenünk, hiszen legalább két generáció nőtt fel úgy, hogy szinte nem kaptak semmilyen vallásos, hitbéli nevelést, sőt egy Isten nélküli, egy istentagadó világban kényszerültek élni.

Harminc év után azt tudom mondani, hogy nincsenek olyan korlátok, amelyek akadályoznak bennünket a szolgálatunkban. Nagyon szépen köszönöm ezt a Honvédelmi Minisztériumnak és a Magyar Honvédségnek! Köszönöm a katonáknak, hogy nagyon sok mindenre megtanítottak bennünket, ugyanakkor abban is bízom, hogy ők is tanultak tőlünk.

– Ön szerint 2024-ben mi a legfontosabb a lelkészi szolgálat, illetve a Magyar Honvédség számára?

– Talán az, hogy minduntalan azt kell elmondanunk, amit Szent II. János Pál pápa mondott a katonáknak, hogy „ti a béke szolgái vagytok”. Bármennyire furcsán is hangzik, a katonák a békének és a biztonságnak az emberei, akiknek veszélyes helyzetekben bár harcolniuk kell, de valójában ez a harc nem valaki ellen van, hanem valakiért. Nem az előttük állókat akarják bántani, hanem a mögöttük levőket védelmezni.

Amikor hazaszeretetről beszélünk, akkor a családjainkról beszélünk, feleségekről, férjekről, gyermekekről, édesapákról, édesanyákról, de arról a közösségről is, amelyben egy településen, egy városban, egy faluban élünk. A hazaszeretet ezt jelenti – és azt gondolom, hogy a katonák tudják ezt a legjobban, akik ezt az esküjükben meg is vallják –, hogy ezt a hazát, a családot, a szeretteimet az életem árán is megvédem. Nem valaki ellen megyek, hanem valakiért harcolok, küzdök a napi szolgálatban, a külszolgálatokban, mindenhol, ahol katonaként megjelenek. A körülöttünk lévő háborúkat látva azt gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb gondolat most ebben a világban.

Ahogy Ferenc pápa többször is elmondta már, egy harmadik világháború zajlik részletekben, rengeteg helyen a világon.

Azért kell fohászkodnunk az Istenhez, hogy adja meg az erőt és a feleszmélést az emberiségnek, különösen is a népek és országok felelős vezetőinek ahhoz, hogy sem az egyes embernek, sem közösségeknek, sem országoknak nem szabad fenyegetnie és leigáznia a másik embert, közösséget, országot.

Ferenc pápa számtalanszor hangsúlyozta már, hogy a háború mindig kudarc, egy olyan út, amely sehova sem vezet, nem nyit új távlatokat és elfojt minden reményt. Nem szabad belerohannunk a végzetbe, és azt hinnünk, hogy mások leigázásával valamit is elérünk. A pápa nyomán magam is azt gondolom, hogy ha itt egy nagy világégés elkezdődik, akkor a végén a megmaradóknak nem lesz már mivel harcolniuk. Talán csak üszkös fadarabokkal. Óvjon meg ettől az Isten!

Szöveg: Halmos B. Ágnes

Forrás: Katolikus Tábori Püspökség

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír