„Itt vagyok, Uram, miben segíthetnék neked?” – Beszélgetés Palánki Ferenc kinevezett érsekkel

– Váratlanul érte a hír az érseki kinevezéséről?

– Amikor felhívtak a nunciatúráról, már gyanakodtam. Aztán majdnem egy hét eltelt, mire el tudtam utazni Budapestre, a nunciatúrára, mert csak akkorra találtunk megfelelő időpontot. Azon a héten sokat imádkoztam, és bizony arról is elkezdtem gondolkodni, hogy vajon alkalmas vagyok-e erre a feladatra. Hasonló helyzetekben Vigyázó Miklós atya útmutatása segít nekem. Ő harmicegy éven át volt a lelkiatyám. Amikor a műszaki pálya felől (a kötelező egy év katonaság után mérnökként dolgoztam) elindultam a papság felé, egy alkalommal megvallottam neki, hogy nem érzem alkalmasnak magam a papi szolgálatra. Erre azt mondta:

A sár sem alkalmas a vak ember meggyógyítására, de Jézus kezében mégis alkalmassá vált. Te csak legyél sár, de maradj mindig Jézus kezében!”

Szóval, ha sikerül másokért élnem, akkor az az üdvösséget is jelenti számomra. Egy régi ifjúsági énekben énekeltük: csak akkor találod meg önmagad, ha a másik nálad boldogabb. Ez jó alapelv.

– Mennyire ismeri a kalocsa-kecskeméti érsekség világát, az ott élő emberek életét?

– Szűk egy évet éltem a főegyházmegye területén: Kiskunfélegyházán voltam katona. Amúgy akkor, 1993 előtt ez a térség még a Váci Egyházmegyéhez tartozott. A kérdésére válaszolva tehát nem nagyon, de nyitott vagyok, és bízom abban, hogy nyitott szívvel fogadnak a főegyházmegye hívei, papjai, akik Isten országáért szeretnének dolgozni. Bábel Balázs érseknek is erről szól a jelmondata: „Az Isten országáért" (Pro regno Dei).

– Közösen élik meg az átadás-átvétel időszakát…

– Először a felkészülést az átadás-átvételre: összegzünk, lezárunk. Az egyházi törvények szerint kinevezett érsekként még nem hozhatok döntéseket. A kinevezésem kihirdetésekor együtt voltunk jelen Bábel érsek úrral, zajlott a püspöki konferencia ülése. Pár szót váltottunk is egymással a főegyházmegye helyzetéről, szerkezetéről, a papságról, az egyházközségekről. Természetesen minden tanácsot örömmel fogadok. Először mindenesetre tájékozódnom kell.

Nem vagyok kapkodásra hajlamos ember, nem fogok meggondolatlan, gyors döntéseket hozni, igyekszem higgadtan, szelíden, szertettel, de – vagy éppen ezért – határozottan meghozni a döntéseimet.

– Mikorra várható az érseki beiktatása?

– A tervek szerint október 24-én, szombaton lesz. A törvény előírása szerint két hónapon belül, tehát november 3-áig át kell vennem a főegyházmegyét. Aznap, november 3-án éppen ad limina látogatáson leszünk Rómában. Október 31-én a reformáció világnapja lesz, erre is tekintettel egyeztettük az időpontot.

– Visszatérve Bábel érsek úr személyére, róla köztudott, hogy élénken érdeklődik a történelem, a társadalom kérdései iránt. Ön milyen szempontokat, milyen lelkiséget szeretne képviselni a mai Egyházban és szélesebb körben, a társadalomban?

– Fontos számomra a másik ember tisztelete, meghallgatása, ugyanakkor a párbeszéd és a nyitottság egy lehetőség.

Elsődleges, hogy ne pusztán a politikai vagy társadalmi szempontokat vegyük tekintetbe, mert ez beszűkíti a határainkat. Kezdjünk Krisztusra figyelni, megtanulni tőle, miként viszonyuljunk egymáshoz.

Ha ez sikerül, akkor tudjuk hitelesen képviselni az igazságot, és akkor tudunk igazán szeretni. Azt gondolom, a magyar társadalomnak, Európának, a világnak erre van szüksége. Jézus azért jött el, hogy megtanítson bennünket szeretni, és ez a szeretet már az apostolok idejében is társadalomformáló erő volt. Ahogy Szent Pál mondja: „nincs többé szolga vagy szabad”. Testvérek vagyunk.

– Az elmúlt években a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye kommunikációját nézve számos gyermekvédelmi intézkedés történt, amelyek rámutattak az Egyház sebeire. Hogyan tekint erre a területre?

– Ezek nagyon fájó sebek. Minden bűn sebet okoz, és abból az önzésből fakad, hogy nem figyelünk egymásra, nem tiszteljük a másikat. A mai agyonszexualizált világunkban az élvezeté az első hely, az, hogy itt és most jól érezzem magam. Csakhogy ez rögtön bezár, és nem nyit meg a végtelenre, hanem tönkreteszi az embert, mert énközpontúvá válik.

Minden jó szándékú emberrel együtt kell dolgoznunk, aki változtatni akar ezen, az áldozatokat pedig nagy-nagy szeretettel kell kísérnünk, segítenünk.

Imádkoznunk kell azért, hogy soha többé ne fordulhasson elő visszaélés, bántalmazás, és nemcsak a papok részéről, hanem senki részéről sem. A másik ember megismételhetetlen, végtelen értékű személy, akiért Krisztus meghalt, aki meghívást kapott a Szentháromság közösségébe. Ezt kell figyelembe vennünk! Szent II. János Pál pápa által idézett kulcsfontosságú gondolat: amikor azt mondom valakinek, hogy szeretlek, akkor azzal azt is mondom: akarom, hogy örökké élj!

– Egy másik szomorú aktualitás, hogy Magyarországon a 2026-os nyár volt a legszárazabb a 20. század kezdete óta, s a főegyházmegye területét ez különösen is sújtotta. A térséget csökkenő talajvízszint és helyenként félsivatagos jellegű átalakulás fenyegeti. Katolikusként hogyan tekint a teremtésvédelem kérdésére új szolgálati helyén?

– A védőszentem, Assisi Szent Ferenc éppen az az ember, aki rácsodálkozva a világra, annak szépségére, azt képviseli, hogy ha valamin változtatni akarunk, akkor azt magunkon kell kezdenünk. Válságban van az Egyház, a társadalom? Szent Ferenc válasza: akkor megtérek. Ő elindult azon az úton, amely az egész világra hatással lett, immár nyolcszáz éve. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyi önzés van a világunkban: nem figyelünk arra, hogy mennyi áramot fogyasztunk, mennyi vizet használunk, nem törődünk a környezetünkkel.

Amikor teremtésvédelemről beszélünk, azt valljuk meg, hogy Isten nem arra teremtette a világot, hogy kizsákmányoljuk, hanem arra, hogy éljünk belőle, de adjuk is tovább. Ezt pedig akkor tudjuk megtenni, ha vigyázunk rá.

– Tizenöt évvel ezelőtt szentelték püspökké, bő tíz éve főpásztora a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyének. Mi jellemezte a szolgálatának ez utóbbi hosszú időszakát?

– Megpróbáltam kiépíteni egy jól működő oktatási és szociális intézményrendszert, szenvedélybeteg-segítő szolgálat indult, iskolák, óvodák, szociális otthonok épültek. Az intézményfenntartást ugyanakkor soha nem célnak tekintettem, hanem eszköznek az evangélium hirdetésében. Nem mindegy, milyen lelkülettel gondoskodunk a ránk bízottakról. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy sikerült ezt alakítani, és hálás vagyok a sok jó munkatársért, akik beleálltak ebbe a munkába, a csapatunkba. Mert ez csapatjáték. Sokat zarándokoltunk – Fatimában, Lourdes-ban is jártunk – az intézmények vezetőivel, és igyekeztük erősíteni azt a lelkiséget, ami segít a feladatellátásban. Ők is segítettek engem, hogy megálljam a helyem. S akkor még nem is beszéltem a

paptestvéreimről, akiktől a legtöbb segítséget kaptam; a közvetlen munkatársaimtól, s a végeken, nehéz körülmények közt helytállóktól, a falvakban, tanyákon szolgálóktól, akik megkeresik az elveszetteket.

Egyébként nemcsak a mi egyházmegyénk, hanem egész Magyarország missziós terület, ahol nagyon küzdelmes a lelkipásztorok munkája; össze kell fognunk, bátorítanunk, segítenünk kell egymást!

– Általában hogyan áll hozzá a nagy kihívásokhoz, a változásokhoz?

– Megvallom, alapvetően a változatlanságot, a stabilitást szeretem. De Jézus soha nem mondta az apostoloknak, hogy helyezzétek kényelembe magatokat, aztán sétáljatok egy jót, s majd együtt megyünk a mennyországba. Azt azonban mondta, hogy mindenki vegye fel a keresztjét.

A változásokat senki nem szereti, de nem mindegy, hogyan állunk Isten előtt: elfogadjuk az akaratát, vagy igyekszünk a saját fejünk után menni.

Az utóbbira volt már példa, gondolhatunk például az első emberpárra, s arra, hogy hova jutottunk…

Van egy számomra nagyon kedves gondolatmenete Pál Ferinek, aki kurzustársam volt az esztergomi szemináriumban. Arról beszél, hogy amikor a hívő ember valami új dologba fog, eleinte azt mondja magának, „megy ez nekem”. Aztán jönnek a nehézségek, a kudarcok, és rádöbben, hogy mégsem megy neki, de abban bízik, hogyha imádkozik, akkor Istennel menni fog. Persze megint jönnek a nehézségek, a kudarcok, és akkor azt gondolja: „Nem megy ez nekem Istennel se, – de Istennek megy velem” és ebben bízom.

Ez az emberi hozzáállás az imában is megmutatkozik. Azt szoktuk mondani: „Uram, segíts!” Pedig azt kellene imádkoznunk:

Itt vagyok, Uram, segítek, hogy a te akaratod valósuljon meg.” Nos, nem mindig könnyű így fohászkodni.

Debrecenben sikerült egy jól működő rendszert kialakítanom, de tudnom kell elengedni. Jézus beszélt arról, hogy van, aki vet, és van, aki arat. Persze azt már önmagában aratásnak tekinthetem, ha együtt vetek az Úrral.

Jó példa erre Bosák Nándor püspök atya, aki a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében lerakta az alapokat, amelyekre építhettem. Többek közt az ökumenikus kapcsolatokat: 2015-ben meghívta a frissen kinevezett Kocsis Fülöp érsek-metropolitát és Fekete Károly református püspököt. Bízom abban, hogy az ökumenikus szemléletet püspök utódom is továbbviszi.

– Ha már a folyamatosságról esik szó, megtartja a püspöki jelmondatát: „Jézus a feltámadás és az élet” (Jesus est resurrectio et vita), vagy érsekként más jelmondatot választ?

– Ragaszkodom a jelmondatomhoz! Ha nincs feltámadás, hiábavaló a hitünk, az igehirdetésünk és minden erőfeszítésünk. Ha csak a földi élet kereteiben gondolkodunk, akkor nincs meg az elegendő távlat. Már a püspöki kinevezésemkor megfogalmazódott bennem, hogy erre szeretném ráirányítani a hívek és a keresők figyelmét.

Hegyek közül, Nógrád vidékéről származom, az Alföld eleinte kicsit furcsa volt számomra, de a Hortobágyon a rónán végigtekintve rájöttem, ha elég nagy a távlat, akkor megláthatjuk, hogy az ég összeér a földdel.

Fotó: Lambert Attila

Kuzmányi István, Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 20-i számában jelenik meg.