„Kedvenc jezsuitánk” – Szabó Ferenc atya nélkül elképzelhetetlen…

„Nincs nemesebb ajándék az életben, mint a megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább. (…) A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.” (Márai Sándor: Füves könyv)

Úgy vélem, a Szabó Ferenchez fűződő több mint harmincéves barátság, munkatársi kapcsolat kiállta ezt az emberi próbát.

Hetek óta tudtam, tudtuk, hogy búcsúzni kell, mégis torokszorító volt a reggel… Hónapok óta minden vasárnap délutánt vele töltöttem, hol az Irgalmasrendi Kórházban, hol a Szent Ferencben, majd a Jánosban, s három nap óta minden délutánomat az öregotthonban, az ágya mellett, a lábát masszírozva, a kezét fogva. Jöttek a rendtársak, a „fiatalok”, ahogyan hívni szerette őket, s még a francia-belga jezsuita barát, verseinek kitűnő fordítója is ott imádkozott a betegágyánál.

Nagyon fáj! nem megy! – mondom Arany Jánossal. Mégis igyekszem legyűrni a fájdalmat, hiszen megfeddene, ha kibúvót találnék az emlékezés alól.

Szabó Ferenc atyát a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – melynek akkor szervezőtitkára voltam – első budapesti kongresszusán ismertem meg 1981-ben, negyven esztendeje. Emlékezetes volt, hiszen igazolójelentést kellett írni a pártközpontnak arról, vajon miért tartotta fontosnak a társaság, hogy éppen a Vatikáni Rádió jezsuita munkatársát hívja meg erre a konferenciára. Majd eltelt tíz esztendő, s a szerzetesrendek hazai működésének betiltását a történelem tovafújta, és a világot járt, ám mégis számkivetett magyar jezsuiták hazatértek.

Mert annyi nyelv és annyi kultúra megismerése és az azokban élés után is tudták-érezték, az egyetemes (katolikus) küldetést anyanyelvükön kell folytatniuk.

Amikor 1991 után a jezsuita rend Ferit is végleg hazaszólította (bár nyaranta még vissza-visszatért Rómába, hogy a Vatikáni Rádió műsorait helyettesként szerkessze), ismét találkoztunk. Akkor az Irodalomtudományi Intézet Babits-kutatása mellett a Sodrás utcai jezsuita rendházban az Európai Katolikus Információs Központ (OCIPE) egyik munkatársaként is dolgoztam. A két Ferenc, Szabó és Nagy Ferenc együtt szerkesztették a Bécsből hazahozott Távlatok című folyóiratot, Szabó Feri „lelki gyermekét”, melynek megszűnését sohasem tudta megbocsátani. Lassanként állandó munkatársa, könyveinek, tanulmányainak szerkesztője, a Távlatok szerkesztőbizottságának tagja lettem.

Az egyre szaporodó közös munka – római, caorlei utazásokkal, Szőnyi Zsuzsa Triznya-kocsmájával előbb Rómában, majd Budapesten – őszinte, szeretetteljes barátsággá nemesült.   

Szabó Ferenc SJ az ő állandósult jelzőjét – „kedvenc jezsuitánk” – az egyik irodalomtörténészünktől kapta. Némi túlzással reneszánsz embernek nevezném: a régi sciptorok hagyományát folytató jezsuita teológus, folyóirat- és könyvszerkesztő, a Vatikáni Rádió fáradhatatlan munkatársa, és persze költő, műfordító –

s nem utolsósorban az életet minden vonatkozásában élvező ember.

„Örömben éltem” – ezt a címet adta az életét és jezsuita hivatását bemutató könyvének. És valóban, az utolsó hónapok szenvedéseit nem számítva, jezsuita hitének biztonságában, kemény munkával, de mindig örömökben, nagyszerű találkozásokban, könyvbemutatók sokaságával, kitűnő ebédek és vacsorák, finom porchetta és jó borok melletti beszélgetésekkel teltek az évek.

És nagyvonalú, az örök gyermek lelkületével megáldott emberként az örömök szétosztásában sohasem fukarkodott.

Szeretett és tudott is énekelni, mindenkit jókedvre hangolt a népdalokkal, kedvencével, a Simongáti lányokkal vagy a jezsuitához talán nem egészen, ám hozzá mégis illő dallal, a tréfás érzelmességgel előadott Szeretlek én, jöjj vissza hozzám című, valaha népszerű slágerrel.      

Feri egyszer bevallotta: a kórházi pasztoráció – a naponta látott emberi szenvedés – mennyire megviseli, mekkora félelemmel, szorongással tölti el. Sokáig viaskodott a halál gondolatával.

Kilencven esztendős koráig mondogatta, hogy mindig mások halnak meg. Aztán egyszer, amikor Lisieux-i Szent Teréz naplófeljegyzéseiben az apáca fájdalmas, „sötét” éjszakáiról olvasott, váratlanul kimondta: 

most már elhiszem, hogy én is meghalok.

Szinte élete utolsó pillanatáig dolgozott. Fájdalmas, hogy mindvégig megőrizte szelleme épségét, tiszta tudattal élte meg a testi leépülés minden kínját. Amíg beszélni tudott, mert az elmúlt napokban a hangját is elveszítette, velem tervezte megszerkesztetni és megjelentetni Joseph Ratzingerről írt hosszú tanulmányát.

Hálát adok a Jóistennek, hogy a munkatársa lehettem, hogy a barátságába, bizalmába fogadott, hogy hosszú ideig vasárnaponként vihettem Zugligetbe, a Szent Család-templomba, ahol fél 12-kor mindig ő mutatta be a szentmisét, s én olvashattam neki a szentleckét és a könyörgést. És hálás vagyok, hogy utolsó napjaiban mellette lehettem, foghattam a kezét.

Drága Feri, Isten veled, nyugodj békében!

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

A nekrológ nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 16-i számában jelent meg.