„A keresztény reménye nem földi remény” – Keresztút a Városmajorban a vértanú Ervin Gábor emlékére

Ervin Gábor vértanúsága helyszínén, a Budai alsó rakparton jelentette be Erdő Péter bíboros, prímás március 18-án, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia hozzájárulásával az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye elindítja az 1944-ben nyilasok által meggyilkolt embermentő pap, hittanár, filozófus boldoggá avatásának folyamatát.

A péntek délután megjelent mintegy száz hívő 15 órakor, ragyogó napsütésben gyülekezett a Városmajori Jézus Szíve Plébánia előtt. Miközben a hívek végigjárták és énekelték a vértanúhalált halt pap útjának állomásait, Ervin Gábor írásai alapján imádkozták a keresztút stációit.

Az egyes stációkon felolvasott többek között a  Pro Sapientia díjas Hegyi László, a Kulturális és Innovációs Minisztérium főtanácsadója és a Városmajori Katolikus Egyesület alapító tagja; Mihálffy Imre, a Városmajori Jézus Szíve Plébánia képviselő-testületének világi elnöke; Őrsi Gergely, a 2. kerület polgármestere. A keresztúton részt vett Fischer János is, aki a mártírsorsú Ervin Gábor keresztfia. Az eseményt Kövesdy Tamás, a VÁKE korábbi elnöke szervezte. Zenei szolgálatot Bakó Krisztina énekesnő és Boromissza Gábor hegedűművész adott.

Ervin Gábor szerint „Az Egyház élete, ereje nem a pompa, nem a gazdagság, nem a birtok, nem híveinek nagy száma, nem püspökeinek tekintélye, még csak nem is egyetemeinek tudománya, hanem az ereiben lüktető szeretet.” Fölteszi a kérdést: „Minden óra közelebb visz a sírhoz?” Válasza egyértelmű: „Nem, nem a sírhoz, hanem Krisztushoz. Minden lépés közelebb visz az ítélethez? Nemcsak az ítélethez, hanem Istenhez is. Találkoznod kell vele. S minél közelebb a találkozás, annál inkább fogod érezni, hogy ide üres kézzel nem mehetsz. Nem jó üres kézzel a király elé lépni – mondja a keleti közmondás. Előre hát, Isten felé, előre, nemcsak korban és időben, előre erényben és szeretetben!”

A filozófus hittanár vallotta: „A Szentlélek ajándékai a szeretetnek valami egész különleges új ösztönét, megsejtő erejét adják nekünk. Ó, akiben él a szeretet, nem kell annak sokat számítania, sokat okoskodnia, hogy kedvében járjon annak, akit szeret. Megérzi, mit várnak tőle. És nem kell neki hősiesen, nagy elhatározásokat, különleges nekifohászkodásokat tennie. A szeretet szárnyakat ad a léleknek.”

A legnagyobb ajándék, hogy „ebben a sötét és homályos életben az Isten Szentlelke vezet és fölvilágosít minket.”

A vértanúhalált halt pap nem élt hamis illúziókban. Kiemeli: „Aki csak egy kicsit is érző szívvel jár az emberek között, az belátja, hogy nem túlzás a földet siralomvölgynek nevezni.” Nem volt az emberiség életében olyan időszak, amikor ne jajdulhattunk volna fel Vörösmartyval:

„Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását
S az első árvák sírbeszédét
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját…”
(A vén cigány)

Az Előszó című költeményében pedig szintén Vörösmarty így fogalmaz:

„És folyton-folyvást ordított a vész,
Mintegy veszetté-bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sóhajtanak fel csonthalmok közül,
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt városokra fekteti.”

Ervin Gábor a „legszentebb és legnagyobb” reménykedőnek nevezi a keresztfa alatt álló Fájdalmas Szűzanyát. „Forduljunk Máriához, a kegyelmek isteni áradatának elosztójához és közvetítőjéhez. Ő meg fogja értetni velünk, hogy önmagunknak csak bűneinket köszönhetjük, de a bennünk levő jót az irgalmas Istennek.” Nem vagyunk a Fia kínszenvedései miatt fájdalmasan gyötrődő Szűzanya igazi gyermekei, ha nem szenvedünk mi is testvéreinkért.

„A segítő szeretet egyedüli próbája a szenvedés. Aki nem szenvedett a lelkekért, semmit sem tett értük. Csak azon tudunk segíteni, akiért szenvedtünk… Krisztus Urunk keresztútja erről beszél, Mária hét tőrrel átdöfött szíve erre tanít.”

Ervin Gábort édesanyjával, Bruszt Ilonával együtt gyilkolták meg a nyilasok. Édesanyja olyan hűséggel és szeretettel kísérte gyermekét, mint Szűz Mária követte végig Fiát, Krisztus Urunkat.

Ervin Gábor szerint az igazi, valódi örömöt csak az Isten szeretete nyújtja. Figyelnünk kell azonban, mert „mennyi öncsalás, mennyi tévelygés les a gyarló emberre még ebben a szent törekvésében is! Hányszor tévelyedik el épp a vallás nevében és a szentet hányszor forgatja ki mivoltából, hányszor űz belőle csúfot akaratlanul is. Minden jót hamisítanak. A vallásból eredő öröm is lehet hamis. Lehet csak hiúság, lehet beteges érzelgés, lehet önimádás és ridegség.”

A vallás örömei nem olcsó örömök. Nem élvezhetjük őket fél szívvel és fél lélekkel, „mint egy kis keringőt egy vidám kiránduláson”.

A vallás egész lelket kíván. Ezt az egész lelket adhatjuk Istennek, földi, e világi hivatásban, munkában is,

de ne csodálkozzunk, ha valaki egész életében csak ezt az egyetlent keresi, s annak külső életformájában is kifejezést ad.”

Ervin Gábor hirdette: minél közelebb áll valaki Krisztushoz, „annál mélyebben érzi a megváltásra váró lelkek kínját és gyászát”. Annál inkább érzi a földi vándorlás keserűségeit is… Üdvösségünk felől nem lehetünk bizonyosak, hitünk, reményünk, szeretetünk kialhatik.” S ha az erényben szilárdak tudnánk is maradni, „a Krisztus-ország lassú fejlődése, az elkerülhetetlen botrányok, a bűnök, a hívők aluszékonysága, a jók tehetetlensége, a gonoszok megátalkodottsága, a világot megfertőző ördögi mételyek, »e világ fejedelmének« állandóan megújuló látszólagos diadalai épp a mélyen érző és Krisztushoz hűséges lelket állandó fájdalommal tölti el.

Aki nem szenved, nem szeret.”

A hittanár pap áldott szerencsének nevezi, ha a bűnöst a szenvedés, a csapás észre téríti. „A bűnbánat könnyei adják a legcsodásabb szépítővizet. Ha volna olyan forrás, amely öregséget, ráncot, sebet, foltot, minden rútságot el tudna tüntetni! Mit nem adnának érte! Mennyire keresnék!” Pedig nem kell messzire menni, megtalálhatja mindenki a bűnbánat könnyeit. „S az igazán szeretetből eredő, természetfölötti, tökéletes bánat könnyei mindent, de mindent lemosnak a lélekről…”

Ervin Gábor Szalézi Szent Ferencet idézi: „A Kálvária hegye a szeretet valódi főiskolája.” Hozzáfűzi: a Kálvárián, a megfeszített Üdvözítő előtt tanuljuk meg a tökéletes bánatot, tökéletes szeretetet.

„A tökéletes bánat, vagyis a szeretet a mennyország aranykulcsa, az üdvösség legegyszerűbb, legbiztosabb záloga.”

Ha a feszületre vetjük pillantásunkat, s a szívünk nincs kőből, akkor felébred bennünk a tökéletes bánat.

Ervin Gábor így biztat bennünket, híveket: ha Krisztushoz megyünk, megadja nekünk a vigasztalás Szentlelkét. Ne a bosszúállás, a keserű gyűlölet eméssze a lelkünket „a világgal, az emberek rosszaságával szemben”. A Szentlélek megtanít bennünket arra, hogy ellenségeinkre, üldözőinkre is megbocsátó szeretettel nézzünk. „Hiszen igazán szerencsétlen csak egy van: a bűnös. És nincs az életnek olyan csapása, hátránya, amely bűnbe kényszeríthetne. Akik pedig téged nyomorgatnak, bántanak, üldöznek, ha bűnös rosszindulatból teszik, a maguk lelkének sokkal többet ártanak, mint teneked. Krisztus Urunk a keresztúton nem önmagát sajnálta, hanem üldözőit. És valóban, nem jobb-e Krisztussal függeni a kereszten, mint kárörömmel acsarkodni reá a kereszt alatt?”

Eltűnődve azon, hogy az Egyház történetében rengeteg a vértanú, s szinte nem is volt olyan korszaka a világtörténelemnek, hogy valahol ne üldözték volna a keresztényeket, Ervin Gábor fölteszi a kérdést: „S akkor hol marad a remény helye? Csak ennyit ad Krisztus a híveinek?” Válasza azonban egyértelmű: „A keresztény reménye nem földi remény.

A keresztény azért remél, mert Krisztust érzi és találja küzdő lelkében. Akármit tehetnek vele, olyan rémségeket, amelyeket leírni és elmondani nem lehet, mert a szégyen és a borzadás megnémítanak, a keresztény remény akkor is megmarad.

És nem is tudna állhatatos maradni a hitvalló, a vértanú, ha egy emberfeletti hatalom nem élne benne, ha nem erősítené a lelkében lakozó Krisztus. A keresztény remény csodát művel.”

A vértanúságot mások megmentéséért szeretetből vállaló pap leszögezi:

„Az életnek örülni kell. Az életnek, amely Istentől indult és Istenhez tér vissza, amely tudással és szeretettel, munkával és imádsággal, győzelmekkel és áldozatokkal teljes.”

Fotó: Csapó József

Bodnár Dániel/Magyar Kurír