„Kis istencseppek vagyunk a betegágy mellett” – Egy klinikai lelkigondozó a Lélekjelenlét podcastban

Az alábbiakban részleteket közlünk a beszélgetésből.

– A Pázmány Péter Hittudományi Karon végeztem, hittanár szakon. A képzés végén hiányérzetem volt, ezért jelentkeztem a SOTE Mentálhigiéné Intézetbe lelkigondozói szakra, és ott ismertem fel, hogy a négyszemközti beszélgetések és a betegek melletti lelkigondozói lét áll közel hozzám. (...) 

Öten vagyunk testvérek, és a nagyszüleink is velünk éltek, részesei voltak a mindennapjainknak. Bár voltak nehézségeik, fájdalmaik, az unokákat ők gondozták, mi meg szerettük őket. Közeli tapasztalatom, hogy amikor az egyik nagymamám beteg lett, nem vittük kórházba, hanem a faluban élő nővér járt hozzá, és a kezeléseket otthon, egy elkülönített szobában kapta meg. A templomban szentmisét is mondattunk a gyógyulásokért, úgyhogy én abban nőttem fel, hogy a betegség az élet egy természetes része. (...)

A Váci Egyházmegye Kórházlelkészi és Lelkigondozói Szolgálata tizenegy kórházban van jelen tizenhárom kollégával. Ez azt jelenti, hogy minden kórháznak van egy vagy két lelkigondozója, és vannak mellettünk önkéntesek. A környék papjai bejárnak minden héten áldoztatni, gyóntatni, betegek szentségével ellátni a betegeket, de ennek az a feltétele, hogy mi hétfőtől péntekig napi 8 órában ott legyünk, odamenjünk a betegágyhoz, és leüljünk a beteg mellé, és megkérdezzük, mi történt vele, milyen az állapota. Nem mindenkivel tudunk Istenről beszélni, de az fontos, hogy érezzék, testi valóságuknál az életük sokkal több.

– Hogy lehet elérni azt az állapotot, hogy képesek legyünk a lelkünkkel törődni akkor, amikor a fájdalom része a mindennapjainknak?

– Általában a fizikai fájdalmakat elviselik. Teréz anya azt mondta: a magányt, az egyedüllétet nem tudjuk elhordozni, de ha ott vagyunk vele, és megfogjuk a kezét, akkor egy idő után elkezd beszélni, nevet és mosolyog a beteg. Ott van a Jóisten, akinek az eszköze vagyunk, úgyhogy

mi csak kis istencseppek vagyunk a betegágy mellett.

Van egy gyerekkori traumám. Egyévesen kiderült, hogy csípőficamom van, és édesanyámtól elszakítottak, mert akkoriban a szülők nem mehettek be a kórházba. Emiatt van egy olyan belső élményem, hogy a legnehezebb állapotból, a legnehezebb fájdalomból, szenvedésből is a Jóisten ki tud hozni. Azzal, hogy én ezt megtapasztaltam, megéltem, úgy tudok a beteg mellett lenni, hogy azt érzem, nincsen lehetetlen helyzet. Ezek a szenvedések, fájdalmak, kínok valójában arra jók, hogy az én hitemen és azon keresztül, ahogy ők a Jóistenbe kapaszkodnak, eljutnak odáig, hogy a hozzátartozójukat fölhívják, és elkezdik élni a szeretetkapcsolatokat. (...)

Erőt ad nekünk, lelkigondozóknak, hogy úgy érezzük, a szenvedő Krisztus van a betegágyon, a beteg meg azt érzi, nincs egyedül. Valahogy a Jóisten kézzelfoghatóan ott van, mert amikor magas beosztású emberek a kérdéseikkel eljutnak kognitív szintről a mélyebb szintek felé, akkor azt gondolom, sokkal mélyebben történnek a csodák, mint amit mi föl tudunk ebből fogni. (...)

A Jakab-levélben olvassuk, hogy ha beteg valaki közületek, akkor hívassa az egyház papjait, mert a szentség megerősíti a beteg lelkét. A betegek világnapjára készülve az önkénteseinknek is elmondtuk újra, hogy

aki bekerül kórházba, és fel tudja venni a betegek szentségét, az olyan kapaszkodót kap, amivel a szenvedést könnyebben el tudja viselni, mert a Jóistennel teljes kapcsolatba kerül.

A kórházban mindenkinek fölajánljuk, hogy ha otthon nem tudta az első péntekeit megélni, és bekerült most a kórházba, akkor itt van lehetősége a gyónásra, arra, hogy az egész életét letegye, esetleg életgyónást végezzen; az atyák bejönnek, és megkenik a szent kenettel. Ez erőt ad abban is a betegnek, hogy a szenvedéseit jobban el tudja viselni, illetve az örök élet felé is utat mutasson, mert a szenvedő ember elsődlegesen a haláltól fél, de aki keresztény, az a kárhozattól is tud félni.

(...) A kolléganőkkel jó közösségben vagyunk, minden hónapban találkozunk, van egy szakmai napunk, van egy szupervíziónk is minden második hónapban. Le tudjuk tenni azt, ami nehéz, támogatást is kapunk, illetve vannak esetmegbeszélő csoportjaink is. Támogatás nélkül nem is lehet ezt a munkát végezni.

– Mi lehet vigasztaló, bátorító vagy praktikus tanács, ami egy családtagot abban segít, hogy a beteg hozzátartozót jól tudja támogatni a gyógyulásban?

– Hozzátartozóként az a legfontosabb: azt kérdezzük meg, a betegnek mi a jó. Ha mi egészségesként úgy gondoljuk, hogy neki valamire szüksége van, az nem biztos, hogy a betegnek segítség. Merjünk kérdezni, mi esne jól, mit enne szívesen, mit hallana szívesen, mikor menjünk be (...) amikor betegség adódik, az a legkézenfekvőbb, hogy a kórházba behozzák, és megpróbálják addig ott tartani, amíg teljesen meggyógyul. Holott

a betegnek az az igazi segítség, ha szeretettel veszik körbe.

– A kistarcsai kórházban nincs kápolna, viszont helyet kapott Faykod Mária lourdes-i kegyhelyre készített feltámadás keresztútjának néhány fényképe.

– (...) Nagyon hálásak vagyunk ezért a keresztútért. Voltak kerekesszékes betegeink, akikkel nagyon sokszor végigimádkoztuk ezt a keresztutat, és láttam, hogy megérintődnek és tudatosodik bennük, hogy a halállal nincs vége az életünknek, hanem van folytatás.

Az adás a Spotify felületén is elérhető.

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír