„A küzdelem minden nappal újrakezdődik” – Beszélgetés Kovács Ákossal, a NEK himnuszának producerével

Az eseményen Erdő Péter bíboros, prímás egyúttal a NEK tizenkét hazai hírnökét is bemutatta a budapesti D50 Kulturális Központban. Az eucharisztikus kongresszus himnusza már tavaly elkészült, a koronavírus-járvány miatt azonban a felvétel mostanáig dobozban maradt. Mindössze annyit tudhattunk róla, hogy Kovács Ákos Kossuth-díjas énekes, zeneszerző is részt vesz a megalkotásában, illetve hogy az 1938-as világkongresszus Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat kezdősorú himnusza kap majd új köntöst. A Harmat Artúr és Sík Sándor nevével fémjelezett Szent vagy, Uram! című népénektár révén a korábbi himnusz – melynek dallamát Koudela Géza, szövegét pedig Bangha Béla, hazánk egyik leghíresebb sajtóapostola jegyzi – azóta népénekké vált; a legtöbben főként a húsvéti és úrnapi körmenetekről ismerik. 

A régi-új NEK-himnusszal kapcsolatban sok kérdés felmerült, ezeknek igyekeztünk utánajárni. Kovács Ákossal a stúdiójában beszélgettünk, ahol a zenemű is elnyerte a végső formáját. 

– Hogyan találta meg az a nem mindennapi feladat, hogy himnuszt alkosson a budapesti NEK-re? 

– A legutóbbi, 51. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust a Fülöp-szigeteki Cebuban tartották. A rendezvény himnusza itt egy olyan szerzemény volt, amely formai tekintetben nem különbözik a popdaloktól. Talán ez inspirálhatta a hazai szervezőket arra, hogy a 2020-ra tervezett hazai esemény himnusza is hasonló legyen. A megtisztelő felkérés először meglepett. Szerencsére nagyon sok a dolgom, nem vadászom különmunkákra, főleg nem ilyen nagy volumenű feladatokra.

Természetesen örülök, hogy végül segíthettem a himnusz létrehozásában, de ehhez el kellett hárítanom a komponálásra, a hangszerelésre és az éneklésre szóló felkéréseket.

Harminchárom éve vagyok szerző, előadó, több mint két évtizede producerként és kiadóként is dolgozom, saját hangstúdióban rögzítem az anyagaimat, így van tapasztalatom arra nézve, hogyan kell egy ilyen munkának nekiállni, kik a részterületek legavatottabb szakemberei. Remélem, ennek köszönhető, hogy végül rám esett a választás.

– Tehát rábólintott a felkérésre, de nem új produkcióval állt elő. Miért született meg az az elhatározás, hogy nem új himnusz készül, hanem egy már meglévő szerzeményt „porolnak le?”

– Ezt a kérdést csak a döntéshozók, a bíboros atya és a munkáját segítő szakértők tudnák pontosan megválaszolni. Először egy új szerzemény megkomponálására kaptam felkérést, de ezt elhárítottam: az egyházzene nem az én asztalom, ennek a műfajnak számos avatott képviselője van Magyarországon, helyesebb, ha ők csinálják. Azután kiírtak egy pályázatot, amelyre több mű is érkezett, de sejthető, hogy a grémium nem talált köztük olyat, ami minden elvárásnak megfelelt volna. Kétségtelen, hogy nagyon sok szempontnak kell érvényesülnie egy ilyen horderejű döntésnél.

– Ki választotta a Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat kezdetű népéneket?

– Ez a döntés hozzám készen érkezett: másodjára azt a feladatot kaptam, hogy hangszereljem át a művet a mai kor igényei szerint. Ötvenhárom éves vagyok, ismerem az erősségeimet és a korlátaimat is, így Pejtsik Péter barátomat ajánlottam magam helyett erre a feladatra. Péter csellóművész, az After Crying zenekar alapítója, profi vonóshangszerelő és dirigens, a karvezetői és karmesteri feladatokat is ő látta el a produkcióban. Büszke vagyok arra, hogy annak idején én „löktem” őt a vonóshangszerelés rögös útjára azzal, hogy 1998-ban megkértem az Ikon című lemezem vonósainak hangszerelésére. Először tiltakozott, aztán elvállalta, a többi pedig már történelem: az Ikon után sok más hazai előadótól is felkérést kapott, később a Magyarországra érkező külföldi produkciók is vele kezdtek dolgozni, többek között a világsztár Peter Gabriel lemezén is szerepel a neve. Otthonosan mozog több műfajban, legyen szó filmzenéről, nagy produkciók vonós kíséretéről vagy önálló alkotásokról. Egyebek mellett misék szerzője is. Farkas Attila érseki tanácsos, a budapesti Szent István-bazilika nyugalmazott lelkipásztora, akit kissé nagyzolva lelkivezetőmnek is mondhatok, a beszélgetéseink során gyakran mondta, hogy szerinte nincs szükség új himnuszra, a korábbit kellene megújítani, mai formába hozni. Már a kilencvenharmadik életévében jár, és kisgyermekként részt vett a nyolcvanhárom évvel ezelőtti budapesti találkozón. Kilencévesen, cérnahangon fújta a himnuszt, amelyet azóta is énekel a katolikus magyarság. Hogy végül az ő szavát hallották-e meg, vagy a döntéshozók is ugyanarra az elhatározásra jutottak, nem tudhatom.

Szerintem jó döntés született, és nagyon hálás vagyok azért a valóban atyai bizalomért, amit Erdő Péter bíborostól kaptam a munka során.

– Akadtak, akik sérelmezték, hogy nem vadonatúj himnusz készült az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. 

– Nem csodálkozom, sérelmezni könnyű, dolgozni nehéz. Magyarország a tízmillió futballszakértő és virológus hazája, itt elméletben mindenki ért mindenhez. Csak az a fránya gyakorlat… Olyat létrehozni, ami mindenki tetszését el tudja nyerni, nyilván lehetetlen. Mi megpróbáltunk minden ismert szempontnak megfelelni. Például ezért készült hét különböző felvétel a himnuszból, köztük olyan is, ami az eredeti kottát és hangszerelést követi. Ez pont azoknak szól, akik esetleg idegenkednek a mai változattól. Reméljük, előbb-utóbb az összes hangfelvételünket bemutatják majd. Maradjunk annyiban, hogy nagyon sok ember szereti ezt a szép himnuszt.

Ennek a nagyszerű dalnak esélye van arra, hogy hidat képezzen a múlt és a jelen, az 1938-as és a 2021-es rendezvény között. Összekapcsol bennünket, közös gyökereinkre emlékeztet, a szövege pedig fájdalmasan aktuális.

1938 az utolsó békeév volt, sokan sejthették, de kevesen tudták, hogy hamarosan bekövetkezik a II. világháború tébolya. Mintha mi is valami vihar előtti csendben élnénk a mai Magyarországon. Nagyon fontos jel, hogy most ugyanezt a népénekbe oltott imádságot énekeljük együtt, tekintetünket az Eucharisztiára emelve: „Forrassz eggyé békességben minden népet, nemzetet.” Nagy szükség van erre az áhított egységre az állandó sérelmezés és széthúzás helyett. Talán helyesebb azt keresni, ami összeköt bennünket, embereket, kultúrákat, hiteket. A himnusz másik, kiemelt jelentőségű gondolata pedig kifejezetten nekünk, magyaroknak szól: „István király árva népe, te is hajtsd meg homlokod, / Borulj térdre, szórd elébe minden gondod, bánatod! / A kereszt volt ezer éven reménységed oszlopa, / Most is Krisztus jele légyen jobb jövődnek záloga.”

– A közönség megszólításában Önnek vitathatatlanul nagy gyakorlata van, ezt rengeteg szakmai díj és telt házas koncertek három évtizedes sorozata is jelzi. Az Ákos-dalokat a legkülönbözőbb emberek éneklik a koncerteken teljes összhangban. 

– Ez igaz, ugyanakkor a sok korábbi siker önmagában nem garancia semmire, minden munkával elölről kezdi az ember. Az első megkeresés nyomán, még 2018-ban meghívtam bíboros atyát egy koncertre, hogy ellenőrizze le, biztosan engem akar-e megbízni a feladattal. Az elrettentés nem járt sikerrel; valószínűleg a közönség reakciója tette rá a legnagyobb hatást. Innentől kezdve már csak az volt a dolgom, hogy a nekem címzett felkéréseket méltóbb és szakavatott emberekhez irányítsam. Végül is ez a producer feladata. A Magyar Rádió legendás 22-es stúdiójában készült nagyzenekari felvételeket aztán az én stúdiómban kevertük össze, a szólisták énekfelvételei is itt készültek. 

– Az alkotás során szabad kezet kaptak? Vagy sokat kellett egyeztetni? 

– Egy ilyen munka rengeteg egyeztetéssel jár, hogy megértsük, mik a kitűzött célok. Ugyanakkor

nagyszerű volt a bizalom erőterében dolgozni, igazán jó munkát szinte csak így lehet végezni.

Tekintettel arra, hogy itt nem saját elképzelések és döntések vezettek, fontos volt minden alkalom, amikor megerősítést kaptunk, hogy jó úton járunk. Az egyes munkafázisok előtt irányadó megbeszéléseken vettünk részt, utánuk pedig prezentációk következtek, amikor bemutattuk, hol is tartunk. A cél az volt, hogy mindenképpen olyan végeredmény szülessen, ami a megrendelői igényeknek megfelel. Ami meglepő, az az, hogy ezeket az egyeztetéseket mindig én kezdeményeztem. A döntéshozók ezt nem várták el, ami szokatlan, ugyanakkor inspiráló is volt. 

– Felmerült, hogy Ön énekeljen a felvételen?

– Igen, a harmadik felkérés az éneklésre vonatkozott, azzal az indoklással, hogy meg kellene szólítani a fiatalokat. Jómagam az „érettebb ifjúság” képviselője vagyok, ahogy a közönségem nagy része is. Nézetem szerint a kívánt célt nagyobb eséllyel érhetjük el, ha igazán fiatalok éneklik a himnuszt. Így három tehetséges, ám már nem ismeretlen és nem is tapasztalatlan fiatal előadót hívtam erre a szép feladatra. A képességeik, tisztaságuk, hitelességük tekintetében nincs bennem kétség: Nagy Bogit, Czinke Mátét és Dánielfy Gergőt kértem fel, akiknek a neve valóban ismerősen csenghet sokak számára. Én a gyerekeim révén találkoztam először a dalaikkal.

Egyikük számára sem jelentett problémát, hogy ezzel a himnusszal ki kell mondani, sőt fel is kell vállalni Krisztus nevét. Mindhárman örömmel mondtak igent. Ez már önmagában is üzenetértékű.

– Készült egy imázsfilm is, amelynek Ön a forgatókönyvírója és a rendezője. A történetben a megtérés a központi elem. 

– Három fiatal megtéréstörténete ez a kisfilm, amelyben az énekeseink színészként mutatkoznak be. Eredetileg a dal klipjét akartuk leforgatni, de hamar kiderült, hogy ennél sokkal komplexebb lesz a feladat. A történet magáért beszél, érdemes megnézni. Röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy a személyesen megélt kegyelmi helyzetek mindhárom szereplőt az oltárhoz vezetik, ahol egymással és az Eucharisztiával is találkozhatnak – elvégre az a kongresszus jelmondata, hogy „Találkozz Jézussal Budapesten!”

Felnőtt megtérő vagyok, a kegyelem sokszor megnyilvánult már az életemben, ezért mindennap hálát adok a családomért, a közönségért, a zenésztársaimért, mindenért, amit kaptam, legfőképpen az életért.

Jó érzés hálásnak lenni, mert van miért és van kinek.

A hit kérdéseiről, a megtérésről nem tudok megingathatatlan magabiztossággal beszélni, mert nem vagyok „fekete öves” keresztény. Pontosan tudom, hogy ez a küzdelem minden nappal újrakezdődik: reggelente két hang duruzsol az ember fülébe, az egyik azt mondja, gyere a fényre, a másik meg azt, hogy nem kell olyan komolyan venni a dolgokat. Nehéz a jót választani, nem is mindig sikerül, de őszintén hiszem, hogy érdemes.

Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika 

Fotó: Merényi Zita 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.