„A legnehezebben legyőzhető vírus” – A Fratelli tutti kezdetű enciklika (2. rész)

Még meg sem jelent Ferenc pápa harmadik enciklikája, máris bekerült az általános médiahangzavar nem csillapodó méhkasába. A legkülönbözőbb hangok követelték, hogy a dokumentum címében a hímnemű fratelli (testvérek) egészüljön ki a nőnemű sorellével, mert a cím ebben a formában azt a látszatot keltheti, hogy kizárólag férfiakhoz szól.

A bírálók azonban sajnos figyelmen kívül hagyták, hogy az enciklika kezdő szavai Assisi Szent Ferenctől származnak, aki éppenséggel a követőihez, ferences szerzetesekhez intézte őket.

A szöveg megjelenése után sem volt hiány furcsa reakciókban. Nagy hírügynökségek azzal harangozták be az írást, hogy a pápa közgazdasági témájú állásfoglalást adott ki, jóllehet a Fratelli tuttinak, az egyháztörténelem egyik legterjedelmesebb enciklikájának mindössze szűk három százaléka szól közgazdasági kérdésekről. És miközben egyesek szemében megütköztetőnek tűnik, hogy az argentin pápa kendőzetlenül véleményt nyilvánít korunk politikai helyzetéről, mások pedig azon csodálkoznak, hogyan illeszthetett be az enciklikába a pápa ilyen sok idézetet saját korábbi szövegeiből, mintha

éppen a dokumentum szíve váltaná ki a legkevesebb reakciót.

A Fratelli tutti ugyanis az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd figyelmes végigkövetése köré szerveződik. Jól látszik, hogy Ferenc pápa legsajátabb célkitűzései ehhez a rövid példabeszédhez kapcsolódnak, hiszen a történet szereplőinek szentelt második fejezetben alig találunk jegyzetet: a nyolc fejezetre tagolódó enciklika háromszáz jegyzetéből még tíz sem szerepel ebben a részben, vagyis itt

a pápa minden egyebet félretéve, egészen személyesen és belülről szól az olvasóhoz.

Ebből adódik, hogy a Fratelli tutti gyakran ejt szót az idegenről és az idegenekről, hőse az, aki az idegen, az idegenek oldalára áll, s falakról és a falak ledöntéséről is feltűnően sok helyütt ejt szót.

A nyitott világnak szentelt harmadik, a nyitott szívről szóló negyedik és a „jobbik fajta” politikát elemző ötödik fejezet inspirációja is innen fakad. A jezsuita egyházfő ebben az enciklikában is a szentignáci megkülönböztetés embere marad:

nem hajlandó készpénznek elfogadni semmit, és ha értékesnek nyilvánít valamit, nyomban figyelmeztet lehetséges torzulásaira is.

Az említett középső fejezetek legalapvetőbb kérdéseit a valódi egyetemesség, az oly gyakran hiányzó szeretet, az életerős identitás és a helyes politika alkotja, s

nincs olyan szakasza, amely ne késztetné homlokráncolásra a különböző ideológiák képviselőit.

Az olvasónak óhatatlanul Loyolai Szent Ignác intelmei jutnak eszébe, aki azt kötötte a lelkére a Trienti zsinatra küldött jezsuitáknak: „Nem tekintenék senkit sem tekintélynek, különösen, ha az illető magas rangú, kivéve, ha már alaposan átgondoltam a kérdéseket. Mindenkié lenni, de senkiért sem rajongani.”

Ennek a megkülönböztetést gyakorló, figyelmes és végtelenül önálló pápának a legfőbb kérdése,

hogyan lehet hitelesen teljesíteni az „extázis törvényét” (88), vagyis hitelesen kilépni a másik felé, túl a szűkebb közösség, a saját csoport vagy a család határain.

A másikra nyitott szeretet mindig egyetemes közösségre irányul, a megnyílás szüntelen erőfeszítését igényli, s ezért „véget nem érő kaland” (95). De mielőtt bárki az egyneműsítő globalizálódás szószólóját kezdhetné sejteni Ferenc pápában, azzal kell szembesülnie, hogy

a Fratelli tutti szerzője különösen fontosnak tartja a személyes és a nemzeti identitást, nem sokra tartja azt a hamis egyetemességet, amelynek képviselői egyszerűen csak nem tudják megérteni saját népüket, vagy egyenesen neheztelnek rá (145).

A helyi kultúrához kötődő valódi egyetemesség foglalkoztatja a pápát, akit éppúgy taszít „a helyi kötődésű remeték néprajzi múzeuma” (142), mint azok torz egyetemessége, akiknek állandóan utazniuk kell valahová, mert nem tudják elviselni a környezetüket (99).

Az a tekintélyelvű egyetemesség is csak ellenérzést kelt benne, amely egyformává akar alakítani mindenkit, hogy mindenkit kizsákmányolni és kihasználni tudjon.

A szövegből világosan kitűnik, hogy Ferenc pápa valóban a dél-amerikai „népi teológia” talaján áll. Igazi kincs a szemében a nép valósága, azok a kulturális és közösségi kötelékek, amelyek összetartanak egy népet, nem tudja, elképzelni, hogy a személy létezhet a nép nélkül (182), s ezért

különösen fájdalmas számára, hogy a nép értékét árnyékba borítja az az újkeletű populizmus, amely számító politikai célok szolgálatába állítja a nép kultúráját, és a társadalom legalacsonyabb rendű hajlamait szolgálja ki (159), a gyűlölet és a bezárkózás tendenciáit erősíti, és saját országa látszólagos védelmében gyűlöletet kelt más népek ellen.

A „bezárkózó nacionalizmus” (141) aggasztja a pápát, amely abban az illúzióban ringatja magát, hogy a bezárkózás nagyobb fokú biztonságot teremt, jóllehet csak az önzés körmönfont formáját választják, akik ily módon másokkal szemben határozzák meg magukat (89), ahelyett, hogy szívük tágasságával mások el- és befogadása révén adnák tanújelét valódi önállóságuknak.

A népre való hivatkozás elértéktelenedéséhez

hasonlóan bántja Ferenc pápát, hogy maga a politika is gyakran már csak „szitokszóként” szerepel a közbeszédben, többnyire azért, mert a politikusok számtalan hibát elkövetnek és gyakran korruptak (176).

Létezik azonban politikai szeretet, hangsúlyozza a Fratelli tutti, amely túllép a kicsinyes populizmuson és a gazdasági liberalizmuson, és létezik jó politikus, akit elsősorban az jellemez, hogy társadalmi méretekben valósítja meg, amit a közvetlen felebaráti szeretet személytől személyig vált valóra, a politikai sikerek helyett hosszútávon, több nemzedék távlatában gondolkodik, és főként sokféle véleményre hallgat, sokféle véleményt tart tiszteletben, mert tudja, hogy az egyformaság, a kizárólag egy hangon megszólaló véleményalkotás megfojtja az embert (191). Mivel pedig a gazdasági folyamatok lassan maguk alá gyűrik a közjóra törekvő politikát, a pápa szerint erősebb nemzetközi szervezetekre van szükség, amelyek ténylegesen szabályozni tudnak gazdasági folyamatokat.

A Fratelli tutti helyes politikáról és a piacok szerepéről szóló szakaszairól biztosan fognak még viták zajlani a következő években. Valóban igazuk lehet azoknak a közgazdászoknak, akik azt hangsúlyozzák, hogy szakterületüknek nincs már olyan komolyan vehető képviselője, aki azt merné állítani, hogy a piac önmagában minden problémát megold (Ferenc pápa a „neoliberális hitvallás egyik dogmájának” nevezi ezt a vélekedést). De fontosabb ezeknél a szakmai vitáknál, hogy bár a pápa maga is tudja, könnyen „naiv utópiának” tűnhet, amiről beszél, nem hajlandó lemondani arról, hogy az embereket megtévesztő és számító illúziók, olcsó és csalóka valóságpótlékok helyett nagy álmokat állítson elénk. Azt majd

a következő évtizedeknek kell eldönteniük, hogy a szeretet nagy álmai vagy az önérdekből fakadó csalárd illúziók kellene-e jobban az emberiségnek.

A nagy álmok megvalósítását, mondja el számos helyütt a Fratelli tutti, mindenekelőtt az emberiség elől visszahúzódó bezárkózás akadályozza. Az individualizmus „a legnehezebben legyőzhető vírus” (105), azok magatartása tehát, akik csak a magukhoz hasonlókkal tudnak együtt lenni, s bár látszólag erényesek, terméketlen erényeik nem alakítanak ki közösséget. Senkinek sem kell messze mennie, közel, mindenki közvetlen környezetében is vannak „perifériák”, s a testvériség megvalósítása elkezdhető a társadalmak „rejtett száműzöttjeinek” irányában is (98). A kör azután tovább tágulhat a hazájukat elhagyni kényszerülők felé, mert az eszményi ugyan az lenne, ha nem létezne „szükségtelen mértékű” migráció, kiváltó okának megszüntetéséig azonban kötelességeink vannak a menekültekkel szemben, és különösen a fiataloknak nem szabad „bedőlniük” (132) azoknak, akik indulatokat keltenek a hazájukat elhagyni kényszerülők ellen.

A Fratelli tutti a legkevésbé sem komor hangvételű szöveg, de azok „derűs felszínessége” (113) is idegen tőle, akik azt a látszatot keltik, hogy egyetemes nyitottság nélkül is boldogulni tudunk.

Hogy a párbeszéd és a barátság útját egészen pontosan miként képzeli el, azt majd az utolsó három fejezetben foglalja össze.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír