„Lenn az alföld tengersík vidékin” – Képek az Antal–Lusztig-gyűjteményből

Alkotásainak fő témája a vidék, kedvenc modelljei pedig a bujáki lányok és asszonyok, Palócföld szülöttei voltak. Glatz több mint tíz éven át alkotott ebben a kis faluban, egy időben meg is vádolták, hogy túl sok fejkendős falusi lányt festett. Kétségkívül nagyon kelendőek voltak az ilyen témájú festményei, s a gyűjtők és a rajongók – ahogyan ma mondanánk – „vitték a képeit, mint a cukrot”. Manapság egyre inkább felértékelődnek ezek az alkotások, és nemcsak magas művészi színvonaluk miatt, hanem mert a néprajzi értékük is jelentős.

Egy másik fotón Medgyessy Ferencet láthatjuk műtermében, szobrai és rajzai között. A falon lévő vázlatok úgynevezett szobrászrajzok; ezek elkészítésénél a művész nem a festőiségre helyezi a hangsúlyt, hanem úgy rajzol, hogy a képről közvetlenül mintázni lehessen. Egy régi fényképen feltűnik itt Fényes Adolf is – vagy ahogyan Szűr-Szabó József nevezte: „a Fényes bácsi” – szintén a műtermében, festés közben. Mednyánszkyt a fronton láhatjuk, első világháborús hadifestők között, Rudnay Gyulát rajzolás közben, Tornyai Jánost pedig úgy, amint éppen elmélázik egyik festménye fölött a műtermében. De miért is beszélünk ennyit ezekről a magyar festőket ábrázoló fényképekről? Azért, mert ritkán láthatjuk a művészeket a saját szűkebb környezetükben, és pláne kevés kép maradt fenn róluk alkotás közben.

Írásunk fő témáját persze nem ezek a fényképek jelentik, hanem inkább a fotókon szereplő mesterek alkotásai. Debrecen, a cívisváros – ahogyan Szabó Magda emlegette – gyakran ad otthont remek kiállításoknak. A Modem – Modern és Kortárs Művészeti Központ az elmúlt hónapban Földközelben címmel rendezett nagyszabású tárlatot olyan, ismert magyar festők műveiből, akik az Alföld vonzáskörzetében éltek és alkottak hosszabb-rövidebb ideig. Mire ez az írás megjelenik, a kiállítás már bezár, mégis érdemes néhány szót szólnunk a róla. A képek olyan benyomást keltenek, mintha csak különösebb válogatás nélkül kerültek volna a múzeumba. Nem az úgynevezett fő műveket állították ki, hanem olyan alkotásokat, amelyek elsősorban a magángyűjteményeket gazdagítják. A képek az Antal–Lusztig-gyűjteményből valók, Antal Péter gyűjtői szenvedélyének köszönhetően. A hatvanas évek végén nagyapja, Lusztig Sámuel (1899–1978) tanácsára felkereste Holló Lászlót, aki jelentős szerepet töltött be Debrecen képzőművészeti életében. Holló szeretettel fogadta a műtermében, és a beszélgetések során tovább erősödött Antal Péter művészet iránti érdeklődése és elkötelezettsége – tudhattuk meg a kiállításon.

Azt gondolhatnánk, hogy az igazi romantika a hegyekben van, s a festőket csak az égbetörő sziklák, a csobogó patakok, a folyóvölgyekben virágzó fák és a többi ehhez hasonló szépség ragadja meg igazán. Bőven akad persze példa erre is. Ott van Mednyánszy, aki sokszor hetekig kóborolt a Kárpátokban, havas tájakon vándorolt keresztül, éjszakánként szénégetőknél aludt, és csodálatos tájképeket festett mindarról, amit látott. A hegyek festői közül sokan el sem tudnák képzelni, mit kezdhetnének az alfölddel, ahol minden sík, s nemhogy folyóvölgyek nincsenek, de még víz sem nagyon.

Tornyai János az 1910-es években az elsők között fedezte fel magának az alföldi tájat, a mártélyi pusztát és benne az embert. Az Antal–Lusztig-gyűjteményben tőle található a legtöbb alföldi tájkép. Tornyai mellett szintén jelentős festő volt az erdélyi származású Nagy István, aki erőt sugárzó parasztportréival, szén- és pasztellképeivel nagy hatással volt a magyar művészetre. Az elmúlt években nagyszabású kiállítást rendeztek műveiből a Kieselbach Galériában, a tárlatról mi is írtunk itt, a Mértékadó hasábjain. Nagy István emberábrázoló képessége egyedülálló a magyar festészet 20. századi történetében. Első világháborús katonaportréi drámai dokumentumai azoknak a vészterhes esztendőknek. A Modem kiállításán is jó néhány portrét láthattunk tőle ezekből az évekből. A már említett Mednyánszky László 1914-ben már elmúlt hatvanéves, túlkorosnak számított ahhoz, hogy a fronton haditudósító, hadifestő lehessen – merthogy ilyen is volt akkoriban a háborúban. Már fényképeztek a harctereken, sőt forgattak is a filmhíradónak, de rajzok is bőven készültek még az újságok számára. Zádor István Egy hadifestő emlékei 1914–1918 címmel még egy könyvet is megjelentetett a háborúban készített ceruzarajzaiból. Mednyánszky, a „túlfűtött” művész végül is Tisza István engedélyével juthatott ki a háborús hadszínterekre. A báró óriási lendülettel vetette bele magát a munkába: katonaportrékat készített, s mellette a tájban vonuló tréneket, a szenvedő embereket és a lövészárkokban éjszaka is figyelő katonákat rajzolta, festette megszállottan. Helyszíni vázlatait később a műtermében folytatta, véglegesítette. A debreceni kiállításon jó néhány háborús képe szerepelt.

Alföldi témákat feldolgozó, nagyszerű művész volt Koszta József és Rudnay Gyula is. Koszta egyszerű eszközökkel megfestett képeivel, virágcsendéleteivel hívta fel magára a figyelmet a kiállításon. Festményein a virágok sokszor nem is vázában vannak, hanem befőttesüvegben, vagy éppen cserépben nyiladoznak a mester műtermében. Glatz, Vaszary és Réti mellett Rudnay Gyulához is nagyon sokan jártak tanulni a 20. század első felében a Képzőművészeti Főiskolára. Nagyszerűen értett az emberábrázoláshoz, akárcsak a már említett Nagy István. Nem könnyű a tájban elhelyezni az alakokat: ennek egy másik kiváló mestere volt a nagybányai időkből Thorma János. Rudnay Gömöri parasztpár című képe sokat reprodukált, emblematikus alkotás. Nagyon szép a Hölgyek a mezőn című festménye is.   

Endre Béláról sem szabad megfeledkeznünk, ő is az alföld ihletett művésze volt.  Az Alföldi táj (Gémeskút kazlakkal) című olajképe igazán megkapó látvány. Iványi-Grünwald Béla a kecskeméti művésztelepet látogatta gyakran, alkotásai közül kiemelkedik a Kecskeméti cigányváros (1912) című festménye. Ő is kitűnően értett az alakok, figurák tájba illesztéséhez, ember és környezet harmonikus egységéhez, akárcsak Rudnay vagy Thorma.

Tornyai János parasztházak enteriőrjeit festette nagy igyekezettel. Képei közül jó néhány szerepelt a Modem kiállításán. Elképesztő szegénység uralkodott akkoriban a magyar vidéken. Tornyai a sivár, végletesen egyszerű belső tereket, szobákat a magas művészet rangjára emelte. E képek dokumentációs értéke sem elhanyagolható. Ne feledjük, hogy az 1910 és 1945 közötti években több mint kétszázezer cseléd élt Magyarországon, akik gyakorlatilag nincstelenek voltak. Napszámba jártak, és legfeljebb béresek lehettek. Életükről, sorsukról Illyés Gyula Puszták népe című könyvéből tudhatunk meg többet.

A tárlaton jó párat láthattunk Tornyai János kis méretű, A/4-esnél nem nagyobb festményvázlatai közül is, amelyek 1984-ben kerültek elő a festő pesti műteremlakásának parkettája alól. A Horánszky utcai lakást az újonnan beköltöző tulajdonos felújította, és a parketták alatt 718 festményvázlatot talált. Ezek közül vagy harmincat állítottak ki most a Modemben. A kis méretű olajfestmények nyilván képötletek, amelyek alapján nagyobb, kidolgozott művek is készülhettek. Hogy miért kerültek a padló alá, senki sem tudja. Volt köztük egy ajánlólevél is, amit Munkácsy Mihály írt Tornyairól, amikor Párizsból hazaindult Magyarországra. A leletállományt annak idején Budapesten, a Nemzeti Galériában mutatták be kiállításon az érdeklődőknek.

Befejezésül térjünk vissza a kezdetekhez, Glatz Oszkár remekül megfestett Lányok című képéhez és a Zarándok című, idősebb asszonyt ábrázoló művéhez. Mindkét festményén érezhető az empátia és a lélek rezdülése, finoman, mindenféle szentimentalizmus nélkül. Glatz figurális alkotásaira jellemző az emberi lélek mélyreható festői ábrázolása, képei megérintik az embert.

Az Antal–Lusztig-gyűjtemény alföldi tematikájú remekeit nézve idézzünk most néhány sort a kétszáz éve született Petőfi Sándortól, aki igazi szerelmese volt az Alföldnek: „Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom; / Börtönéből szabadúlt sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom.”

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 9–16-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.