„Mama, ne sírj! A szívem jó, tudok szeretni” – A Hit és Fény és Bárka közösségek találkoztak

Hajnalban indulunk Budapestről, és Szombathelyre érve kiderül, túl óvatosak voltunk: csaknem egy óránk van még a kezdésig. Belvárosi sétára használjuk fel. A korai időpont miatt még kevesen járnak az utcán, a napsütés azonban már nagyon erős. Jólesik a főtér párakapuja alatt félpercnyit hűsölni, majd egy árnyas fasorban rövid időre megállni a helyi Karitász Fairtrade kávézója előtt, ahol egy emléktábla a háború előtt e házban működött Szent Márton szívgárdacsapatra hívja fel a figyelmünket. Ma is kellenének efféle szívtestőrök, állapítjuk meg, majd nem sokkal odébb örömmel nyugtázzuk, hogy léteznek. Egy önkiszolgáló étterem ugyanis nagy betűkkel hirdeti a bejárata mellett, hogy minden itt étkező befizethet egy nála szegényebbnek (ez a mozgalom egy-két éve nagyon népszerű volt nálunk, de sajnos Pesten már feledésbe merült).

Az iskolaközpont előtt a névadó Brenner János szobra áll. Kolléganőm észreveszi, hogy üdvözlésre emelt karját szinte kéznyújtásra kínálja: ebben bizonyára az alkotó művész szándéka nyilvánul meg. Hogy az iskolába érkező gyerekek és vendégek arcára mosolyt csaljon, hogy a vértanú papot közel hozza a ma élőkhöz, és hogy a kézfogás annak rendje és módja szerint mindennap meg is történjen, méghozzá több százszor. Mi is kezet fogunk vele, mielőtt belépnénk.

Odabent káosz fogad bennünket, de a jótékony fajta. Szinte megmozdulni sem lehet, mindenki mindenkivel beszélget, sorban áll kávéért-pólóért, valaki a kiscsoportokba és műhelyekre való jelentkezésre szólítja fel a jelenlevőket, majd elcsendesedésre és helyük elfoglalására kéri őket. Kezdetben csekély sikerrel. Kolléganőmet azonnal megöleli, aztán valahova magával viszi az egyik résztvevő, én pedig kissé elveszetten próbálok tájékozódni. A lassan oszladozó tömeg mögött Varga László kaposvári megyéspüspököt látom egy asztal mögött; láthatóan kiváló hangulatban beszélget a mellette ülő sráccal. Előttük kagylók sora, virág és gyertya, a földön pedig kétféle kék, hullámzó, vizet utánzó anyag sok-sok égő mécsessel. Az asztalterítő oldalára színes papírból készült lábnyomokat aggattak, és mindegyikre egy-egy nevet írtak.

A hattagú zenekar vezetője bejelenti, hogy most az idei Katimavik címadó dalát, a Meghívtál, hogy vízre lépjek-et fogjuk énekelni. Éneklés közben észreveszem, hogy a terem üvegfalára hatalmas vásznat akasztottak a szervezők. Vizet járó bárkát ábrázol, amelyet sok-sok színes lábnyom vesz körül.

Varga László püspök előadása elején arról beszél, hogy mit köszönhet leginkább a sérült emberekkel való kapcsolatának. Azt, hogy rájött: ő is sérült ember. Sokan megtanulják-megtanuljuk ezt jól elrejteni: gyengeségeinket, sebeinket és bűneinket egyaránt. Az a két mozgássérült, akikkel ő egy időben együtt lakott, nem volt képes erre. Józsi csak feküdni tudott, Zozónak két mankó kellett a járáshoz. Időnként mi, „egészségesek” is lebukunk, és olyankor önmagunk vagy mások ellen fordulunk. Mozgássérült barátai arra tanították meg a püspököt, hogy a félelem, a görcsösség, az agresszivitás helyett rátaláljon az örömre, és jobban szeresse magát. Méghozzá az egyik főparancs értelmében, amely arra szólít fel, hogy úgy szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat. A másik főparancsnak azáltal tehetünk eleget, ha Istent szenvedélyesen szeretjük, és nem félelemből hallgatunk rá. Hiszen maga Isten is tele van szenvedélyes szeretettel.

Szeretjük-e önmagunkat? Isten szeretetének ajándéka-e az életünk? A beteg, szegény, sérült ember is tud szeretni, a szeretet ajándékait elfogadni és továbbadni. Sérült barátai arra tanították Varga Lászlót, hogy ne féljen elfogadni a sebeit, a bűneit, és belátni, hogy szeretetre szorul. Mindannyian Isten szeretett gyermekei, képmásai, a Szentlélek szentélyei vagyunk, ezért tiszteletet érdemlünk. Isten gyönyörűnek lát bennünket. Így volt ezzel az a néni is, akit mindig a sérült fia kísért a templomba. Ő pedig rámutatott, és ezt kérdezte Varga Lászlótól: „Ugye milyen gyönyörű a fiam?” Mert akire szeretettel néznek, az megszépül. Szerelmes fiataloknál lehet ezt gyakran észrevenni: átváltoznak, ragyogni kezdenek, amikor megérzik, hogy valaki számára ők a legszebbek. Isten alkotásaiként eredendő szépség jellemez bennünket.

Amit magunkban nem szeretünk, másban sem fogjuk szeretni. A tisztának minden tiszta, míg ha a sötétség indul bennem növekedésnek, körülöttem is egyre nagyobb sötétség lesz. A sötétség ugyanis tolakodó, míg a szeretet diszkrét. Ha azt keresnénk, hogy másokban mi a szép, a mi életünk is megszépülne.

Mindenki képes a szeretetben növekedni, ebben a betegség sem akadályoz meg. Jean Vanier története volt: egy anyának sérült gyermeke született, és ezt csak hosszú idő után tudta elfogadni. Ám amikor még meg is vakult a gyerek, megint fellázadt. A fia azonban így vigasztalta: „Mama, ne sírj! A szívem jó, tudok szeretni.”

Mind tudunk szeretni és növekedni a szeretetben. De van, ami segít, és van, ami akadályoz e téren. A vendégszeretet például segít. Ha a szegény bejöhet hozzám, és asztalomhoz ültetem, beengedem a magánszférámba. Hagyom, hogy változtasson rajtam a kapcsolatunk, hogy közös történetünk kezdődjön. A szeretet ugyanis kétirányú utca.

E ponton a püspök hosszú történetbe kezd egy hajléktalan férfival való kapcsolatáról, aki gyakran becsengetett hozzá, és mindig pénzt kért. Ő pedig hol adott, hol nem. Mégis újra meg újra jött. „Azért jövök – mondta –, mert te tisztelsz engem. Megkérdezed, hogy vagyok.” Pártfogoltja egyszer azt is kiprovokálta, hogy karácsonyra meghívja. Méghozzá kispapokkal és az akkori püspökkel egy társaságba. Mivel a püspök a többiekkel együtt egy idő után átvonult a másik szobába, amikor végül kijött onnét, a férfi nekitámadt: „Azt hiszed, azért, mert hajléktalan vagyok, lenézhetsz engem?” Mindannyian tiszteletre, gyengédségre szorulunk. De aki kitaszított, érzékenyebb.

A szeretetben való növekedésben a harag is akadályoz. Maga a harag még nem bűn; az a kérdés, mit kezdünk vele. Ha gyűlölet lesz belőle, az tönkretesz bennünket. Ha gyűlölködöm, megbetegszik körülöttem a világ. A gyűlölet mar, engem magamat is. Szakítsuk meg az ördögi kört! Haragunkat, gyűlöletünket mindennap kivihetjük Isten szeretetének mezejére, a trágyához hasonlóan, amely önmagában maró hatású, de ha szétterítik, termővé teszi a földet.

Az evangélium szíve a megbocsátás. Aki haragot tart, egy ketrec rácsát rázza belülről, holott a kulcs nála van. A megbocsátás: szabaddá válás. Isten azt kéri tőlünk, hogy a másik adósságlevelét és az összes fénymásolatot is semmisítsük meg. Hogy szeressük ellenségeinket. Hogy áldást mondjunk arra, aki bánt bennünket. Tegyünk így, és meg fogjuk tapasztalni, hogy a szívünk egyszer csak átfordul. Mert az áldás gyógyít.

*

Rövid szünet kezdődik, jelentkezünk egy kiscsoportba. Közben kihirdetik, hogy délután milyen műhelyek lesznek. Parádésan gazdag a választék. Lehet táncot tanulni, lesz kutyás program, relaxáció, kézműveskedés, játékműhely, beszélgetés a sérült emberek egyházbeli helyzetéről, bibliodráma, városnézés, múzeumlátogatás, toronyjárás – felsorolni is sok.

A kiscsoportunkban főleg arról folyik a szó, hogy kinek milyen itt lenni. Hárman közülünk a határon túlról, Zentáról érkeztek. Magdolna, aki Down-szindrómás fiát is magával hozta a Katimavikra, hosszan mesél az ottani, sérültek számára fenntartott foglalkoztató mindennapjairól, amelynek Hit és Fény-es szellemben ő volt a létrehozója. Egy házaspár is velünk van, akiket annak idején egy sérült ember elveszett kabátjának ügye hozott össze. Együttlétünk másfél órája során legalább olyan fontosak a kézfogások és a mosolyok, mint a szavak. Egyre erősebben érezzük, hogy itt a szavak, a szóbeli közlések gyengeségére, pontatlanságára ébred rá az ember.

*

Erről beszél Csány Endre nemzeti felelős is, akit a nagy kavarodásban végül sikerül pár percre leültetnem a kert egy félreeső zugában. Katimavik: az eszkimó szó találkozóhelyet jelent, és a Hit és Fény meg a Bárka találkozóinak neve lett. Az egyik célja az ünneplés, a másik pedig az, hogy megmutassák a világnak: jó így élni. Egy éve készülnek már a mai alkalomra, a harmadik magyar Katimavikra. Vízre lépés volt már maga a szervezés is, akárcsak annak idején a Hit és Fény létrejötte. Akkor egy család fellázadt értelmi fogyatékos gyermekeinek kiközösítése ellen, és ez egy közösség alapja lett. Itt lenni olyan alapkérdések megválaszolásában segít, hogy mitől szerethető egy ember. Ráébreszt, hogy nem csökkent értékű csak azért, mert „rendellenesen” viselkedik. Sőt, mindannyian tanulhatunk a sérült emberektől, hiszen bennük az ismerkedés terén nincsen olyan félsz, gátlás, mint bennünk. Sokkal könnyebben, lazábban teremtenek kapcsolatot idegenekkel. Felszabadító a velük való együttlét: az ő társaságukban nem kell „viselkedni”. Köztük megértjük, hogy két ember között talán nem is egymás tökéletes megértése a legfontosabb (ami nem is lehetséges), hanem az erre való törekvés, az állandó próbálkozás, a kitartó figyelem, amely már eleve a másik alapvető elfogadásával párosul.

*

Háromtól kutyás programon és táncórán veszünk részt. A kutyás foglalkozások nagyon népszerűek, az Azúr Segítőkutyás Egyesülettől érkezett Sipos Mónika és Szabó Beáta vezeti a kétórás alkalmat a border collie Loki és a mudi keverék Bee segítségével. A résztvevők odavannak a kutyákért, és boldogan vesznek részt a dobálós, sétálós, éneklős játékokban. Egymást is segítik, amikor valaki ügyetlenebb. A kutyák jelenléte, kedvessége láthatóan feloldja, közösséggé varázsolja a résztvevőket.

Az alkalom végén arról beszélgetünk a kutyás szakemberekkel, mik egy ilyen együttlét oldottságának a feltételei. Az értelmileg akadályozott emberek terápiája fontos ágazata a kutyás aktivitásoknak, mondja Móni. A kutya ennek során egyenrangú segítőtárs, aki szeretne is segíteni, de ő maga is jól akarja érezni magát közben, ezért időről időre engedni kell pihenni, és figyelni kell a jelzéseire. Loki és Bee szereti az embereket, és nyitottak az idegenek iránt is, de ők is lehetnek fáradtak, vagy zavarhatja őket a meleg. Ők is érzékenyek, és azonnal észreveszik, ha a foglalkozásvezető feszült, például mert úgy érzi, nem megy jól a munka. De ez a mai alkalom „jó buli” volt, szépen, lelkiismeretesen, jókedvűen végigcsinálta mindkét kutya.

*

Odafent, a táncműhelyben azon álmélkodunk el, hogy mozgásukban korlátozott emberek is micsoda örömmel vetik bele magukat a lépéssorok megtanulásába, sőt még egy kerekesszékes lány is boldogan táncol. Mintha létezne valamiféle „lépéseken túli tánc”, amely egyenesen a lélekből fakad, és képes a testi nehézségeken diadalmaskodni, azokról megfeledkezni.

A kolléganőmmel azon kezdünk tanakodni, hogy mi lenne, ha most hirtelen bennünket is táncolni szólítana a két tanár (akik amúgy óriási empátiával vonzanak minden jelenlevőt a táncparkettre). Vajon mi, „egészségesek” képesek lennénk-e olyan bátran próbálkozni, sutaságunkat elfogadni, mint az itt táncolók? Nem, nem, biztosan nem, mondjuk ki mind a ketten.

*

Megérkezik Székely János szombathelyi megyéspüspök. A termet az előző alkalom óta átrendezték. Most kisebb körökben állnak a székek, minden kör közepén lavór, benne törülköző, mellette kancsó és mécses, és lassan minden székre leül valaki. Az egyik körben meglátom Varga Lászlót is. A mosdók felől óriási a vándorlás a körök irányába: teli kancsókat visz mindenki, és még tíz perc után sincs vége a mozgalomnak. Pedig Csány Endre már felolvasta a lábmosás jelenetét János evangéliumából, Székely püspök pedig a mikrofonnál áll, és beszélni kezd.

„Elmesélek valamit – kezdi. – Körülbelül ötéves lehettem, és ministrálni kezdtem. Egy öreg ferences volt a pap, nagyon szerettük-tiszteltük. Egyszer kibomlott a cipőfűzőm, ő pedig lekuporodott, és bekötötte. Sokszor hallottam prédikálni, de mára egyetlen szavára sem emlékszem. A mozdulatára viszont, ahogyan a cipőmhöz hajol, egész élesen emlékszem mindmáig. Az alázatára, amellyel egy kis ministráns cipőjét bekötötte.

Jézus lekuporodik a tanítványok lábához. Nem felülről segít. A felülről segítőkben sokszor gőg és önzés van. Az Isten nem ilyen. Amikor Napóleonnak fia született, százegy ágyúlövéssel köszöntötték. Jézus viszont csendben érkezett, és nem palotába.

Amikor Betlehemben tanultam, szerettem a születés barlangjában lenni, imádkozni. Ott megértettem: Jézus azért érkezett barlangba, hogy elhiggyük: önmagát akarja nekünk adni. Isten végtelenül egyszerű. Jézus a lábmosással arra akar bennünket tanítani, hogy alázattal szeressünk-segítsünk. Isten gyengesége erősebb az embereknél.

A víz, amellyel megmossátok egymás lábát, Jézus vérére emlékeztet. A lábmosással későbbi szenvedését akarta előre jelezni.

Ma Goretti Mária ünnepe van. Egy olyan lányé, akit a vele erőszakoskodó fiú, mivel ellenállt, Tizennégy késszúrással megölt. Ám ő halála előtt megbocsátott neki, és ez tíz évvel később megváltoztatta a fiú hozzáállását. Megtért, szabadulása után bocsánatot kért az édesanyától. Mária vére és megbocsátása segített neki megtisztulni. Jézus vére is tisztít.

Egy indián nyomolvasó unokaöccse rossz útra tért, ezért a szülők elhívták, hogy beszéljen a fiú fejére, aki nagyon szerette őt. Ő azonban semmit sem mondott neki ottlétének napjai alatt. Amikor távozni készült, a fiú lehajolt, hogy bekösse a bácsi mokaszinját. Miközben kötötte, a kézfejére cseppent valami. Felnézett, és látta, hogy a nagybátyja sír. Felállt, megölelték egymást – és a fiú akkortól fogva megváltozott.

Nincs hiába kiontott könny és vér, hiábavaló szenvedés. Bűnbocsánatot tudnak szerezni. Jézus itt van köztünk.”

*

Mindenki megmossa a jobb oldalán ülő lábát, aki aztán a fejére teszi a kezét, így áldja meg. A méltóságteljes szertartás, a résztvevők komolysága, gondossága végképp minden határt felold a jelenlevők között. Itt már nincsenek segítők és segítettek, csak testvérek, akiket egymásra bíztak. „Senki sem mondja elég sokszor, hogy jók vagyunk”: hirtelen ez jut eszembe, magam sem tudom, miért. De én mostantól többször akarom mondani.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír