„Másokért élő embert nevelni” – interjú Holczinger Ferenccel, a miskolci Jezsu igazgatójával

 – Íróasztalod fölött a néhai Ádám János jezsuita fényképe látható. Mit jelent neked a személye?

– Ádám János atyát, nagy példaképemet a gimnázium második alapítójának tekintem. Ő volt, aki elődömet, Forrai Tamást és engem elindított az iskola világába vezető úton. Provinciálisként 1996 és 2002 között, majd a Jezsu első iskolalelkészeként 2002-től 2010-ig mély nyomot hagyott a gimnázium életén. Annak idején maga is a jezsuitáknál érettségizett, az egykori pécsi Pius Gimnáziumban, és hozta magával az ott megtapasztalt szellemiséget. Ezért számomra a két iskola összekötődik, főleg mivel néhány éve még élt Ádám atya több osztálytársa, sőt többüknek hozzánk járt az unokája.

– A jezsuiták nem oktatórend. Miért van mégis világszerte számos iskolájuk?

– Azért, mert hamar felismerték, hogy milyen komoly feladat a nevelés, az oktatás, az mennyire hozzátartozik a keresztény szellemiséghez, lelkiséghez. Különösen igaz volt ez a 16. században, amikor kinyílt a világ, és felértékelődött a tudás szerepe. Nemcsak a papok, hanem a világi keresztények körében is. Emellett válaszolni kívántak a protestantizmus kihívásaira. A reformáció korában bizonyos értelemben verseny alakult ki úgymond a lelkekért, és ebből elődeink sem akartak kimaradni. Ennek következtében a rend 1540-es alapítása után néhány évvel már több tucat jezsuita iskola működött, ma pedig számuk világszerte 2500-ra rúg. Fontos körülmény még, hogy a Jézus Társasága maga is oktatási környezetben jött létre, hiszen az első tagok a párizsi egyetemre jártak.

– Tegyük fel, hogy valaki eltölt pár napot az iskolában anélkül, hogy tudná, ki a fenntartója. Szerinted milyen jelekből érhetné tetten, hogy jezsuita gimnáziumban jár?

– Elsőként talán abból, hogy a napi rutinba be vannak építve a Szent Ignác-i lelkiség, a lelkigyakorlatok egyes elemei. Ennek egyik példája a délben tartott közös examen, amikor pár percre mindenki átgondolja és Isten elé tárja a nap addigi történéseit. De vehetjük a Laudetur köszönést is, ami más katolikus iskolában is használatos, de annyira a hétköznapjaink részévé vált, hogy erősen a magunkénak érezzük. Illetve ha az illető figyelmesen van köztünk, a diákok, tanárok viselkedésén is észreveheti, hogy nem akárhol jár. Ha pedig az itt tanulókat, dolgozókat kérdeznénk erről, valószínűleg a másokért élő embert nevelni mottónkat említenék, amelynek érvényesülését reményeink szerint sok apró jelben tetten lehet érni. Az iskola kampuszának elrendezése is sajátos, afféle város a városban, közepén a templommal, körülötte a jellegzetes vöröstéglás épületekkel. Kicsit olyan ez, mintha egy kolostorban járnánk, ahol számos, a teljes élethez szükséges létesítmény megtalálható az oktatási helyiségektől a kollégiumon, a sportcsarnokon és a kulturális tevékenységek helyszínein át az étteremig. Többen kiemelik, hogy az iskola milyen szép környezetben működik, és ez jó hatással van a diákokra is.

– Az alapítás óta a diáklétszám több mint tízszeresére bővült, ma már közel ezren járnak ide. Hogy lehet így érvényesíteni a cura personalis, a személyes törődés jezsuita alapelvét?

– És mi még nem is vagyunk olyan nagyok: Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban egy jezsuita gimnázium jellemzően 1200–1600 fős – és ezek jobbára négyévfolyamos intézmények, szemben a mi nyolc évfolyamunkkal.

A személyes törődésre garancia a tanári kar, melynek tagjai, legyenek római vagy görögkatolikusok, reformátusok, evangélikusok, szakmai és lelki értelemben tudnak egy irányba nézni.

Ezen belül igyekszünk erősíteni az osztályfőnököket, mentortanárokat, illetve olyan kereteket alakítunk ki, amelyek segítik az odafigyelést a diákokra. Ilyen a mentálhigiénés csoport, amelynek feladata, hogy ezen a téren, különösen krízishelyzetekben segítse a nevelői munkát. Emellett rendszeresen átbeszéljük a kollégákkal, hol tartanak az osztályok tanulói, kinél van esetleg elakadás, hol van szükség segítségre. De a művészeti és sportprogramok, például a „jó tanuló-jó sportoló” diákok bevonásával, szintén alkalmasak a személyes odafigyelésre.

Új fejlemény, hogy pont cura personalis projektnek neveztük el kezdeményezésünket a kilencedik évfolyamon. Ennek keretében nem a hagyományos, több mint harmincfős osztálykeretek között zajlik az oktatás, hanem – egy-egy mentor irányításával – hat, legfeljebb 24 fős csoportba osztottuk a diákokat. Így az adott tanár most, hogy az összlétszám jóval nagyobb, kevesebb gyerekkel foglalkozik, mint amikor kisebb volt az iskola. Megértem, hogy azoknak, akik megszokták a kisebb létszámot, hiányzik a kezdetek családiassága, de a nagyobb létszámnak is lehetnek előnyei. Ha például egy tanári karban többen nehézségekkel küszködnek, annak terheit egy számosabb tantestületben könnyebb hordozni, mint maroknyi létszámnál. Nem beszélve arról, hogy így a helyettesítést is könnyebb megoldani.

– Tudható, hogy nem szereted az iskolai rangsorokat, pedig a korábbi években rendre szépen szerepeltetek bennük. Miért?

– Azért, mert

a mérőszámok nem tükrözik azt a hozzáadott értéket, ami számunkra rendkívül fontos: hogy mi történik a gyerekek lelkében, személyiségfejlődésében.

Ezt úgynevezett – a diákok, szülők, tanárok között végzett – értékmérésekkel próbáljuk kimutatni, amely módszert Írországban ismertem meg. Ezek a mintavételek pedig azt jelzik, hogy nagyjából a kitűzött cél felé haladunk. Azért sem szeretem a rangsorokat, mert egy iskola hullámzó intézmény. Az egyik évfolyam erősebb, a másik gyengébb, és mivel vidéken a tehetség koncentráltsága nem olyan, mint Budapesten, ezt nem tudják lekövetni. De nem vetem el őket mindenestül, ahogy a kompetenciamérések is lehetnek hasznosak, csak közben legyünk tisztában vele, hogy nem mindent tudnak kimutatni. Utóbbiak például a „formaidőzítésben” hasznosak. Segítenek tetten érni, ha valamelyik évfolyam tagjai szövegértésben vagy másban lemaradóban vannak, és segítségre szorulnak, hogy majd az érettségin és a felvételin meg tudják ugrani a lécet. Ezzel együtt a rangsorok támasztotta kihívásokat a világ több helyén komolyan veszik, sőt vannak országok, ahol a fenti okokból tiltják őket.

– Az elmúlt 30 évből ki tudnál emelni néhány sikert?

– Nagy pedagógiai siker a négyévfolyamos gimnázium bevezetése, de annak könyvelem el gazdag lelkigyakorlatos programjainkat is. Fontosnak tartom, hogy egy keresztény iskolának legyen markáns lelkisége. Ez egyúttal törékeny dolog is, hiszen esetünkben erősen függ a jezsuita jelenléttől, és a rendtartományban nem vagyunk sokan. Ha az iskolalelkészségen van elegendő rendtag – most éppen van, és ezért nagyon hálásak lehetünk –, akkor az jó garancia erre. Ha viszont nem volna, akkor bajba kerülnénk, mert létünk alapjai rendülnének meg. Nagy öröm továbbá, hogy úgy látom, a régióban, sőt országos szinten is számítanak, figyelnek ránk. Ennek jele, hogy 2022-ben a Jezsu elnyerte a Prima díjat, illetve a sport terén több alkalommal is az ország legeredményesebb iskolája címet.

– A Jezsu igazgatójaként te mit kérdeznél önmagadtól?

– Az egyik legnagyobb fejtörést az okozza számomra, hogy miként tehetnénk szert egy megfelelő ifjúsági lelkigyakorlatos házra. Van nekünk Kurtabérc, ahova évek óta szervezzük a programokat, de az erdő közepén található, így a logisztika rengeteg energiát emészt fel, sokszor a lelki program kárára. Az épületet ki is nőttük. Nem adnám fel, de a jövőben kisebb csoportokra, speciális együttlétekre használnám, és mellette a Nyékládházán vásárolt telken szeretnénk létrehozni egy minden szempontból megfelelő lelkigyakorlatos házat. Csak hát nem olyan időket élünk, amikor egy ekkora beruházásra könnyű volna forrást szerezni. Végezetül arra szeretnék jó válaszokat találni, milyen módszerekkel lehet segíteni azokat a diákokat, akik nehezebben tanulnak, nem motiváltak, és sok minden elvonja a figyelmüket. Nemcsak a tanulásban, hanem abban is, hogy a lelkiség érték legyen számukra.

A cikk nyomtatásban megjelent a M.I.N.D. 2024. téli számában.

Szöveg: Szőnyi Szilárd

Fotó: Pásztor Péter

Forrás: Jezsuita.hu

Magyar Kurír