„Megadom az elsőbbséget a Jóistennek” – Születésnapi beszélgetés Csókay Károly jezsuita szerzetessel

– Hogy lett belőled jezsuita?

– Úgy éreztem, hogy a Jóisten erre hív. A szüleim iparosemberek voltak, hentesek és mészárosok. Fejlődő, sikeres üzemük volt, a nagybátyámmal együtt vezették. Az volt a tervük, az elvárásuk, hogy én vigyem tovább a családi vállalkozást. Közben Kalocsán a jezsuitákhoz jártam gimnáziumba, és nagyon szerettem imádkozni.

Ima közben gyakran éreztem indíttatást arra, hogy jezsuita legyek. Ez biztos, hogy nem tőlem jött, hanem Istentől.

De a családi üzlet miatt nem voltam szabad a döntésre. Érettségi után szüleim kérésére egyetemre mentem, vegyészdiplomát szereztem, majd ott maradtam a kémia tanszéken doktorálni. Az imádságos lelkületem megmaradt. Érdeklődtek irántam a hölgyek is, vonzottak is nagyon, de valahol mélyen azt éreztem, hogy választanom kell az isteni elhívásom és a szebbik nem között, ezért ez visszatartott attól, hogy mélyebb kapcsolatra lépjek valakivel. Közel volt az idő, hogy átvegyem a szüleim üzemét, de „hála Istennek”, jöttek az oroszok, és mindent elvettek tőlük. A nagynéném fogadta be a szüleimet.

– Ez a szomorú tény hozta el a szabadságot számodra?

– Igen. Ez hozta meg jobban a szabadságot, mert elveszett a családi vállalkozás, amit tovább kellett volna vezetnem. Még egyetemista koromban volt egy ifjúsági csoportunk, hét fő tartozott össze. Olyan emberek, akik a keresztény Magyarországért akartak dolgozni. Hittünk abban, hogy meg tudjuk teremteni – 1948–50 körül! Komoly társaság volt, kéthetente jöttünk össze, valaki tartott egy előadást, vagy cikket ismertetett. Komoly felkészülés volt egy keresztény Magyarországra. Ahogy változott a politikai helyzet, egyre egyértelműbb lett, hogy előbb vagy utóbb le fognak csukni minket a katolikus tevékenységünk miatt. Ezért elhatároztuk, hogy külföldre megyünk befejezni a tanulmányainkat. Rendkívül kalandos úton jutottam ki a Leuveni Egyetemre. A Jóisten őrzött, hogy nem haltam meg útközben.

Sok méltatlan helyzetet láttam, szociálisan mindig nagyon érzékeny voltam. Egyetemistaként azt gondoltam, elmegyek a bányászok közé, s köztük fogok apostolkodni. Leuvenből Liege-be utaztam, és ott úgy volt, hogy már másnap megyek is le a bányába. Beszereztem az összes szükséges dokumentumot, de megjelent a rendőrség. Azt mondták, hogy engedély nélkül tartózkodom Belgiumban, s bevittek a börtönbe. Pár napot együtt töltöttem ott csövesekkel, az nehéz tapasztalat volt. Utána egyszerűen „átdobtak” Németországba, egy másik börtönbe, két napra. A német börtön sokkal jobb volt, mint a belga. A bíróság elé vittek, és védőbeszédet kellett tartanom német nyelven. Elmondtam: az a szándékom, hogy apostoli munkát végezzek munkások között. Erre a bíró szabadon engedett, mert úgy ítélte meg, hogy nagyon jók a szándékaim. Visszamentem Belgiumba, ahol újból a rendőrség kezére kerültem. Ezúttal Franciaországba „dobtak át”. Ott voltak barátaim. Párizsban bekerültem a magyar egyetemisták szövetségébe. Emellett dolgoztam, egy gróf komornyikja lettem, de voltam éjjeliőr is. Éppen felvettek vegyésznek egy laboratóriumba, amikor találkoztam Rezek Román bencés atyával, aki azt mondta, hogy az irányultságomnak az felel meg a legjobban, ha belépek egy szerzetesrendbe. Ajánlott pár rendet, azt mondta, nézzem meg őket. Elmentem mindhez. Végül a gimnazista korombeli hívásomra gondolva a jezsuitáknál kértem a felvételem. Pont arra járt a magyar provinciális, Reisz Elemér, vele is beszéltem. Pár hét múlva küldött egy levelet, és azt mondta, menjek a noviciátusba, Belgiumba. És akkor elkezdtem a jezsuita életem.

– Ennek hetvenegy éve. Mi az, ami leginkább támogatja a szerzetest a hivatásában?

– Alapvető, hogy minden jezsuitának legyen lelkivezetője, akivel meg tudja beszélni a dolgait. Nekem sajnos ez hiányzott. Mondjuk ez az én nagy hibám volt. Talán nagyon büszke és öntelt voltam fiatalkoromban. Kezdetben azt hittem, egyedül is meg tudom oldani a problémáimat. Emiatt aztán nagyon sokat szenvedtem. Az is tény, hogy nem egyszerű jó lelkivezetőt találni. Négy évig tanultam teológiát Spanyolországban, s közben a gyóntatóm egyszer sem kérdezte meg, hogy vagyok. Elsoroltam a bűneimet, ő feloldozott, de egyébként egy szót sem szólt. Hát ez nem egy ideális dolog, ugye? A gyónás keretében sajnos nem kaptam meg azt a lelki segítséget, amire szükségem lett volna. A lelkivezető az, aki kérdez, és akinél azt érzem, hogy törődik velem.

– Akkor mi segített át a lelki nehézségeken?

– Szűzanyánk jött a segítségemre, mert neki ajánlottam magam a hivatásom kezdetén, hogy ő segítsen minden bajban. Amikor olyan helyzetekbe kerültem, hogy azt éreztem, ez vagy az a munka nem megy tovább, feladom, akkor a Szűzanya mindig arra bátorított, hogy haladjak tovább, folytassam. Egyszer olyan mély krízisbe jutottam, hogy azt fontolgattam, elmegyek a jezsuitáktól, de Mária megerősített. Folytattam, és itt vagyok. Mindennap elmondom a rózsafüzért, ez segít közel maradni a Szűzanyához.

– Visszatekintve mi lehetett az oka ennek a hivatáskrízisnek?

– A magam erejéből akartam megoldani a dolgokat. Abban, hogy nem volt lelkivezetőm, én is hibás vagyok, mert nem kértem segítséget. Olyan környezetből jöttem, azt hoztam magammal, hogy csak a teljesítmény számít. Abban a világban aszerint értékelték az embereket, hogy mit teljesítenek az élet bármelyik területén. Egyetemi tanulmányaim során is ezt a teljesítményközpontúságot éltem, és ez az, ami az életemet – hogy úgy mondjam – megrontotta. Nem tudtam rábízni magam a Jóistenre.

– Ha végigtekintünk a gazdag életutadon, végül mégis sikerült…

– Azt hiszem, ez inkább egy folyamat volt. Mert rájöttem, hogy ilyen módon nem mehet tovább az életem. De még ekkor sem kértem segítséget, hanem imádságban Isten elé vittem a problémáimat. Szerencsére az ima része volt a mindennapi életemnek, kapcsolatban voltam Istennel.

Ha nem lettem volna imádkozó ember, nem tudtam volna megmaradni a rendben.

– Milyen helyekre, tevékenységekre emlékszel vissza a legszívesebben?

– Kezdettől fogva úgy éreztem, arra születtem, hogy Jézus Krisztust hirdessem az embereknek.

Mindig arra készültem, hogy népmisszionárius legyek, olyan pap, aki a legszegényebbek között mozog, hirdeti nekik Jézust.

Amikor Chilében éltem, ott lehetőségem nyílt erre: nagy örömmel dolgoztam, és úgy érzem, jól is ment. Ott mindig megtaláltam a kapcsolatot a hívekkel. Általában egy mezőgazdasági telepre mentem, ahol nem volt helyi pap. Egy hétig maradtam. Különleges hét volt ez mindenkinek. A megyényi nagyságú területen végiglátogattam minden családot. Nagy nyomorban élő zsellérek voltak. A hegyekben olykor mínusz harminc fok volt, úgyhogy futni, mozogni kellett erősen. Estére összehívtam az embereket az iskolába, hogy szentmisét ünnepeljünk, és beszélgessünk. Mindig tartottam nekik missziós beszédet, arról, ami a Lelkigyakorlatok első hetében van. Beszéltem Isten szeretetéről, a bűnbánatról. Meggyóntattam és arra buzdítottam őket, hogy imádkozzanak mindennap. Mindenütt kerestem egy munkatársat, aki távozásom után összehívta az embereket, és együtt imádkozott velük. Ugyanígy kerestem a gyerekek közt is egy rátermett fiút vagy lányt, hogy gyűjtse össze a többieket, el ne felejtsék mindazt, amit tanítottam. Délelőttönként ugyanis az volt a feladatom, hogy felkészítsem a gyerekeket az elsőáldozásra és a bérmálkozásra. Délután lóháton látogattam a családokat. Öt órára megérkeztem az iskolába, és kezdődött a missziós szentbeszéd. Utána gyóntattam, majd szentmisét tartottam. Az első szentbeszédben a Hiszekegyet magyaráztam el, a másodikban, ami a mise keretében volt, a tízparancsolatot. Úgy fejeztem be a hetet, hogy tartottunk egy nagy ünnepi szentmisét. Volt elsőáldozás, és alkalomadtán bérmálkozás is. Utána elmentünk egy ünnepi reggelire. Ezt követték a keresztelések. Volt, hogy harminc főt kereszteltem meg. Majd következett az ünnepi ebéd, aztán pedig a népünnepély, aminek része a tánc. Megtanultam a néptáncokat, és együtt táncoltam a chileiekkel. Be kellett lépni a chilei kultúrába. Miután befejeztem ezt a missziós életet, kihelyeztek a város szélére, ahol templomot építettem, közösséget hoztam létre. Végiglátogattam minden lakót.

– Mi adott reményt ezeknek az embereknek? Miből merítettek erőt?

– Elsősorban a kölcsönös szeretetből, egymás segítéséből, ami leggyakrabban abban nyilvánult meg, hogy munkát szereztek egymásnak. Fontosnak tartottam, hogy imádkozó emberré váljanak, erre tanítottam, próbáltam rávezetni őket. A fő üzenetem az volt, hogy segítsenek egymásnak, tartsák a közösséget. A templomépítéskor létrejött közösség megmaradt és erősödött. Amikor ezen a helyen befejeztem a munkát, hála Istennek jöttek más jezsuiták, akik folytatták a művet. Így ma is virágzó közösség van ott.

– A chilei évek után merre vitt az utad?

– Kanadába mentem, a magyar plébániára. Chilla atyával megerősítettük az ottani életet. A Jóisten kegyelméből ötszáz hívőt számláló közösségből lettünk nyolcszázan. Ez a munka nagyon nehéz volt, mert nekünk kellett fenntartanunk a plébániát. Sok ebédet, rendezvényt, bált kellett szerveznünk, hogy legyen bevételünk.

– Kanadából tértél haza Magyarországra.

– 1993 szeptemberétől fél évig a Mária utcai rendházunknak voltam a minisztere, és utána jöttem Miskolcra. Innét pedig négy hónapig Kárpátalján segítettem Bohán Bélának. Az is szép munka volt. Megérintett, hogy milyen döbbenetes körülmények között élnek. Ukrajna akkor szakadt el a Szovjetuniótól, bedöglöttek a gyárak, és az emberek munka nélkül maradtak. Ha valakinek nem volt olyan rokona, aki a mezőgazdaságban dolgozott, nagyon nehéz volt ennivalót találnia. Nagyon nagy szegénység volt Kárpátalján. És ott találtam a legvallásosabb embereket. Sok papi és szerzetesi hivatás nőtt ki onnan.

– Miskolci lelkipásztori szolgálatodban mire fekteted a legnagyobb hangsúlyt?

– Mindig az volt a vágyam, hogy lelki közösséget tudjunk kialakítani.

Lelkivezetés, gyóntatás során mindenkitől megkérdezem, hogy van, kihozza- e magából a legjobbat – abból, amit a Jóisten adott neki.

Imádkoznak- e, keresik-e a kapcsolatot a Jóistennel? És a lelkük mélyére látok. Ez Istennek nagy ajándéka.

– Papként, szerzetesként mit jelent számodra az ima?

– Mindennap imádkozom egy órát. A szentmise után ott maradok a kápolnában. Az Úr Jézussal beszélgetek, neki ajánlom magam, és imádkozom másokért. Főként jezsuitákért, hogy a Szentlélek vezesse, segítse őket, adjon nekik erőt, egészséget a munkához, amit végeznek. És segítse a műveket, amiket vezetnek, hogy mindezt jól tudják csinálni. Itt vagyok a gimnáziumban, így természetesen fohászkodom az igazgatóért, az ő munkatársaiért, a tanárokért is, és magukért a gyerekekért is, hogy be tudják fogadni azokat a kegyelmeket, amiket a Jóisten ad nekik. Szoktam imádkozni az Egyházunkért, a Szentatyáért, az ő segítőiért, a püspökeinkért, sorra veszem őket. Ezért nekem ezzel a sok fohásszal gyorsan eltelik az imaidőm.

– Mi történik a lelkedben, miközben imádkozol? Vannak olyan témák, amelyek különösen foglalkoztatnak Istennel kapcsolatban?

– A Jóisten kezébe teszem magamat. Előtte hódolok, ami azt jelenti, hogy azt kérem: az ő kegyelméből egyre jobban meg tudjam ismerni őt.

Törekszem arra, hogy egyre jobban fölfedezzem azt, mit jelent, hogy Isten minden létnek a forrása.

Mert Isten előtt nem volt semmi, ő öröktől fogva van. Benne élünk, mozgunk és vagyunk, ahogy Szent Pál is mondja, és nemcsak mi, hanem az egész univerzum. Nagyon szeretek csillagászati témákról olvasni. Valaki teremtette az univerzumot, az nem magától lett. Lenyűgöz, mekkora a mérete. Nem lehet egyszerűen kimondani, olyan távolságok vannak, és a mai tudósok mégis meg tudják mérni az univerzum kiterjedését. Ezáltal meg tudjuk tekinteni, milyen hatalmas Isten. Ő a létnek a forrása. Hódolni tudok csak előtte, és hagyom, hogy megérintsen. És utána ott van a megtestesülés misztériuma. Isten annyira szereti az embereket, mi vagyunk a legtökéletesebb teremtményei. Annyira szeret bennünket, hogy amikor látta, hogy az emberek rossz útra térnek, elhatározta a fönséges Szentháromság, hogy Jézus jöjjön le az emberekhez, mutasson nekünk utat, és végül adja értünk az életét, hogy jóvá tegye az emberek sok rosszaságát, a bűneiket. Ezek az elmélkedési anyagaim, amik tulajdonképp Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvében vannak.

– Mit jelent számodra jezsuitának lenni?

– Én magam nagyon szerény képességű ember vagyok, nem tudok nagy dolgokat létrehozni, de imáimmal tudom segíteni a többieket. Szerintem a jezsuita az, aki Isten nagyobb dicsőségére dolgozik.

Isten akaratát keresi, és arra tanít másokat is, hogy megtalálják Istent mindenben. Számomra ez a jezsuita hivatás.

A gyakorlatban ez úgy történik, hogy megadom az életemben az elsőbbséget a Jóistennek, hogy úgy történjenek a dolgok a mindennapokban, ahogyan ő akarja. Folyamatosan keresem Isten akaratát. Igyekszem mindenben meglátni Istent.

A cikk eredetileg A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. novemberi számában jelent meg.

Forrás: A SZÍV Jezsuita Magazin

Fotó: Orbán Gellért

Magyar Kurír