„Megérzem a föld szagát, és úgy érzem, itthon vagyok” – Bujákon őrzik Glatz Oszkár emlékét

Az alig több mint kétezer ember által lakott Buják község Nógrád vármegyében, a Cserhát hegység keleti, délkeleti lejtőjén terül el. Népességének nagyobb része a mezőgazdaságban dolgozik. Marti József, a bujáki Szent Márton-plébániatemplom esperes plébánosa a település nevének lehetséges eredetéről elmondta: Buják körül van véve erdővel, ahol vészhelyzet esetén el is bújhatott a falu lakossága. Glatz Oszkárral kapcsolatban pedig elmondta: Gréczi László újságíró a közelmúltban a plébániatemplomnak adományozta a festőművész Jézus a bujáki hívek körében című, 60 × 80 centiméteres festményét, amit az oltár közelében helyeztek el.

A templomtól nem messze van a Glatz Oszkár Művelődési Központ, amely otthont ad a művész képeinek. Molnárné Bódi Piroska, az intézmény egykori igazgatója elmondta: Glatz Oszkár közel negyven évig alkotott a faluban. Képein megörökítette a bujáki embereket, a falut és környékét, s festményeivel világhírűvé tette a település népviseletét. A táj szépsége és a népviselet volt az, ami ilyen hosszú időn át itt tartotta a festőművészt. 

A tárlatvezető felidézte, hogyan és mikor került Glatz Oszkár Bujákra. Járta az országot, eljutott a Dunántúl egy részére, majd a Mátra környékére. Bujákra először 1908-ban látogatott el, Ecseg felől érkezett a falu határába. „A késő délutáni órákban az alkonyi napsütésben megpillantotta a domboldalon szétszórtan elhelyezkedő zsupfedeles házakat a virágos kertekkel, a színek kavalkádját látta maga előtt. Megállt, és így szólt: Megtaláltam, amit mindig is kerestem.” A szép tájat, az abba harmonikusan illeszkedő falut és az ott élők népviseletét azután a néprajzkutató alaposságával örökítette meg. Ekkor vallotta magáról, hogy ő valójában paraszt festő: „Ha van lélekvándorlás, utolsó inkarnációmban feltétlenül paraszt voltam, hiszen falun mindent szeretek, a dombjától az erdejéig, a szántóföldjéig, az utolsó csirkéig.”

A központ egykori igazgatónője elmondta: Buják 1983-ban kapta ezt a nagy értékű gyűjteményt a festő középső, Henrik nevű fiának özvegyétől. Az akkori tanácselnök, Patkós István kereste fel őt Glatz Oszkár leghíresebb bujáki modelljének, Szép Bözsi néninek a közreműködésével. Ő tartotta a legtovább a kapcsolatot a Glatz családdal. Patkós István többször meglátogatta az idős hölgyet, és az egyik alkalommal megemlítette neki: nagy örömükre szolgálna, ha a festményekből, amik itt készültek a faluban, adományozna nekik néhányat. Arra gondolni sem mert, hogy annyi képet kapnak, amennyiből később egy állandó kiállítást lehet létrehozni. A hagyaték hetvenöt festményből áll, ebből harminchét Glatz-kép látható a tárlaton, ezek voltak kiállítható állapotban. Ezeken felül látható még néhány Glatz feleségének, Wildner Máriának és a középső fiuknak, Glatz Henriknek a képeiből is.

Molnárné Bódi Piroska szavaiból az is kiderül: Bujáknak huszonöt évig nem volt lehetősége arra, hogy méltó körülmények között helyezze el a festményeket, ezért Salgótarjánban, a Nógrádi Történeti Múzeum raktárában őrizték őket, míg aztán 2007-ben pályázati pénzből sikerült felújítani a korábban nagyon rossz állapotban lévő művelődési házat. Akkor alakították ki ezt a galériát, amit 2008. február 13-án nyitottak meg. Azóta állandó kiállításon mutatják be a látogatóknak a festményeket. A tárlatot az ARTTÉKA Művészet Határok Nélkül Egyesület rendezte be Lencsés Zsolt festő- és freskóművész vezetésével. Bár a budapesti XII. kerületi önkormányzat tulajdonában és Kecskeméten is több Glatz-alkotás található, minden valószínűség szerint itt, Bujákon van a legtöbb.

A gyűjteményt egyébként nem sokkal az állandó kiállítás megnyitása előtt el akarta perelni Bujáktól Glatz Oszkár egyik oldalági leszármazottja. Az elsőfokú ítélet az ő javára döntött. Az adományozási szerződésben ugyanis volt egy kitétel, miszerint közcélra adományozzák a gyűjteményt, a képek pedig huszonöt évig raktáron voltak. Az akkori bujáki jegyző, Tőzsér Zsolt azonban megfellebbezte az ítéletet, s a bíróság másodfokon azt a döntést hozta, hogy a gyűjtemény végleg Bujákon maradhat.    

A Glatz Oszkár Művelődési Központ egykori igazgatója öt éve nyugdíjas, azóta ő az állandó tárlatvezető. Nagyon nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel mesél nekünk, feltárva a képek keletkezésének történetét is.

A legjelentősebb bujáki vonatkozású festmény a Templomozás, körmenet című. Az előtérben az imént már említett Szép Bözsi néni látható, még nagyon fiatalon. Ő úgy mesélte, hogy amikor Glatz Bujákra jött, először az édesanyját kezdte el festeni, aki a kép bal oldalán látható, a második fekete kendős asszony. Szép Bözsi mindössze fél éves, karon ülő kislány volt, amikor Glatz először lefestette, s aztán később, fiatalkorában, a lánypajtásaival együtt is, majd felnőttként is többször. A Glatz-kiállítás 2008-as megnyitásakor még tíz egykori modell élt a faluban, ma már csak egy van életben közülük.

A Világvándor című képen látható egykori kisfiú is élt még 2008-ban, ott volt a megnyitón a családjával. Felidézte, hogyan készült róla a kép: abban a szegény világban egy-egy parasztcsaládban sok gyerek született, sok volt az éhes száj. A gyerekeknek is dolgozniuk kellett. Az édesanyja kiküldte reggel a szőlőhegyre gyomlálni. Glatz Oszkár éppen ott festegetett. Buják egy völgyben épült, és a festő a falut körülvevő magasabb részeken szeretett üldögélni. Előfordult, hogy nem is festett, csak vitte a hóna alatt a háromlábú, összecsukható székét, fölment valamelyik magaslatra, s gyönyörködött a tájban és fényeiben. Megtetszett neki, ahogyan ez a kisfiú a gyalogúton bandukolt a szőlőhegyre, és elkezdte festeni róla a képét. A kiállításmegnyitón az egykori kisfiú, akkor már bácsi azt mondta: így, teljesen készen soha nem látta a festményt, most szembesült vele, hogy ő van rajta. Molnárné Bódi Piroska elmondta azt is: a tárlat 2008-as megnyitásakor a bujáki emberek tömegesen jöttek megnézni a képeket, mert a huszonöt év alatt, míg ezek a festmények a Nógrádi Történeti Múzeumban voltak, mindössze hatszor állítottak ki Glatz-képeket Nógrád megyében, de egyszerre egy helyen soha nem volt látható tőle ennyi alkotás. Megjelent egy tíz-tizenkét fős gyermekcsoport is, nézegették a képeket. Egyikük odafordult a többiekhez: nézzétek, ez olyan, mint a Dávid! Kiderült, hogy Dávid ennek a bácsinak az unokája volt, körülbelül annyi idős, mint a nagyapja volt a kép készítésének idején. Ha beöltöztették volna, és a fejére tették volna a kalapot, nem igazán lehetett volna megkülönböztetni őket egymástól.

A tárlatvezető szavaiból az is kiderült, hogy Glatz a maga hétköznapi valójukban szerette megfesteni az embereket. Úgy mondta: paraszti életképeket fest. Szép Bözsi nénit legtöbbször ünnepi ruhában ábrázolta. Nagyon jó érzékkel válogatta ki a faluban a szebbnél szebb lányokat, és azt mondogatta: „Mindig aggódom, ha egy szép lány férjhez megy, nehogy egy csúnya legényt válasszon magának párjául, mert akkor csúnya utód születik, és megszakad a modellutánpótlásom.” Ez a veszély nem fenyegette, mert sok szép lány élt Bujákon, és mindig szívesen modellkedtek neki, annál is inkább, mert napszámbért fizetett nekik. Szívesebben ültek modellt a festőnek, mint hogy kapáljanak a földeken.

Glatz állatokat ábrázoló képeiről a művelődési központ volt vezetője elmondta: mintha fényképek lennének, olyan élethűek ezek a festmények, a művész nagyszerűen tudta ábrázolni őket is. A falu északi részén van egy magas, sík terület, amit az itteniek Fektetőnek hívnak. Ez volt a település legelője. Régen a gyerekekre bízták az állatokat, kihajtották ide a báránykákat, a libákat, kecskéket. A gyerekek eljátszogattak, míg az állatok legeltek. A festő gyakran kiment közéjük, és ha olyan témát látott, ami megtetszett neki, lefestette.

Az Ilona babával című képpel kapcsolatban Molnárné Bódi Piroska elmondta: az idősebb bujáki emberek be tudták azonosítani, hogy kiket festett meg Glatz, de az itt látható kék ruhás kislányról sokáig csak találgatták, ki lehet. Amikor megnyitották az állandó kiállítást, felkerült az esemény híre az internetre. Az egykori kislánynak a lánya meglátta a képet, és 2008 karácsonyán elhozta ide az idős édesanyját, aki elmesélte, hogy ezt a kis kék ruhácskát évtizedeken keresztül őrizgette, amíg szét nem foszlott. Beszélt arról is, hogy abban a régi szegény világban a lányokat már nagyon korán, tizennégy-tizenöt éves korukban férjhez adták, hogy a férjeik gondoskodjanak róluk. Ő is tizenöt évesen ment férjhez, egy mátraverebélyi legényhez, ott is éltek. Ezért felejtették el a bujákiak, mert megszakadt velük a kapcsolata, de a néni sorolta, kikkel járt egy iskolába, közülük többen éltek még akkor. Sőt, a házuk is megvolt, bár romos állapotban; azóta lebontották. A képen látható nagylány története is érdekes. Ahhoz a családhoz tartozott, amelynek tagjait – férfiakat, nőket egyaránt – Glatz előszeretettel festegette. Bujákon sok volt az azonos vezetéknevű család, gyakran összekeverték egymást az emberek, ezért ragadványnevet adtak egymásnak. Őket úgy hívták, hogy Potyó. Potyó Ilonát Glatz többször is lefestette. A festőnek három fiúgyermeke volt, a középső, az előbb említett Henrik jött el a legtöbbször Bujákra, és örökölte is kicsit édesapjától a festői vénát. Glatz azt szerette volna, ha legalább ez a fia bujáki lányt választ feleségül. Kinézte magának Ilonát a leendő menyének. A lány nagyon szegény volt, de nem igazán tetszett neki a festő fia. Glatz ezért úgy próbálta rávenni a házasságra, hogy azt mondta neki: ha férjhez mész a fiamhoz, még az unokáid is arannyal fognak játszani. A lány azonban csak legyintett egyet a kezével, és azt felelte: jó lesz azoknak a bokszos doboz is! Régen a falusi gyerekek azzal játszottak.

A Margit csecsemővel című képpel kapcsolatban a tárlatvezető emlékeztetett arra, hogy Margit néniről Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című könyvében is olvashatunk. A szerző oldalakon keresztül írja le, hogyan öltözteti Margitot az édesanyja a vasárnapi szentmise előtt. „Órákig rakja rá a szoknyákat, díszítgeti pántlikával, soksoros gyöngyöt tesz a nyakába, és amikor elkészül a mű, akkor kikíséri a lányát a kapuba, és elindítja a templomba.” Az asszonyok megbillentették a lányok csípőjét, és a mendemonda szerint ettől volt a bujáki lányoknak olyan ringó a járásuk. Nyilván nem ettől, de a hétköznapi ruha valóban ringott rajtuk, mert az alsószoknyák nem voltak keményítettek, puha vászonból készültek, és hétköznap nem is vettek fel annyit, mint ünnepi alkalmakkor. Az ünnepi keményített alsószoknyák kicsit merevebben állnak. Szabó Zoltán ezt írta Bujákról: „Tarka és meggondolatlan, érzelmes és lágy, derűs és nyugtalan.” Ezek a jelzők talán a mai napig is jellemzőek a falunkra – fűzte hozzá Molnárné Bódi Piroska.

A Bözsi csodálkozik című kép azon kevesek egyike, amelyeken Glatz nem népviseletben ábrázolja Szép Bözsit. A szép jelzőt egyébként ő maga ragasztotta Bözsi neve elé. Amikor bemutatta az egyik festő barátjának, így szólt hozzá: Ne mondd te, hogy Sáfrány Erzsébet vagy, mondd csak mindig azt, hogy Szép Bözsi vagy. Ez rajta is maradt, egészen a haláláig így hívta őt mindenki a faluban. A fiatalok nem is nagyon tudták, hogy nem ez az igazi neve.

A Tyúktolvaj című festményen látható néni is a Potyó család tagja volt, Mási néninek hívták. Évekkel ezelőtt élt még a családhoz tartozó nagyon idős néni, nem tudta megmondani, hogy Glatz miért pont így ábrázolta őt. A képen látható asszony tekintetében drámaiság, riadtság, szomorúság, nyomorúság tükröződik.

A szegénységet látjuk viszont a Kukoricaszár-vivő című képen is; egy meggörnyedt férfi cipeli a terhét. Abban a nyomorúságban kevés családnak volt még szekere itt a faluban. Keskeny nadrágszíjparcellákat művelgettek az emberek a falu határában, és amikor a férfiak elindultak hazafelé, mindig vittek valamit a hátukon, ha mást nem, akkor egy kéve kukoricaszárat, amit aztán vagy az állataikkal etettek meg, vagy begyújtottak vele a tűzhelybe, és vacsorát főztek.

A Vasárnap délután falun című képen egy idősebb nő Bibliát olvas. A központ egykori vezetője elmondta: a vasárnap akkoriban szent volt a falusi emberek számára, a pihenés, a megnyugvás napja. Kicsúfolták azt, aki ezen a napon dolgozott. Vasárnap reggel csak az állataikat etették meg, és kötelességszerűen elmentek a templomba a tízórás nagymisére. Ebéd után az asszonyok beültek a tiszta szobába, és olvasgatták a Bibliát, vagy imádkoztak az imakönyvből. 

A Meseolvasás című képen Glatz egy vak öregembert örökített meg, aki szintén itt élt a faluban. A képen hallgatja, amint egy kislány mesét olvas egy könyvből. Egy másik leány pedig bábut tart a kezében. Glatznak voltak kedvenc családjai a faluban, akiknek a házában örömmel festegetett. Ilyen volt a Mihá család is. Előfordult, hogy reggel beköltözött hozzájuk a földes padlójú tisztaszobába. Megkínálták egy kis villásreggelivel, majd egész nap festett, miközben a család tagjai végezték körülötte a mindennapi tevékenységüket. Ennek a családnak volt egy nagyon idős tagja, Glatz úgy hívta: az öreg Mihá. Vele nagyon sokat beszélgetett, és le is festette. Egyik alkalommal az idős ember elgondolkozott, és azt mondta a festőnek: ugye olyan lehet ez a nagyságos úrnak, amikor fest, mint amikor napos időben én az eke szarvát fogom a mezőn.   

A Kisfiú – kisleány című kép egyik alakja, ma már Ilus néni, még mindig él, az egyetlenként Glatz Oszkár egykori modelljei közül. Amikor Ilus néni meglátta a kiállításon ezt a képet, elmesélte: nem szeretett modellt ülni a festőnek, mert kislányként olyankor sokáig kellett egy helyben maradnia, ő viszont szívesebben játszott volna a pajtásaival. Felidézte: Glatz mindig az inasát küldte azokhoz, akiket szeretett volna lefesteni, ezért ha észrevette a közeledő inast, mindig elszaladt, elbújt. Amikor viszont meglátta itt a kiállított festményt, azt mondta: ha tudtam volna, hogy egyszer majd engem is így mutogatnak, lehet, hogy nyugodtabban ültem volna. Ilus néni azt is elmesélte: sosem felejti el, hogy egyszer lefestette Glatz az édesanyját cifra fekete viseletben. Akkora volt az a kép, mint egy ajtó, csudájára jártak a falusiak. Megjelent azonban egy fekete kalapos férfi, és elvitte a képet, azóta sem látták. Akkoriban mondogatta Glatz, hogy eladogatja a képeit a tengerentúlra. Ezért nem is lehet pontosan megállapítani, hogy hány képet festett Bujákon a közel négy évtized alatt.

A Két csendélet című festmény Glatz feleségének, Wildner Máriának az alkotása. Bajor család leszármazottja volt, Münchenben, a festőiskolában ismerkedett meg Glatz Oszkárral. A tárlatvezető szerint, ha ő is folyamatosan tanulhatott volna, és ugyanúgy járhatta volna a világot, mint a férje, akkor legalább olyan híres festő válhatott volna belőle. Mivel azonban három gyermekük született, anyaként és feleségként életét a családjának szentelte, s a festéshez olyan témát keresett magának, amihez nem kellett elmenni otthonról. Így főleg csendéleteket festett, bár vannak portréi és tájképei is.

Glatz Oszkár csaknem negyven éven át erősen kötődött Bujákhoz, de nem volt a település állandó lakosa. Amikor azonban megérkezett, boldogan mondta: „Megérzem a föld szagát, és úgy érzem, itthon vagyok… Budapesthez semmi nem köt, csak a tanári állásom.” Molnárné Bódi Piroska leszögezte: a bujákiak ápolják Glatz Oszkár festői hagyatékát, és büszkék rá. A népviselet és ez a gyűjtemény az, ami vonzóvá teszi a községet a turisták számára. A kiállítást évente ezerötszáz-kétezer ember keresi fel.

(A bujáki Glatz Oszkár állandó kiállítás a Glatz Oszkár Művelődési Központban látható. Címe: Buják, Kossuth Lajos út 3. A tárlatra telefonon lehet bejelentkezni: 06/32-488-002, 06/ 20-772-3421 További információ: www.bujak.hu) 

Szerző: Kuzmányi István – Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.