„Mért nem uralkodsz bennem, Istenem?” – Balla Zsófia költői világából

Az akadály is az utat szolgálja 
Balla Zsófia Úszik a földben című verséről

Ismerünk példát hasonló költői optikára. A hólepte kőhalomból e látomásmód jóvoltából válhat „egy kupac alvó beduin” (Nemes Nagy Ágnes: Az alvó lovasok); s ez magyarázza a „Körülöttem földbe dalolt / ideges lovak” (Rába György: Elvarázsolt lovak) eleven vízióját is. Balla Zsófia verse (in: Egy pohár fű, 1993) továbbkölti a látás poézisét. 

Úszik a földben

Úszik a földben egy ember. 
Hullámot vetnek a dombok. 
Tűrődnek besüppedt szájjal. 
Karja forog a göröngyben.
Kidugja arcát a napra, 
ázalék, alga, gyökerek,
giliszták rátekerednek, 
repül a felcsapott göröngy, fű.
Nagy levegőt vesz, kifújja.
Amíg a tájék tart.
Úszik, úszik az ember
elhivatottan. 
Az égből falapáttal 
szórják a földet, nézik.

Paradoxont jelent ki a cím, mely a fölütést emeli magasba; s ezt az elemeket összekavaró képtelenséget bontja ki aztán a mű. 

Népmesék kezdődnek ilyen puritán szenvtelenséggel: „Úszik a földben egy ember.” A folytatás metaforával („Hullámot”) s megszemélyesítéssel („szájjal”) lelkesíti át a panorámát: „Hullámot vetnek a dombok. / Tűrődnek besüppedt szájjal.” 

A negyedik sor visszazökkent a vershős állapotához („Karja forog a göröngyben”), a következők a fénykereső hajlandóságnak („Kidugja arcát a napra”) állítanak emléket, az élővilág akaratlan részvételét is nyugtázva („ázalék, alga, gyökerek, / giliszták rátekerednek, / repül a felcsapott göröngy, fű”). 

„Nagy levegőt vesz” e ponton a vers, s „kifújja”, hogy ereje legyen kurzív nyomatékhoz: „Amíg a tájék tart.” – Út? Életút? Élet? Akármi is: alighanem addig tart, míg az elhivatottság az úszóban. 

Holtak létmódjáról esnék itt szó? Vagy mítoszok hátrahagyta lény evickél fölszínek alatt? Ennyi képzeleti eréllyel is beérnénk, a vers szépsége hézagtalannak mutatná magát ebben a közelítésben is. De érdemes látószögünkön igazítani – hogy más igazságokat is szemügyre vehessünk, egy egzisztenciális szürrealizmus jegyében.

Ha nem a földet fogadjuk be valóságos látványként (benne a fantáziás tüneménnyel), hanem az ember tényszerűségéből indulunk ki: allegóriává rajzolódik a jelenetezés, s antropológiai képletet kapunk. Olyan lény az ember – sugallja e nyelven a vers –, aki idegen közegben, édeni vizeken kívül kényszerül élni, boldogulni. Lehetetlen erőket mozgósítva, akárha földben kívánna úszni. 

Az égből lapáttal szórt föld, úgy lehet, temetkezési szertartást játszik el. De ha edződésünkhöz nyújt közeget, anyagot, alkalmat? Az akadály is az utat szolgálja, legföljebb még nem vagyunk tisztában azzal a közlekedési szabályrenddel.

A legsajátabb idegen
Balla Zsófia Régi korál című verséről

Bár a cím – a historikus műfaj megnevezésével – szerepjátszó aurát von köré, épp egy szerepeket elutasító, személyes hitelesség szervezi az alábbi művet is. 

Régi korál

Hogy megszülettem, bocsásd meg nekem.
Mért nem uralkodsz bennem, Istenem?

A gumicella, melyben csapkodok, 
a testem. Húsban hogy legyek szabad?

Kapálózom és mindenem szakad:
szagod fogom, körmöm pléhen kopog.

Perzselt kő, érett távolod vagyok: 
úgy követlek, mint kihunyt csillagok.

Téged elérnem az öröklét kevés,
még köpésed is mézes szenvedés.

Nyúltam feléd kézzel, dallal, – s lehettem 
igaz, ha terved kifürkészhetetlen?

Örömmel hallasz dicshimnuszt, ha érted esd,
– és hullni hagysz minden bolygót és énekest.

Jóllehet a katolikus hagyomány szókészlete is ismeri a korál fogalmát (a gregorián vonatkozásában), döntően talán „protestáns egyházi népének” értelemben használatos ez a műfajjelölés (kitekintéssel a korálfeldolgozások zeneirodalmára). Megjegyzendő még, amit Balassa Péternek címzett levelében – Bach Máté-passiója kapcsán, 1993-ban – írt a költő: „Ezek a korálok – a hosszantartó, makacs visszatérés dallamaként – nem koncentrikus állóvíz-körökbe, hanem egyetlen pávaszem-alakzatba rendeződnek. Egy tojásforma létponthoz, a kezdet formájához tapadnak az ellipszisek.” (Levélkamra, in: A darázs fészke, 2019) 

A korál alaki ismérveihez – technikai egyszerűség és jól énekelhető dallamforma – igazodik Balla Zsófia verse is. (Kétsoros strófák párrímekkel – kivéve a 2–3. szakaszt: itt az ölelkező rímszerkezet éppenséggel a „szabad” szót zárja magába.) 

Istenhez intézett szólamot olvasunk, mely – mint a modern istenes költészetben gyakran – megfáradt perlekedés alakját ölti. Vallomásos közlésből, alanyi jeremiádból kifejlő három kérdés adja a mű tengelyét. 

„Mért nem uralkodsz bennem, Istenem?” – vonja felelősségre a beszélő Istent, miután gyónás tárgyává tette saját puszta létezését („Hogy megszülettem, bocsásd meg nekem”). 

„Húsban hogy legyek szabad?” – hangzik a következő dilemma, miután a szabadságot korlátozó testre a „gumicella” metaforát alkalmazta a szöveg (az autentikus léttől elesett lélek tébollyal határos fogságélményét érzékítve). („A legsajátabb idegen” – mondja A test, a test című vers, ugyancsak a Más ünnepek kötetben. „A testem hol én, hol nem én vagyok” – mondja később. „A test, míg élek, semmiképp se sok” – mondja végül.) 

„…s lehettem / igaz, ha terved kifürkészhetetlen?” – e valláserkölcsi kétség a felelősséget újólag Istenre hárítja. (Az enjambement mindazonáltal kiemeli a „lehettem” szót, ezzel mintegy kijelentés ígéreteként tartva fönt az igaz létállapot lehetőségét.)

Közben az én lírai absztrakciója („érett távolod vagyok”) s elégikus alázata („úgy követlek, mint kihunyt csillagok”) is arra mutat, amire a „mézes szenvedés” oximoronja: Isten teremtményének lenni nem más, mint ellentmondások lényének lenni. 

A záró sorpár bravúrríme játékos hangulattal oldaná a kétségbeesést, s gunyorosságig rezignált viszonyulást fogalmaz meg: „Örömmel hallasz dicshimnuszt, ha érted esd, / – és hullni hagysz minden bolygót és énekest.”

Az utolsó sor, makro- és mikrokozmoszt („bolygót és énekest”) egymásra vetítve, a magára hagyott világ sóhaja – is lehetne. De nem tudjuk nem tudatosítani (amit teológiai fölvetések is rendre): akit hagynak, azt szabadon hagyják. Nem szeretetet vonva meg tőle, hanem szabadságot adományozva neki.

Nemcsak Istennel, hanem a szabadsággal is van dolgunk mindig, amikor a szeretettel.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.