„Mi Jézust szeretnénk megajándékozni” – Beszélgetés Kissevichné Toldi Hajnalkával az ünnep lelkéről

Az adventi naptár fordítva is működik: nem csak kivesznek valamit a naponta kinyíló ablakokból – például hozzávalókat a családi forrócsokizáshoz –, hanem december első napjától karácsonyig teleraknak egy nagy dobozt játékkal, könyvvel, süteménnyel, s végül szenteste személyesen viszik el egy rászoruló családhoz. De olyan még sosem volt, hogy ilyenkor ne kaptak volna ők is valamit.

Kissevichné Toldi Hajnalka ötgyermekes édesanya, aki 2023-ban országos életvédő napot szervezett és az élet védeleméért dolgozó egyházmegyei munkacsoportot alakított Székesfehérváron. Vallja,

az életvédelem inkább összeköt, mint szétválaszt

– így kiváló evangelizációs terület. Tizenhat éves korától missziós nővérnek készült, de felismerve, hogy Istennek más terve van az életével, huszonkét évesen férjhez ment. Férje, Kissevich Péter társa mindenben, együtt valósítják meg, amire Isten hívja őket. Egy ilyen – ima közben jött – ötlet eredménye például, hogy megújulhat a székesfehérvári Szent György Kórház újszülöttmentő inkubátorának környezete. Simon András, az idén elhunyt grafikusművész Tenyerembe írtalak… című alkotása kerül annak az épületnek a falára, amelyben az inkubátor áll, ahová anonim módon helyezhetők el azok a kisbabák, akiket az édesanya súlyos válsághelyzet vagy más körülmény miatt nem tud vállalni.

Hajni Székelyudvarhelyről származik, szüleivel a rendszerváltáskor költöztek a Fejér vármegyei Perkátára. A kislány már az általános iskolában kitűnt tehetségével, sorra nyerte a mesemondó és szavalóversenyeket. Férjével mindketten katolikus neveltetést kaptak, ismeretségüket az Antióchia közösségnek köszönhetik. Bár Peti azonnal felfigyelt Hajnira, sokáig fel sem merülhetett a párkapcsolat és a házasság kérdése, mert Hajni egy korábbi élmény hatására szerzetes szeretett volna lenni. A római nemzetközi ministránstalálkozón történt, hogy Hajnit egy ismeretlen megszólította a templomban magyarul: „Én már két éve itt élek Rómában, Jézusban.” „Az mit jelent?” – kérdezett vissza a lány. „Azt jelenti, hogy elhagytam a családomat, és itt vagyok a szegények között, itt élek, és próbálom építeni Isten országát.” A hosszú hajú, szakállas férfi ezután odébb lépett, és Hajni hiába szerette volna, hogy a barátnőivel is beszéljen, nyoma veszett. A különös találkozás nagy hatással volt a fiatal lányra, ezután úgy érezte, ő is Jézusnak szeretné adni az életét. „Mindig az érdekelt, hogy elmenjek olyan emberekhez, akik nem ismerik Istent, akik nem tudják, hogy ki Jézus. Nagyon érdekes, mert most az életvédelemben megtapasztalom ezt a fajta missziózást. Az életvédelem felől közelítve beszélek Istenről, hogy miket tesz a mi életünkben meg más emberek életében. Szóval Isten megadta ennek a vágynak a teljesülését, csak nem úgy, ahogy elképzeltem, hanem családdal együtt.”

Hajni konduktor-tanítói diplomát szerzett, de a mesemondás az élete része maradt, meseterápiával is foglalkozik. Emellett folyamatosan képezi magát, épp befejezett egy teremtésvédelmi kurzust, és máris jelentkezett egy természetes családtervezéssel kapcsolatos képzésre. Mivel a gimnázium után férjével mindketten Budapesten folytatták a tanulmányaikat – Peti villamosmérnökként végzett, ma térinformatikával foglalkozik –, a fiatal pár a fővárosban alapított családot, itt született meg Palkó, Hanna Mária és Gellért. Negyedik gyermeküket várva azért költöztek Székesfehérvárra, hogy a nagyszülők közelében legyenek. „Nehezen szántam rá magam a költözésre, mert nagyon jó közösségünk volt Budapesten. De aztán szembejött velem egy történet a Bibliában, amiből rájöttem, hogy mennem kell. Gondoltam, valami biztos vár itt minket.” Alighogy beköltöztek lakóparki lakásukba, kitört a koronavírus-járvány, és minden ajtó bezáródott. „Sehová nem tudtunk menni, sem házas közösségbe, sem a gyerekeink ministrálni.” Ekkor született meg negyedik gyermekük, Lilianna. Három nappal később, aznap, amikor hazajöhettek a kórházból, Hajni elveszítette az édesanyját. „Teljesen váratlanul halt meg, semmi baja nem volt.”  Este kapták a hírt telefonon, a gyerekeknek reggel mondták el, mi történt. „Nagyon szomorúak lettek, de azt mondták, hogy úgyis feltámad. Véletlenül meghallottam, hogy egymás között is erről beszélnek, hogy neki már jó, és úgyis feltámad” – emlékszik vissza Hajni. A gyerekek viselkedése a szülőket is megerősítette.

„Néhány nap leforgása alatt megtapasztaltuk, milyen hatalmas erők mozognak itt, hogy nem magától értetődő az életünk. Egyik pillanatról a másikra vége lehet, és ezt nem mi irányítjuk.” Az élmények hatására Hajni férjével együtt bekapcsolódott a „40 nap az életért” elnevezésű életvédő kampányba, és már ekkor megfogalmazódott benne egy életvédő nap gondolata is. Erre végül 2021 májusában került sor a plébániájukon, a Prohászka-emléktemplomban. „A barátaimat hívtam meg tanúságot tenni, mert addigra összeállt a kép, hogy Isten mennyi, a témában érintett emberrel összehozott az életem során. Örökbefogadó családokkal, abortusztúlélővel; van olyan barátnőm, aki a tizenöt hetes babáját vesztette el, és van olyan is, akiről kiderült, hogy az ötödik gyermekét el akarta vetetni. Mély tanúságtételek voltak, a Szentlélek ott volt közöttünk.”

Ezután következett a Kilenc hónap – egy tanév felnőtteknek szóló képzés elvégzése; Hajni úgy érzi, ez nyitotta meg számára a kaput az életvédelemhez. A székesfehérvári országos életvédő napot már az ötödik gyermeküket várva szervezték a férjével. „Nagyon szép volt így várni Teót, hogy közben az életvédelem dolgaiban kellett elmélyülni.” Az általuk szervezett életvédő napon az előzőeknél tágabban jelent meg az életvédelem kérdése: nemcsak a magzati élet védelméről, hanem a természetes fogantatástól a természetes halálig tartó folyamatról gondolkodtak együtt. Hajniék – korábban átélt élményeik hatására – vallják:

az életvédelem kérdésekor élethelyzetekről kell beszélni, mert minden élethelyzet egyúttal krízishelyzet is, ami lehetőséget ad arra, hogy fejlődjünk, és magasabb szinten éljük meg a hitünket.

Amikor először mentek el szentmisére az új plébániájukon, egy idős néni mellé ültek le a templomban. Később neki köszönhetően ismerték meg a lelki adoptálást, a kilenc hónapon át tartó imát egy veszélyben lévő magzatért. Ibolya néni ugyanis a ’90-es évek elején az elsők között köteleződött el Magyarországon lelki adoptálásra, és közel negyven lelki adoptált gyermeke van, a saját tizenegy gyermeke mellett. Hajni pontosan emlékszik, hogy ő maga mikor érzett először késztetést az életmentő imára. „2020. december 8-án történt, két nénivel együtt tettem fogadalmat a templomban. Aztán otthon is fogadalmat tettünk Petivel és a két nagyobb gyerekünkkel, Palkóval és Hanna Máriával, mert épp előző nap hívott fel a helyi Antióchia közösséget vezető házaspár, hogy szeretnének imát kérni öt meddő házaspárért.” Így a lelki adoptálás imáját értük is mondták mindennap, úgy, hogy a házaspároknak csak a keresztneveit tudták. Néhány hónappal később megszólalt a telefon: Hajni legnagyobb meglepetésére az ismeretlen telefonáló megköszönte az imát, és elmondta, hogy babát várnak. Ők voltak az egyik házaspár az öt közül. Nemsokára ismét csörgött a készülék, és újabb babáról kaptak hírt. Mára mindegyik házaspárnak gyermeke született! „Ezek az Istentől kapott visszajelzések hatalmas lökést adnak” – mondja Hajni. Ilyen csodás visszajelzés volt az is, amikor megtudták, hogy a 2023. évi „40 nap az életért” őszi kampány – amikor is mindennap kiálltak imádkozni a székesfehérvári Szent György-kórház elé – utolsó napján, hosszú kihagyás után újra jelzett a kórház babamentő inkubátora: egy egészséges újszülöttet találtak benne a kórház dolgozói – édesanyja valamiért nem tudta felnevelni, de a kisfiú lehetőséget kapott tőle az életre. 

Az életvédelem iránti elhivatottságuk alapján talán nem meglepő, hogy

Hajniéknál karácsonykor Jézus születésnapja van a középpontban. A gyerekekkel együtt tortát sütnek, és az ünnepi ebédnél énekléssel, szülinapi gyertyagyújtással köszöntik a Megváltót.

„Karácsonykor mi Jézust akarjuk megajándékozni. Neki díszítjük fel a karácsonyfát, neki varázsoljuk széppé az otthonunkat.” Hajni és Peti jegyességük óta minden nyaraláson vásárolnak egy karácsonyfadíszt, így már jó nagy doboznyi összegyűlt – és mindegyiknek története van! A fa díszítése közben a díszekhez kapcsolódó emlékeket is felelevenítik a gyerekekkel. A karácsonyfát egyébként már egy nappal korábban felállítják, mert 24-én nem sok időt töltenek otthon. Egy kukoricacsuhéból készült betlehemmel idős és magányos emberekhez viszik el az örömhírt. Nagyjából tízperces a családi előadásuk, már novembertől készülnek, gyakorolják a dalokat. „Mióta ideköltöztünk, megyünk. Nekünk sokat ad, meg a gyerekeknek is. Elmondják, hogy mi is adtunk ajándékot.”

Azért hazaérve otthon is van ajándékozás, de nem a Jézuska vagy az angyalok hozzák az ajándékot, mint sok más kisgyermekes családban, hanem egymást lepik meg. „Jézus az igazi ajándék. Megajándékozott magával minket. Mi is követjük a példáját, és az ajándékokkal megpróbáljuk kifejezni a másiknak a szeretetünket.” Tavaly Peti egy mesét írt a gyerekeknek, ami alapján megtalálhatták az ajándékaikat: a nyárra tervezett családi sátrazás kellékeit. Mivel az évek során már nagyon sok játékuk összegyűlt, Hajniék a nagyszülőktől is azt kérik, inkább élményt, együtt töltött időt ajándékozzanak nekik. Néhány évet várni kellett rá, míg ez megvalósult, de legutóbb már azt kapták ajándékba az unokák, hogy egy évig állatkerti nevelőszülők lehettek, ami hatalmas élményt jelentett számukra.

A magányos és idős emberek mellett mindig van egy rászoruló család is, ahová elmennek karácsonykor. „Nem mindig az a rászoruló, aki szegény” – mondja Hajni. Emlékezetesek ezek a találkozások, a gyerekek is évekre visszamenőleg tudják, merre jártak. És ami igazán meglepő,

azoktól a családoktól, amelyek olyan szegények, hogy semmijük nincs, soha nem mentek haza üres kézzel.

„Egy kislány, akinek nem voltak játékai, csak három plüssállata, az egyiket odaadta a fiunknak. Palkó a mai napig tudja, hogy kitől kapta azt a plüssét. A gyerekek megélik, hogy még akkor is lehet adni valamit, amikor nincs semmi.”

Fotó: Merényi Zita

Szendéné Kiss Nóra/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.