„Mi pedig dicsekedjünk Urunk Jézus Krisztus keresztjével” – Keresztutat tartottak a Gellért-hegyen

A Gellért-hegy Tabán felőli oldalán 300 évvel ezelőtt már állt egy keresztút, amelynek – többszöri felújítás utáni – utolsó, még megmaradt stációját 1951-ben rombolták le. A közelmúltban néhány lelkes budai polgár kezdeményezte a keresztút újraalkotását, és először 2016 nagyböjtjében a Szentimrevárosi Egyesület megszervezte az alkalmilag felállított stációk mentén a keresztutat. 2019, 2022 és 2023 után idén immár ötödször járhattuk végig Megváltónk szenvedésének állomásait, igaz nem a Tabán felől, hanem a hegy szentimrevárosi oldalán vezető sétányokon, a pálos atyák Sziklatemploma elől.

Bár nem először indulok útnak, hiszen eddig minden alkalmon ott voltam, de a villamoson ülve eltöprengek: Ez a köztéri liturgikus esemény vajon milyen fogadtatásra talál. És nekem hogyan kell belemennem? Öntudatos demonstráció ez, vagy alázatos hitvallás? Meggyőzés vagy meggyőződés? Harciasan meg akarjuk mutatni a „világnak”, hogy igenis itt vagyunk, vagy csak szerényen fel akarjuk mutatni a hit útját. Akárhogy is fogadják, nekem belülről a liturgiára kell figyelnem: mire szólít meg ezen az úton Jézus.

Az egyes stációkat alkalmilag kijelölt helyeken felállított állványokra helyezett képek jelölik. A korábban használt, Prokop Péter által festett képek reprodukciói helyett idén új stációképek kerültek kihelyezésre, amelyet önkéntes fiatalok őriztek. A stációk idén Mátyássy László – a végleges keresztút megtervezésére felkért szobrászművész – korábbi kisplasztikáiról készített fotók, a pasaréti Porciunkula-kápolnában felállított keresztút képei voltak. Eltöprengek, vajon hányan álltak meg megnézni őket? Vajon megkérdezték a diszkréten álldogáló fiatal önkénteseket, hogy mi lesz itt, vagy egyáltalán milyen képek ezek? Sikerült-e valakit is kimozdítani megszokott közönyéből?

Szkaliczki Örs atya, ciszterci szerzetes, szentimrevárosi plébános szeretettel köszönt minden megjelentet – lehetünk vagy háromszázan. Kimondja, ami valószínűleg sokunkat feszít:

furcsa lesz egy liturgikus cselekményt nem szakrális, csöndes közegben végezni. De Jézus esetében sem volt ez másképp

– emlékeztet mindannyiunkat saját jeruzsálemi tapasztalatára utalva. Az élet nem állt le Jeruzsálemben, az utcák zajosak és nyüzsgők voltak. Az emberek siettek dolguk után. A kereskedők az ünnep előtt még megpróbáltak túladni portékájukon, az asszonyok talán a bevásárlásaikat intézték, egyesek meg – talán épp’ az ünnep miatt – már korábban hazafelé tartottak földjeikről. Egyesek talán még bosszankodtak is, mit akadályozza őket ez a kivégzésre tartó menet, a maga lassú haladásával.

Jézus utolsó útja, ebben a vele alig törődő, vagy inkább ellenséges környezetben vezetett, és mégis maradandó nyomot hagyott. Mi is így indulunk.

A Szabadság híd felől még kísér a forgalom zaja. Némi zavart riadalom a menetben: csendben fogunk vonulni? De aztán felhangzik kántorunk hangja. A hívek elrendeződnek. Kisgyermekes családok és idősebbek. A menet elnyúlik – jó, hogy van három rádiós hangszóró. A sétányok itt alul meredekek, és nincs kitérésre lehetőség. Hál’ Istennek sokan vagyunk, így elzárjuk a teljes sétányt. Az arra járók közül néhányan türelmetlenkednek, talán morognak is, de aztán elfogadják, hogy itt most ez a tempó.

A stációkat felváltva olvassák a ciszterci, lazarista és pálos szerzetes atyák. Pontosan kimért szöveg a Szent vagy Uramból. Rövid csend, aztán pedig a „Mi pedig dicsekedjünk Urunk Jézus Krisztus keresztjével” antifóna dallamára indulunk tovább. 

A Verejték utca sétányán kaptatunk felfelé. Ez is szép összecsengés. A második stáció előtt felpillantva egy mentőautó fényei villognak a menet élén járó papság feje felett. Megriadok. Mi lesz, ha most ez köztünk akar lemenni. Egyesek halkan azt találgatják, hogy a mi biztosításunkra jött-e, de én tudom, hogy nem. A csúszdák környékén járunk. Csak nem egy kisgyermeket ért baleset játék közben? Aztán csukódik a mentő ajtaja, és visszatolat a Minerva utcáig, és ott megáll. Az előttünk lévő lépcsőkön vérnyomok. Megrázó érzés! Egy szenvedő ember nyomdokain járunk. Amikor utolérjük a mentőautót, egy vérző fejű férfit kérdez ki egy rendőr benne. Csak egyesével tudunk elhaladni mellettük, mindenkinek szembesülni kell vele. Az előttünk álló lépcsőkön korábban is mindig szétszakadt a mezőny. Így azonban még inkább meglassul a léptünk, és elmélyülnek gondolataink.

A lépcsősor után a nagy kőkancsóknál kiszélesedik a tér. Elhagytuk a város házait, a menetünkkel összeakadó sétálókat. Mindenki fellélegzik, és a stációk közti menetelésnél széjjelnézünk. Kisebb-nagyobb csoportokban emberek ülnek a fűben, és vidáman beszélgetnek, vagy mutogatnak valamit egymásnak a telefonjaikon. Gyerekeket vagy kutyákat sétáltatnak, csapatosan valahova vonulnak. Néhányan csodálkozó, mások rosszallóan kétkedő pillantásokat vetnek ránk. Néznek minket, mi nézzük őket. Nincs információcsere, csak benyomások. 

Tudatosítom magamban, hogy az ítélet nem a mi dolgunk. A Jóisten pedig a legapróbb jelekből is ki tudja bontani szeretetét.

Ennyi a feladatunk. Jellé válni. 

Megyünk tovább, emelkedünk, és egyre kevésbé jut el hozzánk a város zsibongása. A csend kezd kiteljesedni. Körülöttünk és bennünk.

Végül felérünk a gerincre. A nyugati égbolton a felhők alól felragyog előttünk a lemenő nap. Misztikus utalás ez is. Az egész napos borultság után reményt adó napsugár és békés csend. Ide már csak az jön fel, aki velünk van, aki velünk járja az utat. A szorgos kertészek szép tavaszi virágokat ültettek az ágyásokba, hogy a szemünk is örülhessen.

Megérkeztünk! A fájdalom útján feljutottunk a béke helyére.

Szöveg: Mergl K. Attila

Fotó: Laszlovszky István; Török Tamás

Forrás: budapest-szentimrevárosi Szent Imre-plébánia

Magyar Kurír