„Mindannyian megváltoztunk a fájdalomtól…” – A Fratelli tutti kezdetű enciklika (3. rész)

Nem baj, hogy a megjelenése óta eltelt egy hétben a Fratelli tutti olyan sokféle reakciót váltott ki, hogy az értékelések mintha nem is ugyanarra a szövegre vonatkoznának: az udvarias semlegességből („kötelező olvasmány”), a csípős elégedetlenségből („a pápának már nincs mondanivalója”) és a határozott támogatásból („előrelépés a katolikus–muszlim párbeszéd útján”) kirajzolódó sokrétűség abból is adódik, hogy

Ferenc pápa egészen kézzelfogható magatartást vár el olvasóitól, olyat, amilyet nem túl sokan tanúsítanak. Elégedetlenkedni pedig mindig könnyebb, mint cselekedni.

A pápa „találékony és bátor békeszerzőket” akar, akik készek meghallgatni, megismerni és megérteni másokat, s annyira ragaszkodnak az igazsághoz, hogy konfliktusokat is készek vállalni. Az embernek az a benyomása, mintha a Fratelli tutti szerzője a közelmúlt, a jelen és a közeljövő csataterén tekintene szét, felhívná a figyelmet a rejtett aknákra és a nyilvánvalóan pusztító fegyverekre, s elmagyarázná, hogyan lehet eljutni egy békésebb területre.

Annak ellenére is el akarja magyarázni, hogy tudja, a legtöbben túl restek ahhoz, hogy kimásszanak a lövészárokból, és sokan pontosan abban érdekeltek, hogy folytatódjon a háború. Az igazság hőseiben (202) bízik, és csak az igazság bátor keresői fogják érteni, amit mond.

Ferenc pápa nem kívánja magának a magányos hősök nimbuszát, de azért jellemző, hogy körlevelét két nagy magányos alak keretezi: Assisi Szent Ferenc, akit tengernyien követtek, és Charles de Foucauld, akinek szinte egyetlen követője sem volt. Az a béke foglalkoztatja ugyanis, amelyet nem adnak könnyen, az a béke, amely a legszilárdabb talajon áll: az igazság talaján. A társadalmi béke „kemény munka”, hiszen ahol a ravaszság, a felejtés vagy a dolgok elkendőzése uralkodik, ott csak felszínes béke létezhet, és csak ideig-óráig. A Fratelli tutti mindhárom magatartásformáról sokat tud.

A ravaszságról: könnyebb álnokul korlátozni a különbségeket, könnyebb csalárdul visszaszorítani a másként gondolkodókat (217), mint életteret adni a sokféle véleménynek, mondja a pápa, s

könnyebb eltitkolni és manipulálni információkat (203), mint mindenkinek helyet adni a nyilvános közbeszédben.

A felejtésről: soha nem vezethet megoldáshoz, ha a felejtést ajánljuk, és hiába igaz, hogy egyesek megragadó módon túl tudnak lépni a velük történt méltatlanságon, nagyon is „emberi”, ha valaki képtelen az ilyen túllépésre (246), ráadásul a közelmúltban számos olyan szörnyűség történt, amely miatt szégyenkeznünk kell, s ha elfelejtenénk ezeket (a soát, az atombombát, a népirtásokat), nem a béke útját választanánk. A dolgok elkendőzéséről: még vallási meggyőződések is képviselhetők úgy, hogy valójában csak elfedik a problémákat, s csak fokozzák az igazságtalanságot (237), és

béke csak akkor lesz, ha a múlt elfedése helyett „a történelmi tények igazságára” alapozunk (226),

mert a népnek joga van tudnia, mi történt az országában. Ha tehát valaki úgy vélné, hogy saját országa közelmúltjának fájdalmas és kínos tényeit elkendőzve a béke ügyét szolgálhatja, ellentétben lenne az egyház tanítóhivatalával, akárcsak az, aki hibáztatni merne embereket azért, mert nem tudnak túllépni sérelmeiken.

Ferenc pápa ott kíméletlen igazságkereső, ahol mi hajlanánk az igazság eltemetésére, és ott irgalmas, ahol mi hajlanánk az érzéketlenségre.

Az igazság pedig annyira fontos Ferenc pápának, hogy már csak ebből is nyilvánvaló, tanítóhivatala mennyire folytonos elődjei, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek tanítóhivatalával. A változhatatlan igazság nevében hozzájuk hasonlóan elítéli a relativizmust, s az emberi természetet hozzájuk hasonlóan erkölcsi elvek forrásának tartja. Az enciklika szerint igazság nélkül nem létezhet testvériség, de az igazság olyan magas követelményeket támaszt, hogy nem mindenki tud eleget tenni nekik. Mert hogyan lehet kiállni az igazság mellett, hogyan lehet képviselni, hogyan lehet érvényre juttatni? Nem biztos, hogy valóban keresztény életet él, aki még nem került szembe ezekkel az egészen kézzelfogható problémákkal, de szerencséje van: a Fratelli tutti ismeri annyira az idevágó nehézségeket, hogy útmutatást tud nyújtani, mégpedig legalább három téren.

Először is az igazsággal együtt járó konfliktusokkal kapcsolatban. A feszültségek, az erőszak és az árkok ugyan nem természetes velejárói a társadalmak életének, s

a megbocsátás és a megbékélés mindenképpen keresendő, ám nem minden konfliktus káros.

Az igazság természetéből következik, hogy bizonyos konfliktusok elkerülhetetlenek, mert a hívő embernek sokszor határozottan állást kell foglalnia vitatott kérdésekben (240). Ha pedig bizonyos konfliktusokra még nem született megoldás, a hallgatás és a némaság nem a gyógyulás eszköze, hanem csak tovább ront a helyzeten. A 7. fejezet elején mintha hatalmasat sóhajtana Ferenc pápa: nem fogunk tudni szót érteni egymással, mondja, ha megpróbálunk úgy tenni, mintha nem lettek volna konfliktusok, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy alakoskodjunk.

„Mindannyian megváltoztunk a fájdalomtól és a vitáktól” (226), ezt be kell ismernünk, s ezzel a tudattal el kell búcsúznunk az álnokságtól, a köpönyegforgatástól, a „valóságot elleplező jómodortól”, és végre úgy kell beszélnünk egymással, hogy fájdalmunkat egymás elől sem leplezzük el.

Másodsorban a Fratelli tutti a korábbi fejezetek mondanivalóját folytatva nem győzi hangsúlyozni, hogy az igazság teljes feltárulkozása érdekében meg kell engednünk másoknak, hogy ne olyanok legyenek, mint mi, el kell fogadnunk, hogy mások, mint mi, mert

az is csak az erőszak egyik formája, ha megvetjük azokat, akik különböznek tőlünk (218).

Ferenc pápa tudja, milyen könnyen kegyetlenné válnak az emberek, ezért külön kitér annak a kedvességnek a fontosságára, amely segíteni akar másoknak abban, hogy élni tudjanak, s félelem nélkül és tisztelettel bátorságot önt beléjük az élethez (222–224).

Végül az igazság és a nyilvánosság összefüggéseit ecseteli, részben az Egyház küldetése, részben a vallások közötti kapcsolat szempontjából.

Nyilvános küldetését az Egyház nem korlátozhatja a karitászra és a nevelésre (276), s a magánszférát sem részesítheti előnyben a nyilvános viták terepéhez képest, ahol nemcsak a társadalmi vezetők és a tudósok hangjának szabad megszólalnia.

Ferenc pápa e téren megnyilvánuló egyetemes igényeit már a példaképei és segítőtársai is pontosan elénk tárják. Ahogyan a Laudato si’ esetében Bartholomaiosz pátriárka, vagyis az ortodox szellemiség volt egyik ihlető forrása, úgy a Fratelli tutti esetében Ahmad et-Tajjeb, az al-Azhar egyetem és mecset főimámja a szövetségese. Az egész Fratelli tutti lényegében az Abu Dzabiban aláírt közös nyilatkozat részletes kifejtését és kommentárját nyújtja. Ugyanez az egyetemes igény jelentkezik a baptista Martin Luther King, az anglikán Desmond Tutu és a hindu Gandi említésével (286). Még

a teológusok is fellélegezhetnek, hiszen az enciklika alighanem az első a pápai körlevelek sorában, amely Karl Rahnert idézi.

Rahner szavai pontosan azért kapnak teret, mert a szeretet azt követeli, hogy az ember egyszer valóban elszakadjon magától, túllépjen magán (88). Nemcsak a felebarát szeretete követeli meg ezt, hanem az igazság szeretete is:

az igazság iránti szenvedélytől hajtva a Fratelli tutti mindenkitől azt kéri, hogy az igazság teljesebb megismerése érdekében szakadjon el a beidegződéseitől.

Hányan fognak hallgatni erre a felszólításra? Ki tudja? Csak remélni lehet, hogy néhány száz év múlva a katolikusok nem fognak értetlenkedve visszatekinteni a 21. század elejére: milyen kár, hogy nem mentek rendben a dolgok, milyen kár, hogy az alakoskodás, a meghunyászkodás, a kegyetlenség és a történelmi tények elleplezése uralkodott, milyen kár, hiszen testvéreinknek akkor volt Fratelli tuttijuk…

Fotó: Merényi Zita 

Magyar Kurír