„Minden, amit írok, egyfajta imádság” – Jon Fosse és a kereszténység

Nézőpont – 2025. január 30., csütörtök | 18:21

A közelmúltban olasz fordításban is megjelent a Nobel-díjas norvég író, Jon Fosse A hit misztériuma című – Eskil Skjeldal katolikus teológussal együtt jegyzett – könyve, amelyben a nyolcvanas évek végén átélt megtéréséről, a protestáns istentiszteletekről szerzett benyomásairól ír, és arról, hogy miért csatlakozott a Katolikus Egyházhoz.

A könyv azonban nem a katolicizmus védelmében íródott, hanem arra hívja az olvasót, hogy igyekezzen megismerni Isten titkát. Az egész műben ugyanis meghatározó szerepet játszik a titok, a misztérium kifejezés, és Fosse elsősorban ennek megvilágítására vállalkozik – olvasható a Vigilia folyóirat január 28-án közzétett Facebook-bejegyzésében.

Jon Fosse, aki 1959-ben született a norvégiai Haugesundban. A nyolcvanas évek végén élt át belső fordulatot, amikor a norvégiai hegyekben részt vett egy katolikus szentmisén. Ekkor már maga mögött hagyta a norvég lutheránus kereszténységet, amelyben nevelkedett, s egy ideig a kvékereknél próbált közelebb hatolni ahhoz a titokhoz, amely vonzotta. Főként a katolikus liturgia ismétléseiben fedezett fel olyan szellemiséget, amely rabul ejtette.

Fosse magát az írást is ahhoz a koncentrált imádsághoz hasonlítja, amelyet útjai során kisebb és nagyobb templomokban figyelt meg hívő embereknél. „De nem ez a belső magva az egésznek”, hangsúlyozza a hitről szóló könyvében, „hanem a hit titka alkotja a középpontot. Minden mást el lehet felejteni.”

„Minden, amit írok, egyfajta imádság” – fejtegeti, és annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a művészet és a hit szervesen összetartozik egymással. Istenről beszélni meggyőződése szerint amúgy sem egyszerű, sőt attól a kijelentéstől sem riad vissza, hogy Istenről szinte semmit nem lehet mondani, mert „a dolgok mögött rejtőzik”.

„Nem tudjuk megmondani, mi volt, mielőtt megszülettünk volna. Nem tudjuk megmondani, merre tartunk. Csak azt tudjuk elmondani, hogy korábban nem voltunk a világon, s egy nap majd eltűnünk innen.”

Bár Fosse hívő ember lett, soha nem volt igénye arra, hogy higgyen. A keresztény világ sokáig taszító is volt számára, főként azért, mert „a keresztények szinte kényszeríteni akartak arra, hogy higgyek valami olyanban, amit teljesen értelmetlennek tartottam, s úgy láttam, hogy ellenkezik a józan ésszel”. Ezért

álláspontja szerint senkire nem érdemes ráerőszakolni semmit, „sem a hitet, sem más meggyőződéseket, s különösen a gyerekekkel kell vigyázni”. Ugyanis „csodálkozás nélkül semmilyen értelme nincs az Isten szónak”.

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria