„Minden kegyelem” – Beszélgetés az ezüstmisés Tóth Vencel ferences testvérrel

Hogyan formálta és formálja ma is hivatását a cserkészet, az egyetemi évek kegyelme, valamint a szentföldi zarándoklatok tapasztalata? Mit jelent számára papként megélni a ferencességet, és hogyan válik egy szentföldi út lelkigyakorlattá – terepen? Ezekre a kérdésekre válaszol a vele készült beszélgetésben. 

– Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok. Mit jelent számodra ez a mondat 25 év papi szolgálat után? Milyen kegyelmeket kaptál az elmúlt negyed évszázadban, amelyekre most is hálával tekintesz vissza?

– Ahogy Szent Pál mondja: minden kegyelem. Ha visszatekintek, az életem eseményei nem magyarázhatók a puszta véletlennel. Katolikus családba születtem, ahol a hit még a kommunizmus idején is természetes volt. A Vas megyében található Mersén, szegény, de istenfélő emberek között nőttem fel. Nagyon sokat kaptam apai nagyanyámtól, aki az istenhitet és a hazafiasságot igyekezett belém nevelni. Plébánosunk, Szabadhegÿ Szabolcs atya több mint négy évtizeden át szolgált, és tíz papi hivatást indított el ebben az időszakban – nem akármilyen teljesítmény. Később Esztergomba, a Frankába kerültem, amely a kevés működő katolikus gimnáziumok egyike volt. Rendtartományunk számos tagja innen indult el. Micsoda kegyelem, hogy ilyen közegbe kerülhettem! Olyan atyákat ismertem meg, akik hitelesen éltek – nem hibátlanul, de mély istenhittel. Ezt nemcsak a szavaikból, hanem a csendes gesztusaikból is érezni lehetett. Például Boldizsár testvér nyers modorú volt, de hajnalban már ott imádkozott az első mise előtt, majd egész nap dolgozott – ahogy sokan mások is. Máig elevenen él bennem Péter atya, aki csendesen imádkozta a rózsafüzért a hálóteremben, amikor nekünk nyugovóra kellett térnünk. Ezek az emberek valóban hittek Istenben – és ezt látni nagy ajándék volt számomra is.

– Emlékszel olyan időszakra, amikor különösen is érezted, hogy Isten a papságra hív?

– Az ember csak utólag látja meg, hogyan vezette Isten. Szabolcs atyára jellemző volt, hogy maga mellé vett a plébánián egy-egy fiút, foglalkozott velük – aztán vagy lett belőlük valami, vagy nem.

Nekem is adott egy könyvet, de hozzátette: „Nem kell papnak lenned.” Hetedikes voltam, és olvasgatni kezdtem.

A könyv címe Az Isten atlétái volt – a papi szeminárium világát és a hivatás eszményét mutatta be. Azt hiszem, hogy akkor mondtam először igent. Később, amikor elmondtam az atyának, hogy pap szeretnék lenni, csak annyit mondott: „Akkor elmégy a franciskánusokhoz, mert a barátok nem csak tanítanak, hanem nevelnek is.” A faluból szinte mindenki, aki papnak készült, Esztergomba került. Mi csak úgy hívtuk őket: a barátok.

És amikor én is oda kerültem, és láttam, hogyan foglalkoznak velünk az atyák, azt mondtam: „Jó helyen vagyok itt, maradok.” A Franka egyfajta sziget volt: oda bekerülni nem volt akármi. Ha otthon is jó példát láttunk, és ott is, abból születhetett papi hivatás. Imádságos közeg volt, Ágoston atya például mindig azt mondta: három alapvető jog van – a tanuláshoz, a pihenéshez és a szabad vallásgyakorláshoz való jog. Ez utóbbi esetében tehát, ha valaki imádkozott, azt nem zavarták. És ez tényleg így is volt.

(...)

– Hogyan formálja a ferences lelkiség a papi küldetésedet a mindennapokban?

– Számomra a ferencesség középpontjában az egyszerűség áll. Továbbá, a ferences nem egy helyhez kötődik, hanem a Krisztustól meghívott közösséghez. Szent Ferenc eredetileg nem is akart rendet alapítani, még regulát sem akart írni – azt mondta: ott van az evangélium, azt kell követni. A ferences rend nem valamely konkrét tevékenységre épül. Nem tanítórend, nem betegápoló vagy fogolykiváltó rend – ugyanakkor ezek közül bármelyik is lehet. A ferences bármit csinálhat, ami nem ellentétes az üdvösséggel – akár utcaseprést is. Ez óriási szabadságot jelent. A rend különlegessége éppen ebben rejlik: nincsenek tulajdonai, semmihez sem kötődik – így semmi nem akadályozza. Arra hív, hogy ne a mulandó világhoz kössük magunkat, hanem ahhoz, „Aki van”. Számomra ebben sokat adott Alexandriai Kelemen műveinek fordítása is, ami segített megérteni, hogy

Isten megismerése nem lexikai tudás kérdése. Nem az a fontos, hogy információkat gyűjtsünk, hanem hogy Isten jóságát szemléljük – és ezáltal hasonuljunk hozzá.

Ez a misztérium lényege.

(...)

– Zarándoklatokat vezetsz, szent helyeken jársz újra és újra. Mit jelent számodra papként úton lenni?

– A pap elsődleges feladata az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatása. De az igehirdetés sokféleképpen történhet. Amikor az ember eljut szent helyekre – főleg a Szentföldre –, és ott eleveníti fel a Szentírást, az is igehirdetés. Egészen különleges, maradandóan mély nyomot hagyó lelki megtapasztalás, amikor belegondolunk, hogy ezen a helyen hangzott el, vagy ezen a helyen történt az, amit az evangéliumban olvasunk. A Szentföldön Isten közelsége egészen kézzelfoghatóvá válik – még akkor is, ha ezt nem mindig látjuk.

A szent helyek felkeresése az üdvösség misztériumának mélyebb megértését segíti: nemcsak azt, hogy mi történt, hanem azt is, hogy hol történt, mit mondott Jézus, Ő merre járt.

Ha már voltam az adott helyen, könnyebben elevenednek meg az evangéliumi események – különösen, ha közben imádkozunk vagy szentmisén veszünk részt. Azt szoktam mondani: a szentföldi zarándoklat lelkigyakorlat terepen. Nem egy szobában ülve hallgatom az elmélkedést, hanem ott vagyok, látom, megélem. (...) De nem csak a Szentföldre zarándokolunk: jártunk már Kis-Ázsiában, Kappadókiában, Grúziában és Örményországban is – olyan helyeken, ahol az apostolok, mint például Szent Bertalan és Tádé is megfordultak. (...) A zarándoklat tehát nem csak Mária-kegyhelyeket jelent – sokféle útra indulhatunk, és mindenütt Istenhez kerülünk közelebb. Fizikai utat járunk be, de közben lelkileg is haladunk Felé.

– Mit javasolnál annak, aki most keresi a hivatását és azon gondolkodik, vajon papi útra hívja-e őt az Isten?

– Azt mondanám: induljon el. Nem kell sokat tétovázni. Az, hogy „van-e hivatásom vagy nincs”, „biztos vagyok-e benne vagy sem” – ezek fölött nem érdemes sokáig gyötrődni. Az ember valahol érzi ezt, ha pedig Isten mégis mást szán neki, azt úgyis megmutatja. Ahogy a delphoi jósda mondta: gnóthi szeauton – ismerd meg önmagad. Érdemes végiggondolni, mire vagyunk képesek, mit szeretünk csinálni, mihez van tehetségünk.

Ha ott van bennünk az a belső hang, hogy „ezt szívesen tenném, ez jó lenne”, akkor lépjünk rá az útra.

A papság lényege, hogy a megfeszített és feltámadt Krisztust hirdetjük – az élet szerzőjét próbáljuk közelebb vinni az emberekhez. Ha valaki ezt érzi a szívében, ne habozzon, hiszen a Jóisten nem feledkezik meg rólunk, mindenkit személyesen vezet. Egyedi módon szólít meg, és mi egyedi módon válaszolhatunk – ez óriási ajándék.

Az ünnepi interjú teljes terjedelmében ITT olvasható. 

Forrás és fotó: Gál Emília/Ferences Média

Magyar Kurír