„Mindent elviselek abban, aki erőt ad” – Sziklai Dávid újmisés pap vall hivatásáról

1993. november 22-én születtem Debrecenben, majd Nyíregyházán nevelkedtem, ahol óvodáskorom óta ministránsként szolgáltam a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban. Papi hivatásomat általános iskolás éveim vége felé ismertem fel. Kibontakozásában nagyon sokat segítettek a nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnáziumban töltött középiskolai évek. Ez az időszak sokat segített a közösségi és hitéletem, az Istennel való kapcsolatom mélyítésében. Tanáraimnak, lelkiatyáimnak, valamint az érettségi év nagyböjtjében átimádkozott hivatástisztázó lelkigyakorlatnak köszönhetően tudtam igent mondani Isten papi hivatásra szóló meghívására.

Hiszem, hogy a szemináriumi képzés hat éve a maga lépcsőfokaival – beöltözés, avatások, diakónusszentelés –, valamint a tanulmányokkal és imaéletemmel együtt nemcsak a világlátásomat, teológiai műveltségemet, emberségemet, hanem istenkapcsolatomat is kellőképp formálta és mélyítette. Hálás vagyok azokért a tapasztalatokért és barátságokért is, amelyek ezen évek alatt születtek.

A szentelésemhez közeledve egyre inkább láttam önmagamban, de mások életében is azt, hogy ha jól akarom megélni a hivatásomat, azt az életállapotot, amire a Jóisten meghívott, és amire akkor igent mondtam, akkor három cölöp megtartó erejére kell támaszkodnom mindhalálig. Ezek: az Istennel való személyes kapcsolat; a feladataim és szolgálataim önátadó megélése; valamint a mély és személyes kapcsolatok. A mély és személyes istenkapcsolat a legfontosabb a hivatásomban. Úgy érzem, ha ez jelen van a mindennapjaimban, akkor tudok hiteles pap lenni, akkor tudom jól ellátni feladataimat és boldogan élni az életemet. Feladataim és szolgálataim önátadó megélése elengedhetetlen a Jó Pásztor követésében. Az utóbbi években a legfőbb feladatom a filozófiai és teológiai tárgyak elsajátítása volt, valamint az, hogy ezeket a gyakorlatba is át tudjam ültetni akár prédikálva egy templomban vagy bármilyen közösségi szolgálatban.

Nagyon sokat jelent számomra családtagjaimmal, barátaimmal, pap- és kispaptestvéreimmel a kölcsönös szeretet megtapasztalása. Ez a mindennapokban sokszor egy-egy apró tettben, beszélgetésben, segítségnyújtásban nyilvánul meg. Jó, hogy van kivel megosztani örömeimet, nehézségeimet.

Önmagában egyik ember se tudja jól megélni sem szülői, sem papi hivatását – főleg egy egész életen át –, ha nincs egységben, nincs jóban azzal, aki meghívta, aki létbe hívta. Hivatásunkat fontos, hogy mindig szolgálatként, és ne pusztán munkaként, megélhetési lehetőségként éljük meg, legyen az akár papi, szerzetesi, szülői, pedagógusi vagy bármilyen más életadó életállapot. Mint ahogy mások számítanak ránk, fontos, hogy mi is tudjunk számítani másokra, hiszen közösségben könnyebb Krisztust követni, szeretve szolgálni.

A papi szolgálatra készülve, szentelés előtt a leendő diakónusok, papok mindig választanak egy jelmondatot, egy olyan gondolatot, ami az életcélt, életfelfogást tömören, kifejezően jellemzi. Az enyém, amit Isten nagyon mélyen a szívembe írt, az Szent Pál apostol Filippiekhez írt levelében található. „Mindent elviselek abban, aki erőt ad” (Fil 4,13). Ez a mondat középiskolás korom óta közel áll hozzám. Nehéz helyzetekben többször adott már bátorítást nekem. Ugyanakkor nem egyszer alázatra is intett. Hiszen a minden elviselésében benne van a pozitív dolgok, sikerek jó megélése is. Tudatosítja bennem, hogy Isten kegyelméből vagyok az, aki vagyok. Amim van, az nem kizárólag az én érdememből fakad, hanem az Ő gondviselő szeretetének köszönhetem. A jelmondatom tehát int arra, hogy mindezeket Istenben éljem meg, hogy a nehézségek láttán nehogy kétségbe essek, a sikerektől pedig el ne szálljak.

Ez a mondat figyelmeztet ugyanakkor arra is, hogy életem koordináta-rendszerében, melyben van, volt és minden bizonnyal lesz pozitív és negatív pont egyaránt, van egy abszolút igazodási pont, egy origó, aki mindig segít helyesen értelmezni, jól megélni bármilyen élethelyzetet. Ez a pont számomra Krisztus.

Közel a papszenteléshez jó volt belegondolnom abba, hogy nemsokára már papként bemutathatom majd a szentmisét, gyóntathatok, a szentségek által megerősíthetek másokat, Isten szeretetét és áldását vihetem majd mindenkihez. Felszentelt papként tudom: ez az a kincs, ami Krisztussal egyesít engem, és bízom benne, hogy az áldozópapi szolgálatomon keresztül sok emberben tudom majd erősíteni az Istennel való egységét.

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír