„Mindig hittem a kutatásomban” – Beszélgetés Karikó Katalin Nobel-díjas biokémikussal

Nézőpont – 2024. április 1., hétfő | 20:00

Karikó Katalin a covidjárvány idején vált világszerte ismertté. Több évtizedes, kitartó biokémiai kutatásaival megalapozta a messenger RNS alapú vakcinák kifejlesztését, ami lehetővé tette a pandémia megfékezését. Drew Weissman mikrobiológus kutatótársával 2023-ban fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat kaptak.

Ferenc pápa idén februárban Karikó Katalint kinevezte a Pápai Életvédő Akadémia rendes tagjává. A Philadelphiában élő professzorral Skype-on beszélgettünk.

– Hogyan tudta meg, hogy teljesül édesanyja álma, és megkapja a Nobel-díjat, amivel magyar nőt korábban még soha nem ismertek el?

– Sohasem tűztem célul magam elé, hogy bármilyen díjat kapjak, nem vágytam elismerésre. Ugyanakkor biztosan sok tudós, kutató örül az ilyen kitüntetésnek, mert felhívja az emberek figyelmét a tudományra. 2021. február végén kaptam az első díjat, azt megelőzően 1973-ban az utolsót. Az elmúlt három évben aztán több mint száz díjjal jutalmaztak. Amerikában, Európában, Ázsiában több nemzetközi nagy díjat is megkaptam. Alig jutottam szóhoz, amikor megnéztem, korábban kiket ismertek el ezekkel a kitüntetésekkel, például Edison neve után nagyon különös volt az enyémet látni. A férjemnek három üveges tárolószekrényt kellett készítenie, hogy méltó helyük legyen az emléktárgyaknak, amiket a díjakkal együtt kaptam.

Anyukám tartott a korral, a számítástechnika területén is nagyon ügyes volt. Októberben mindig figyelte az interneten, hogy kik kapnak Nobel-díjat, azt remélte, az én nevem is köztük lesz. 2018 decemberében halt meg, nem érte meg ezt a nagy elismerést. Annyit tudott, hogy Németországban vagyok egy cégnél, megfelelő pozícióban, és klinikai kutatásokkal foglalkozom. A Szegedi Biológiai Kutatóközpont Biofizikai Intézetének egykori igazgatója, Keszthelyi Lajos is nagyon várta, hogy megkapjam a Nobel-díjat. Amikor 2022-ben ez nem történt meg, azt mondta: rettenetesen nehéz neki még egy évet kivárnia ilyen idősen, kilencvenöt évesen. Szegény, ő sem érte meg. A Nobel-díjra én igazából nem számítottam, hiszen számtalan szakember végez rendkívül eredményes kutatást.

– Október másodikán mégis jött egy hajnali hívás.

– Európában tizenegy óra körül jelent meg a hír. Philadelphiában hat óra az időeltolódás Európához képest. A protokoll szerint fel kell hívni az érintettet. A férjem egy nagy lakótelep gondnoka, ő felelős a fűtésért, a meleg vízért mintegy kétezer lakásban. Előfordul, hogy éjjel is hívják, ha például leáll egy melegvízkazán, így én már nem is hallom, ha éjszaka csörög a telefon. Szokás szerint aznap is a férjem vette fel a telefont, s mondta, hogy most kivételesen engem keresnek. Ekkor értesítettek, hogy én és Drew Weissman Nobel-díjat fogunk kapni, és kérték tőlem Drew elérhetőségét. Írtam egy üzenetet Drew-nak, és kérdeztem, hogy őt keresték-e. Válaszában közölte, hogy nem. Azt hittem, ez a hívás csak valami vicc.

– Mikor derült ki, hogy nem vicc, hanem valóság?

– Amikor hívott Adam Smith, a Nobel Prize Outreach tudományos igazgatója, és kérte, hogy küldjek a nevére egy képet magamról a nobelprize.org e-mail-címre. Visszahívott, hogy megkapták. Aztán mi is meghallgattuk a bejelentést.

Ha megnézzük, kik kaptak élettani-orvosi Nobel-díjat, elcsodálkozunk, mi mindent fedeztek fel, például az emberi vércsoportokat, az inzulint, a különböző vitaminokat. Az EKG-készülék kifejlesztéséért is Nobel-díjat adományoztak. Ezek közé az emberek közé tartozni nagy-nagy megtiszteltetés.

– A rengeteg elismerés közül, amiket kapott, melyek voltak az érdekesebbek?

– Kezdetben alig akartam elhinni, hogy kitüntetnek. Amikor 2021 februárjában értesítettek a New York-i Columbia Egyetemről, hogy megkapom a Horwitz-díjat, csak kapkodtam a levegőt. Jelenleg tizenhat egyetem díszdoktora vagyok. A Szegedi Tudományegyetem – a korábbi József Attila Tudományegyetem, ahol a diplomámat szereztem – volt az első, amely megtisztelt ezzel a címmel, aztán a Duke Egyetem, a Yale, a Rockefeller, a Harvard, a Princeton, Ázsiában a Hong Kong és más európai egyetemek is díszdoktorrá avattak.

Érdekes történet fűződik a Franklin Institute-tól kapott díjhoz. Emlékszem, Ludwig János kollégámmal 1977-ben egy egyetemi őszi munkán éppen szőlőt szüreteltünk, amikor megkérdezte tőlem, mit szólok ahhoz, hogy fellőtték a Voyager űrszondát. Én akkor semmit sem tudtam erről, ő pedig felhívta a figyelmemet arra, milyen fontos, hogy az ember kövesse más kutatók munkáját. A Voyager-t Edward Stone tervezte. Évtizedekkel később éppen vele együtt vehettem át a Franklin Institute díját.

Nagyon az emlékezetembe vésődött Ludwig Jánosnak a Nobel-díjhoz írt gratulációja:

Katalin, ha már az évek során a nehézségek nem tántorítottak el az egyre fontosabb feladatok megoldásától, remélem, a siker és a széles körű elismerés sem fog ehhez vezetni.”

– Egyszer nyilatkozott arról, mennyire jólesett Önnek, amikor idős emberek a koronavírus elleni oltás után meglepték egy ünnepnappal.

 Egy, a lakásunkhoz közeli idősotthonban kétszázan élnek. 2020-ban, ha egy ilyen intézményben kitört a koronavírus-járvány, a bent lakók harmada is meghalhatott. Egy héttel azután, hogy engem is beoltottak, az otthon lakói is megkapták a vakcinát. Hamarosan mégis covid-pozitív lett az egyikük, aztán még mások is. Nagyon aggódtak, de végül mindnyájan túlélték a fertőzést.

Szeptemberben rendeztek egy „Katalin Kariko Appreciation Day”-t. Felöltöttek egy erre az alkalomra készített pólót, amin a nevem és az arcképem is szerepelt. Kiültek az otthon kertjébe, napoztak, ünnepeltek, és küldtek nekem egy csokor rózsát, mert annyira hálásak voltak.

Kaptam tőlük fotót arról is, hogy anyák napján a gyerekeik meglátogathatták őket, végre találkozhattak egymással.

Az ő gesztusuk sokkal jobban megérintett, mint bármilyen díj.

– Idén februárban jutott el a hír Magyarországra, hogy a Pápai Életvédő Akadémia rendes tagjává választotta Önt. Mit szólt a kinevezéshez? Éppen egy éve előadást is tartott az akadémián.

 Tavaly meghívtak a Vatikánba, hogy beszéljek a messenger RNS-ről, valamint a gének megváltoztatásával kapcsolatos legújabb technológiákról és a hatásukról, arról, hogyan szolgálhatják az emberiséget. Nem igazán akartam elmenni, mert nagyon sok volt az elkötelezettségem. A lányom azonban azt mondta: „Anya, mi is megyünk, a pápa megáldja majd az unokáidat.” A kislány unokám akkor volt három hónapos, a kisfiú kétéves. Zsuzsi és a vejem felkerekedett a kicsikkel, és a családdal együtt mentünk Rómába. Az utazás előtt sokat olvastam a Pápai Életvédő Akadémiáról, megtudtam, hogy 1994-ben alapították. Eredetileg az volt a feladata, hogy tanulmányozza a katolikus erkölcsöt és tanítást közvetlenül érintő, az élet védelmével, az abortusszal kapcsolatos biológiai, orvostudományi és jogi kérdéseket. Később azután kiterjesztették a tájékozódást más bioetikai kérdésekre is. A tagokat öt évre nevezik ki. A hetven rendes tag mellett több tiszteletbeli, levelező tagja lehet az akadémiának. Muzulmán vallású is van közöttük, és ezen a tavalyi eseményen egy zsidó rabbi is előadást tartott. Különböző nézőpontokból vizsgálják, hogy az új beavatkozások hogyan változtatják meg a környezetünket, milyen hatással vannak az emberre, valóban a javát szolgálják-e. Tavaly ősszel tudtam meg, hogy felterjesztettek az akadémia rendes tagjának. Januárban aztán értesítettek, hogy Ferenc pápa jóváhagyta a kinevezésemet.

– A Vatikában találkoztak Ferenc pápával?

 A tavaly ott töltött egy hét alatt kétszer is. Az előadók magánaudiencián vettek részt a családtagjaikkal, két nappal később pedig volt egy mise, amelyre a magyar nagykövetség segítségével jutottunk be. A férjem, a lányom, a vejem és a két kisunokám is velem tartott. A kicsik katolikus óvodába és bölcsődébe járnak Kaliforniában. Engem reformátusnak kereszteltek Kisújszálláson, de nem konfirmáltam, nem gyakorlom a vallást. Viszont dolgoztam együtt katolikus, protestáns, muzulmán és zsidó vallásúakkal Németországban, a BioNTechnél, a University of Pennsylvanián és Bethesdában is. Általuk valamennyire megismertem ezeket a vallásokat.

– Mit jelentett Önnek a Ferenc pápával való személyes találkozás?

– Az utazás előtt olvastam Ferenc pápa nézeteiről, progresszív gondolkodásáról. Megnéztem A két pápa című filmet is. Tetszett, hogy nem érdekelték a formalitások, nem kellett neki a piros cipellő. Egy gyönyörű teremben találkoztunk vele, kezet is fogtunk egymással. Magával ragadott a hagyomány, a légkör, a jelenléte. Az ember átérzi ezt akkor is, ha nem gyakorolja a vallást.

– Többször beszélt arról, hogy már kamaszként megismerkedett Selye János Életünk és a stress című könyvével, és sokat jelentett Önnek. Mi volt az, ami megérintette benne?

– Selye János könyvéből tanultam meg, hogy

arra kell koncentrálni, amin tudok változtatni, és ne vesztegessem az időmet arra, amin nem tudok.

Ez a gondolat vezetett a kísérletezések során, ez tartott meg a pályámon. Ugyanakkor minden másra is igaz ez, nem csak a tudományra. Emlékszem egy jelenetre abból az időből, amikor a lányom evezett. A londoni olimpia kvalifikációs versenyén nagyon jól ment az angol férficsapat, előnyük volt. Az egyik evezős oldalra pillantott, hogy hol tart a másik hajó. Egyből kiesett a ritmusból, és a másik csapat jutott tovább. Ha másra figyelsz, nem arra, ami a te dolgod, akkor lemaradsz. Arra kell koncentrálni, amin tudsz változtatni. Azon nem tudsz, hogy a másik csapat hogyan halad.

– Rengeteg kudarc érte Önt, nem egyenesen ívelt felfelé a pályája, négyszer is elbocsátották. Hogyan tudott a csalódások ellenére a feladatára koncentrálni és kitartani?

– Amikor a középiskolai osztályfőnököm azt mondta, elintézi, hogy ne vegyenek fel a József Attila Tudományegyetemre, arra gondoltam: mit tehetnék azért, hogy mégis jó legyen nekem? Elhatároztam, hogy nagyon tanulok, hiszen a legjobbnak kell lennem, bizonyítanom kell, hogy ott a helyem. Ha azt mondta volna, Kati, ismerek valakit, elintézem, hogy felvegyenek, akkor talán hátra dőltem volna.

Ezért szoktam köszönetet mondani mindenkinek, aki megpróbálta megnehezíteni az életemet, mert még ők is jobbá tettek.

Minden rosszban van valami jó, csak rá kell jönni, mi az. Például ha valami bántót mondanak nekem, abból megtanulom, hogy én ilyet nem mondok senkinek, mert sértő. Így lépek tovább. Persze amikor a szemembe mondta a tanárom, hogy tesz azért, hogy ne vegyenek fel az egyetemre, nem volt könnyű meglátni, milyen pozitívum származhat ebből, mert abban az időben valóban „el tudták intézni” az embert. De hittem, hogy nem fog sikerülni neki, mert majd nagyon jó eredményt érek el. Arra sarkallt a megjegyzése, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.

Azt tapasztalom, nagyon sok fiatal azért hagyja el a pályát, mert másokhoz hasonlítgatja magát. Elszomorodik, mert látja, hogy a másik nem olyan tehetséges, mégis az a kedvenc. Ezen nem lehet változtatni. És ha erre figyelsz, már nem a saját feladatodra koncentrálsz. Az önéletrajzi könyvem (Áttörések – Életem és a tudomány, Helikon, 2023) kiadása után rengeteg levelet kaptam, amelyekben az emberek beszámoltak arról, hogy ebben a szellemben fogják folytatni a munkájukat, nem keseregnek tovább.

A tudományban is fontos, hogy mire koncentrálunk. Először meg akarunk érteni egy biológiai folyamatot. Egyre több ismeretet szerzünk, még több mindent meg akarunk vizsgálni, de ehhez pénzre és emberekre van szükség. A tudományos fokozatok megszerzéséhez publikálni kell. Azt tapasztaltam, hogy többen nem azért írnak, mert felfedeztek valamit, hanem mert egy idő után az előmenetel lesz a céljuk, és a biológiai folyamat megértése ennek az eszköze csupán. Ezért van az, hogy ha valaki látja, hogy publikáció jelent meg abban a témában, amin ő is dolgozik, elkeseredik, hogy oda a lehetőség. Ha az eredeti célja szerint a folyamatot akarná megérteni, akkor ilyen esetben örülnie kellene, hogy mások hozzátettek valamit a kutatásához, bebizonyítottak valamit. A magam részéről én mindig maradtam az eredeti célomnál, a biológiai folyamat megértésének vágyánál.

– A kutatást mindig izgatottan, hatalmas szenvedéllyel végezte. Mi táplálja a lelkesedését?

– Csodálatos, amikor felismerjük, milyen lehetőség rejlik egy kutatásban! Emlékszem, amikor Hiromi Muramatsu kollégámmal tapasztaltuk az mRNS gyógyító hatását egereken, és

az ablakon át láttuk a karnyújtásnyira lévő kórházban fekvő betegeket. Akkor feltettem a kérdést: vajon mit kellene tennünk azért, hogy ezzel az eredményünkkel embereken tudjunk segíteni?

Azt hiszem, nekünk kell odavinnünk azt, amit tudunk. Hiromi pedig azt felelte, hogy eljön velem és segít, hogy mindez megvalósuljon. Így is történt, együtt mentünk el Németországba, ahol az mRNS klinikai alkalmazásán dolgoztunk. A kutatásban tudnod kell, hogy amit csinálsz, az fontos. Lehet, hogy egy építőkő lesz, amely elvezet egy felismeréshez, amiből egy napon gyógyszer lesz, bár te talán már meg sem éred...

– Amikor sorra kapta az elismeréseket, és ismertté vált a neve, azok az intézmények és emberek, akik korábban elutasították, foglalkozni kezdtek azzal, hogyan történhetett meg, hogy nem ismerték fel a kutatásai jelentőségét. Nem haragudott rájuk?

 Tizenhét évig dolgoztam a Pennsylvaniai Egyetem agysebészeti klinikáján. Az intézmény vezetője hosszú órákon át operálta a betegeket. Nem nehezteltem rá, hogy kitetette a folyosóra a laboratóriumi eszközeimet, hiszen ő csak azt látta, hogy pályázatokat adok be, amiket nem nyerek el. Nem várhattam el, hogy megértse, milyen hatása lehet a kutatásomnak. Ő a pályázatokat elbíráló szakembereknek hitt, akik úgy ítélték meg, hogy a kutatásomnak nincs értéke. Amikor nemrégiben összefutottam vele, érdeklődött irántam, és megemlítette, hogy másnap rólam fog előadást tartani. „Rólam?” – kérdeztem csodálkozva. „Hogy nem vettük észre? Ez lesz a címe” – mondta, és jót nevettünk. A haraggal az ember saját magát mérgezi meg. Ha valakire mérges vagy, a másik többnyire nem is tud róla. Robert Suhadolnik, az első amerikai főnököm csak arra emlékezett, mennyi mindent tett értem. Tényleg sokat tanultam tőle, és hálás is voltam neki ezért, igazat mondtam, amikor egy előadáson beszéltem mindezekről. Ugyanakkor ő volt az, aki ki akart utasíttatni engem Amerikából. De nincs értelme előhozakodni ilyesmivel. Utóbb ő is örült, és büszke volt rám. Másvalaki, aki most is vezető pozícióban van az egyetemen, miután elolvasta a könyvemet, azt mondta: „Kati, ha tudtam volna, segíthettem volna neked.” Nem haragudtam rá, de emlékeztem arra, hogy benne volt abban a bizottságban, amely 2009-ben megállapította, hogy nem vagyok előléptetésre érdemes kutató. Jó lenne, ha az emberek úgy élnék a mindennapjaikat, hogy nem haragudnának egymásra, hiszen sokszor már nem is tudják, mi a neheztelésük oka. Marcangolják magukat, ahelyett, hogy elengednék az egészet.

– A férjével, Francia Bélával negyvenhárom éve házasok. Ön rengeteget dolgozott, külföldi munkái voltak, és a férje mindig támogatta ezekben.

– 1977 decemberében egy biológusbulin ismertem meg Bélát. Helyes, kedves, jóképű, vidám volt akkor is. Most is mindig megnevettet. Öt évvel fiatalabb nálam. Gyerekkoromban azt láttam, az apukám mindent próbál megtenni azért, hogy segítsen anyukámnak, és erre biztatott minket is a nővéremmel. Anyukámnak is fontos volt, hogy kölcsönösen támogassák egymást, gondoskodjanak egymásról. Sokszor hallottuk otthon: „ne csináld, pihenj le inkább”. A férjemnek is megvan a maga elfoglaltsága, nem csak nekem. Rengeteg mindent megjavít, fúr-farag. A különböző laboreszközöket is megjavította, még most is használják ezeket. Emlékszem, az elromlott műszereket kitették a folyosóra, én pedig hazavittem őket. Megkérdezte: „AIDS van rajta?” Mondtam, hogy nincs, így aztán helyrehozta őket. 2000 dollárba került akkor egy PCR-készülék, Béla egy kétdolláros alkatrésszel használhatóvá tette. Sok műszert mentettünk meg a kidobástól. Mindig próbált segíteni, mint ahogy én is. Egyszerű életet élünk. Tíz év alatt talán egyetlen pizzát sem ettem, mert mindig azt esszük, amit magunk főzünk. 1989 óta ugyanebben a házban lakunk. Nálunk soha nem volt bejárónő, anyagilag sem engedhettük meg magunknak. Mindent mi építettünk. A férjem készítette az asztalomat, ő tette le a padlót, magunk festettünk ki. Az autónkat is Béla javította, ha kellett, a motorját is kicserélte a garázsban. Soha nem háborgott amiatt, hogy sok időt töltök a laboratóriumban, inkább azt kérdezte, tud-e segíteni valamiben.

– Olvastam, hogy volt az életében olyan időszak, amikor hétfőnként reggel kétszáz kilométert vezetett a munkahelyére, és csak pénteken tudott hazamenni. 2022 októberéig pedig éveken át Németországban dolgozott. Hogyan tudtak összetartani, amikor távol kellett lenniük egymástól? 

 Amikor Bethesdában dolgoztam, hétfőtől péntekig valóban távol voltam az otthonunktól. Különösen nehéz volt ez, mert Zsuzsi, a lányunk akkor ment első osztályba. Az unokatestvérem jött el Magyarországról, hogy segítsen nekünk. Béla nem változtathatott munkahelyet, mert a bevándorlás miatt meg volt kötve ebből a szempontból. Bethesdában nem tudtam lakást bérelni, ezért vagy ismerősöknél, vagy az irodában aludtam, hálózsákban. Volt, hogy este tíz-tizenegy órakor még kísérletekbe kezdtem. Abban az időben sokat tanultam a molekuláris biológiát. Este tizenegyig a könyvtárban ültem, rengeteget olvastam. Ott vetődött fel bennem, hogy mégiscsak a messenger RNS-t kellene terápiára használni. Nagyon nehéz volt ez az időszak. Elliot Barnathan kardiológusnak köszönhetően visszakerültem Philadelphiába, felvett a University of Pennsylvaniára, és hét évig állta a fizetésem. A másik támogatóm David Langer idegsebész volt. Még orvostanhallgató volt, amikor megismerkedtem vele, tizenhét éven át figyelemmel kísérte az mRNS-sel végzett munkámat. Mindketten a vendégeim voltak Stockholmban, az egyhetes Nobel-ünnepségen.

– Hogyan tudott édesanya lenni a munkája mellett?

 Zsuzsi születése után azt éreztem, nem hagyhatom ott mindazt, amire addig annyi energiát fordítottam. Ugyanakkor, ha sír a gyerek, ha idős szülőről kell gondoskodni, mindenki rád néz, mert te vagy a nő, ez a te feladatod. Így aztán a nők sokszor lejjebb adják az álmaikat, hogy a kihívásoknak és az elvárásoknak megfeleljenek. Gyakran próbálom elmondani a fiatal női kutatóknak, hogy ne akarjanak tökéletes feleség, anya, gyermek, testvér és szomszéd lenni, mert mindent nem lehet. Mindenkinek huszonnégy órából áll egy nap. A gyermeket sem kell annyira kiszolgálni, inkább önállóságra kell nevelni. Én reggel mindig korán jártam be a munkahelyemre, hogy elkerüljem a csúcsforgalmat, így az út nem egy órába, csak negyven percbe telt. Zsuzsinak magától kellett felkelnie, öltözködni, reggelizni, időben elindulni otthonról. A gyereknek nem szigorúságra, hanem következetességre van szüksége a szülő részéről. Éreznie kell, hogy neki is van feladata, amiért ő a felelős, amit meg tud tenni, és ezért büszke is lesz magára.

Egy gyerek mindig figyeli a szüleit, hogy mit mondanak, mit tesznek, és próbálja utánozni őket.

Ha egy szülő elküldi a gyerekét házi feladatot írni, ő pedig a tévét nézi, az nem a legjobb példamutatás. Amikor Zsuzsi tanult, én általában pályázatokat írtam, amiket persze nem nyertem el, de soha nem panaszkodtam.

Ha az egyikünk elfáradt, megkérdeztük egymástól: „hogy haladsz?”, vagy csak annyit mondtunk: „cake brake”. Így hívtuk, amikor egy kis süteményszünetet tartottunk. Közben megbeszélhettük a házi feladat nehézségeit is.

– Nagyon sikeresnek bizonyult a nevelésük, hiszen Zsuzsi kétszeres olimpiai bajnok és ötszörös világbajnok evezésben. Hogyan élte meg a sikereit?

– Mielőtt dolgozni indultam, hajnali öt órakor mindig futottam hat kilométert. Még Németországban is futottam a Rajna partján a 2010-es években, mert nagyon fontos számomra a fizikai erőnlét és az egészség. Egyszer a maratont is lefutottam négy és fél óra alatt. Zsuzsi önkéntesként osztotta a vizet a helyi versenyeken. Ő is szeretett volna sportolni, a gimnáziumban fel akart kerülni a dicsőségtáblára, őt is hajtotta valami. Az egyetemen kezdett el evezni. Egy év sem telt el, és mentünk a versenyére. Bekerült a legjobb tizenötbe száz olyan evezős közül, akik már akkor nemzetközi versenyeken vettek részt. Mindig felhívott biztatásért, vagy ha félt az ellenféltől. Megnyugtattam, hogy azt is anya szülte, nem kell megijedni tőle. Ott voltunk az olimpiai versenyein is Kínában és Londonban, és nagyon büszkék voltunk rá.

– Sztevanovity Dusán és Zorán szerzeménye, a Gyémánt és arany végigkísérte az életét, az önéletrajzi könyve első oldalain is olvasható a szövege. Miért ilyen fontos Önnek ez a dal?

– Mindenre találtam benne választ. Sokszor idéztem a lányomnak is, például amikor a cél előtt elfogyott az ereje. Az embernek értelmesen kell eltöltenie az életét, nem szabad hagyni, hogy szétfolyjon, megfelelő mederben kell tartani.

Senki nem lett attól boldog, hogy sokat nyert a lottón. Ha valamiért megdolgozol, az tud boldogítani, akkor is, ha semmi anyagi javad nem származik belőle.

Ha az olvasók közül valaki elmondja majd, milyen hatása volt rá a cikkednek, már nem volt hiábavaló. Ezért kell dolgozni, ezért érdemes. Ez a fénye a gyémántnak és az aranynak.

– Amikor kitört a covidjárvány, 2020 januárjában, volt Önben olyan érzés, hogy amin évtizedeken át dolgozott, azt most valóban fel tudja majd használni az emberiség javára?

– A vakcinának volt előzménye. Azért mentem Németországba és azért maradtam ott, mert azt akartam, hogy a módosított mRNS terápiás alkalmazását kipróbálják a klinikai gyakorlatban. Amikor ez megtörtént, azt gondoltam, meg kell várnom, valóban segít-e. A két évből így végül kilenc lett. Láttam, hogy a módosított mRNS alkalmazása sikeres, működni fog. 2018-ban a Pfizerrel kezdtünk együtt dolgozni, és közösen kifejlesztettünk egy módosított mRNS alapú vakcinát influenza ellen. 2019 vége felé megvolt az engedély a humán kipróbálására. Biztos voltam benne, hogy a vakcina is sikeres lesz, nem csak a terápiára kifejlesztett mRNS.

Amikor jöttek az első hírek a koronavírusról, gondoltam, Vuhan messze van. A kínai híreket olvasva el sem tudtam képzelni, milyen az, hogy az emberek nem mehetnek ki az utcára. Cégünk, a BioNTech alapítója, Uğur Şahin már akkor figyelmeztetett, hogy néhány tünetmentes ember repülőn és vonaton utazva valószínűleg terjeszti majd a fertőzést, így a koronavírusból pandémia lesz. Járványt ugyanis mindig légúti megbetegedés okoz, nem kell hozzá fizikai kontaktus. A megfertőződéshez elég bemenni egy olyan szobába, ahol azelőtt fertőzött ember tartózkodott. Uğur sürgetett, hogy lépnünk kell, tovább kell fejlesztenünk a vakcinát a koronavírusra. Megvolt már a partner is, hiszen két éve együtt dolgoztunk a Pfizerrel, ahol nagyszerű szakértők voltak, tudták, hogyan kell lefuttatni egy klinikai vizsgálatot, kifejleszteni, engedélyeztetni egy új gyógyszert. Egy nagy cégben előrelátó, nagy tapasztalattal rendelkező emberek vannak, nekik köszönhető, hogy ilyen gyorsan lett oltás – tiszteletet érdemelnek. Én is nagyon sokat tanultam a gyógyszeripar által, más látásmódot adott, mint az egyetem.

– Hogyan gondol vissza Magyarországra?

– Érdekes, hogy Németországban sokkal több mindent láttam, ami a gyerekkoromra emlékeztetett, mint amikor Magyarországon járok. Felidézte a gyerekkoromat, amikor vasárnap az utcán valaki a kezében vitte a fehér selyempapírba csomagolt cukrászsüteményeket.

1985-ben költöztünk Amerikába, azóta rengeteg minden megváltozott Magyarországon. Sok olyan kifejezést használnak a magyarok a mindennapi életben, amit már nem értek. A nővérem Budapesten lakik, édesanyám is ott élt vele. Áprilisban akadémiai székfoglalót tartok, akkor hazamegyek.

Mi mindig magyarok maradtunk, mindig volt magyar útlevelünk, Németországban is magyarként dolgoztam.

– Amikor megkapta a Nobel-díjat, az egész ország figyelemmel kísérte az átadási ceremóniát. Büszkék lehettünk Önre.

 Amikor tavaly októberben, a Nobel-díj kihirdetése után Szegeden jártam, szóltam pár szót a Dóm téren. Integetett a sok ember a telefonjával, mégis volt bennem félelem. Nagyon sokan vannak, akik indulatosak és kifejezetten gyűlölködők a vakcinával kapcsolatban. Többen azt hiszik, miattam halt meg valakijük az oltástól, hetekkel-hónapokkal azután, hogy megkapta a vakcinát. Még azt is leírták, hogy az oltás megzavarja a menstruációs ciklust, ami igaz is.  A vakcina ugyanis aktiválja az immunrendszert, és minden, amit az immunrendszer produkál, a mellékhatások közé tartozhat. Sokan azt jelentették, hogy terhesek lettek a koronavírus-vakcinától, és van, aki ezt el is hiszi. Már jó száz évvel ezelőtt, a diftériajárvány idején is voltak, akik így reagáltak az oltásra. Egy 1913-as cikkben olvasható, hogy az emberek nem hálásak a vakcináért, és minden későbbi betegségükről azt gondolják, hogy az oltás okozza.

– Hogyan viseli, ha támadják?

– Elfogadom, hogy az emberek nem értenek meg dolgokat, hiszen olyan nagy a szakadék a mi tudásunk és az átlagember biológiai ismeretei között. Amikor 1997-ben találkoztam Drew Weissmannal, én is tapasztaltam, hogy már semmi nem volt igaz abból, amit az egyetemen tanultam immunológiából.

Vannak azonban olyanok is, akik az interneten „tanulták” az immunológiát, s minél kevesebb a tudása valakinek, annál inkább meg van győződve arról, hogy igaza van, annál magabiztosabb és hangosabb.

A közösségi médiában a mindenféle elméleteket terjesztők vonzzák az ilyen típusú érdeklődők figyelmét. A vakcinát okolják minden egészségügyi problémájukért, arra nem gondolnak, hogy ők maguk mivel járultak hozzá a betegségükhöz, például a dohányzással vagy az életmódjukkal. Az emberek nem szeretnek magukba nézni, hogy mit tehettek volna, mit tehetnének másképp, a vakcina a gyűlöletük tárgyává válik. 

Nem mindig könnyű elviselni ezeket a támadásokat, hiszen a célunk az emberek egészségének, életének a megóvása. Így adódik a feladat: el kell magyaráznunk egyszerű szavakkal, könnyen érthető analóg folyamatokkal, hogyan működik az oltás, hiszen sokan őszintén szeretnék tudni és megérteni. Lesznek olyanok, akik ennek ellenére is elutasítják a vakcinát, s ezt a más véleményt tudomásul kell vennünk. Az elfogadás mindkét oldal érdeke, békességben kell egymás mellett élnünk.

Fotó: Karikó Katalin saját képei

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria