„Mindig Istenbe kapaszkodva...” – Ozsvári Csaba emlékkiállítása Tihanyban

Köszöntőbeszédében Korzenszky Richárd OSB nyugalmazott tihanyi perjel kiemelte: Ozsvári Csaba emberi és művészi kisugárzása tíz évvel a halála után is érzékelhető. Jóra törekvő ember volt, olyan, akinek érzéke volt a misztérium, a titkok, a szent iránt. „Nincs olyan vasárnapi szentmise, amelyen ne lenne a kezemben az Ozsvári Csaba által díszített kehely, amelyen látható az Istenszülő Szűz, a mindeneket ítélő Krisztus, ott van valamiért Szent Miklós és Szent Benedek. Az apró motívumokból sugárzik, hogy ez a kehely nem akárhol készült, hanem itt, hozzáértéssel, európai műveltséggel és imádsággal” – mondta Richárd atya. Felidézte azt az időszakot, amikor megismerkedett a Schönstatt Családmozgalommal, amit kezdetben úgy jellemzett, mint az „intézményesített improvizáció”. Később aztán látta, hogy ebből a mozgalomból csodák nőnek ki, családok, gyermekek sokasága. Ozsvári Csaba, aki feleségével, Ramocsai Imrivel együtt tagja volt e mozgalomnak, ebből a forrásból merített. Szent életű ember volt; nem a jámborkodás, hanem az elköteleződés jellemezte, az igazság, a jóság, a szépség iránt – jellemezte őt a nyugalmazott tihanyi perjel.

A kiállítást Köves-Kárai Petra művészettörténész-muzeológus nyitotta meg. „A ház megtelt a balzsam illatával” – idézte Ozsvári Csabát, és kifejtette: Ozsvári ezt a bibliai idézetet (Jn 12,3) válaszolta arra a kérdésre, hogy mit jelent számára az egyházművészet. Valóban, az ő művein keresztül a lelkünkben felidéződik Krisztus szenvedésének és feltámadásának misztériuma, amelyet az olaj, a balzsam jelképez, előrevetít a betániai vacsorán. Ezáltal katolikus hitünk értelmét és lényegét szemlélhetjük Ozsvári Csaba ötvösmunkáinak segítségével: egyrészt magában abban a liturgikus cselekedetben, amelyben többek közt kelyheit, úrmutatóit az áldozópapok használják, másrészt pusztán azok látványában, esztétikájában, illetve szimbolikájában – fogalmazott a művészettörténész. Emlékeztetett: a tanulmányait az Iparművészeti Főiskola ötvös szakán 1982 és 1987 között folytató, tettre kész fiatalember részéről bátor választás volt a rendszerváltás előtti időszakban diplomamunkája, a Csempeszkopácsi kapu megalkotása. Ezzel, művészi pályájának kezdetétől fogva, az Ars Sacrának szentelte életét.

Köves-Kárai Petra részletesen elemezte Ozsvári Csaba Pátyi kapu című, 2006 és 2009 között, haláláig tervezett művét, amelynek néhány darabja el is készült még életében, és méltán nevezhető művészi kiteljesedése csúcspontjának, fő művének. A legalsó jelenet a bűnbeesés, amelynek ellenpólusaként legfelül Krisztust láthatjuk dicsőségében trónolni, egy Maiestas Domini (Isten Dicsősége) ábrázolásban, a négy evangélista szimbólumával. Alul Ádám és Éva mellett megjelenik a halott Ábel is, akit testvére, Káin öl meg féltékenységből. A kígyó illetlen nagy teste vonaglik a fán, amely egyben életfamotívum és Faust-kereszt (a keresztfa cövekei jól kivehetők), utóbbival nemcsak szimbolikusan, hanem vizuálisan is kifejezve, hogy itt Krisztus keresztfájának tövében állunk. A második jelenetben, az előzőek felett, azt látjuk, amikor Ábrahám feláldozza fiát, Izsákot, illetve Jákob harcát az angyallal. Itt megjelenik egy madár, a sas. Ennek újszövetségi párhuzama Krisztus áldozata, tehát a keresztre feszítés, amely a vázlatrajzon a Maiestas Domini alatt látható. Krisztus mellett Szűz Mária, balján Szent Imre herceg a liliommal. Azért rá esett a választás, mert Páty templomának eredeti titulusa, védőszentje Szent Imre volt, amelyet később változtattak Szent II. János Pál pápára. Mind a három jelenet az áldozatvállalást és annak felajánlását, illetve Isten kegyelmét ábrázolja – mondta Köves-Kárai Petra, így folytatva: ezután azt a jelenetet láthatjuk, amelyben Jézus megjelenik a világban, a királyok imádásának jelenetét, ami egyben Jézus születését is magában foglalja. Ennek sajátossága, hogy a királyok közül az egyik Szent István, aki a Szent Koronát nyújtja át a gyermek Jézusnak ajándékként, felajánlásként. Ezen a jeleneten több Krisztus-szimbólum is megjelenik, így az áldozati bárány, a sas és a páva, amelyek már utalnak kereszthalálára és feltámadására is. E kompozíció társjelenete az utolsó vacsora, ahol Krisztus elbúcsúzik tanítványaitól, és szenvedése előtt ez az utolsó nagy cselekedete is a Földön. Érdekesség, hogy csak Szent Pétert, Szent Pált és Szent Jánost tervezte be Ozsvári Csaba ebbe a jelenetbe, s mellettük az áruló Júdás látható a pénzzel teli erszénnyel, glória nélkül, aki nem is néz Jézusra.

A kapu középső sávjába Krisztus nyilvános működésének két jelenetét tervezte Ozsvári: megkeresztelkedését Keresztelő Jánosnál és a vakon született ember meggyógyítását. A kapun végighúzódó kereszt, életfa a legfelül ábrázolt mandorlával együtt olyan, mint egy füles kereszt, amelyet a kopt keresztények Krisztus keresztjeként is használnak, az igazi élet jeleként, ugyanis az egyiptomi hieroglifa jelentése az „élet” – emlékeztetett elemzésében a művészettörténész.

Jelen voltak az eseményen a Schönstatt Családmozgalom házaspár vezetői, Török Péter és felesége, Orsolya, akiknek hét gyerekük van. Lapunk kérdésére Török Péter elmondta: tíz évvel ezelőtt, 2009. július 9-én az óbudavári Schönstatt-kápolnában bemutatott szentmisén Ozsvári Csaba feltétel nélkül felajánlotta életét a Szűzanyának. Néhány óra múlva a teljes jóllétből szólította magához Isten. „Mi már akkor, ott, a helyszínen megtapasztaltuk, hogy Csaba halálával ablak nyílt a mennyországra, valami olyan csoda történt, amiben nemcsak a váratlanul bekövetkezett tragédiát láttuk, hanem Isten csodálatos elfogadását Csaba életének” – fogalmazott Török Péter. Elmondta: tíz év telt el azóta, és szinte földi halálának a pillanatától kezdve érkeztek jelzések – papoktól, világiaktól egyaránt –, hogy Csaba élete sokak számára lehet példa arra, hogyan lehetséges az életszentséget megélni a hétköznapokban. Megalakult egy bizottság, amely megvizsgálja ezeket a jelzéseket, és a szélesebb nyilvánosság előtt is felhívja a figyelmet arra, hogy Csaba élete itt a földön és most már hitünk szerint a mennyországban is különleges módon kapcsolódott, illetve kapcsolódik Istenhez. Ezért kérhetjük a közbenjárását. Természetesen ez még nem hivatalosan elismert tisztelet. A pap- és püspöktestvérek is arra buzdítják őket, hogy keressék azokat a jeleket, amelyek egyértelműen azt bizonyítják, hogy a Csaba közbenjárását kérő fohászok meghallgatásra találtattak Istennél. Jelenleg ezek összegyűjtése folyik. A bizottságot Kránitz Mihály vezeti, és már be is jelentették a veszprémi érsekségnél: ha valóban az Isten akarata, hogy egy majdani boldoggáavatási eljárás érdekében gyűjtsék össze ezeket a jeleket, akkor a Schönstatt Családmozgalom vállalja e kezdeményezés anyagi és gyakorlati oldalát.

Ozsváriné Ramocsai Imri grafikusművész lapunknak elmondta: változatlanul a tíz éve elhunyt művész feleségének és nem az özvegyének tekinti magát. „Úgy érzem, hogy a férjem jelenléte nélkül nem is tudnám élni a mindennapjaimat, olyan sok minden történik, annyi feladat van, amit nem tudnék egyedül megoldani. Minden bajomban, gondomban hozzá fordulok, kérve a közbenjárását, és folyamatosan megtapasztalom, hogy segít.” Ramocsai Imri a gyerekeikkel, unokáikkal (Ozsvári Csaba és Imri öt gyermeket neveltek, közülük három volt közös, hamarosan megszületik a harmadik unokájuk – B.D.) kapcsolatos aggodalmait is a férje elé tárja. A Kis-Hárshegyen, erdő közelében laknak, és édesanyaként természetesen izgul, amikor a még vele lakó legkisebb lányuk, Rozi későn megy haza. Ilyenkor mindig kéri a férjét, hogy „most már tegyen valamit”, és akkor megcsörren a telefon, vagy éppen meg is érkezik a lányuk. Előfordul az is, hogy valamit elront, vagy megbánt valakit, ezekben az esetekben is kéri Csaba közbenjárását, ami után megnyugszik, rendeződnek a dolgok. Ramocsai Imri számára nem csupán hit, de bizonyosság is, hogy férje a létező legjobb állapotban és helyen van, de ez nem jelenti azt, hogy a lelkében ne lenne fájdalom az elvesztése miatt, hogy ne hiányozna. Folyamatosan ápolja az emlékét, aktívan vesz részt a kiállítások rendezésében, az életmű anyagának elrendezésében, ez pedig nem megy fájdalom nélkül. Rájött azonban arra: ha nem fájna férje hiánya, lassan elfelejtené. Ha viszont hiányzik az embernek szerető társa, fájdalom tölti el emiatt a szívét, akkor bizonyos, hogy nagyon erősen és folyamatosan érzi a jelenlétét. Ha elveszítjük azt, akit nagyon szeretünk, teljesen természetes, hogy a fájdalom is hasonló intenzitású.

Ozsvári Csaba és Ramocsai Imri legkisebb közös gyermeke a tizenkilenc éves, orvosi egyetemre készülő Rozália. „Rózi” az édesapja halálakor kilencéves kislány volt. Emlékképei vannak róla csupán, de a lelkében máig ott él az a nagy-nagy szeretet, amivel körülvették őt a szülei és a testvérei kislánykorában. Naponta jut eszébe, hogy azon az estén, amikor a „papa” meghalt, a tervek szerint ő vitte volna haza őket Óbudavárról Budapestre. Ugyanígy bevillan a legutolsó kép is, amikor az édesapja integet neki. Rozi vallja: a „papa” életpéldája, majd segítő égi közbenjárása nélkül nem maradtak volna meg egymást szerető, összetartó családnak. Isten kegyelme működik közöttük folyamatosan, különben nem bírták volna ki édesapjuk váratlan elvesztését. Gyakran beszélget vele, de mindezzel együtt természetesen nagyon hiányzik neki, éppen ma gondolkozott el azon, olyan sok mindent kérdezne tőle, amit már nem kérdezhet meg személyesen.

Ozsvári Csaba művei a legegyszerűbb templomoktól a római Szent Péter-székesegyházig a legkülönbözőbb helyeken szolgálják a szent liturgiát. Ramocsai Imri szerint férje élete egyik legfelemelőbb momentumaként élte meg azt az időszakot, amikor aranyozott ezüst domborművű evangéliumos könyvborítót készíthetett a Magyar Katolikus Egyház megbízásából II. János Pál pápának, a Szentatya 1991-es magyarországi látogatásának tiszteletére. E remekművét XVI. Benedek pápa is használta a Colosseumnál tartott nagypénteki Via Crucis szertartásokon; Ferenc pápa pedig napjainkban is, kivételes jelentőségű egyházi események alkalmával.

Ozsvári Csaba művészi hitvallását így fogalmazta meg: „A művészetben és a művészeten kívül engem nem érdekel más, mint Jézus Krisztus. És semmi másról nem akarok szólni, csak Isten dicsőségéről. […] Amikor dolgozom, az ábrázolandó témában vagy liturgikus tárgyban újra és újra meg kell élnem a személyes kapcsolatomat Istennel. Ez nélkülözhetetlen a szakrális művészet területén. Hívőként végzem a munkámat. Mindig Istenbe kapaszkodva és mindig az Egyház közösségében. A szenvedő Jézus Krisztus ábrázolásakor a Megfeszített testének, sebeinek és arcvonásainak megformálásakor megrendítő az Ő közelsége. Megrendítő és félelmetes, de csodálatos is, mert csak az Ő közelségében élhető az Élet. Valamit ilyenkor megsejt az ember a végtelen Istenről.”

Ozsvári Csaba emlékkiállítása szeptember 30-ig látható a Tihanyi Galériában.

Fotó: Fábián Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír