Polgári András Máté OFM ferences szerzetes, életének 59., szerzetességének 31. évében, 2024. május 27-én hunyt el. Június 18-án kísérték végső útjára. A budapesti Országúti ferences plébániatemplomban 10.30-kor napközi imaórát imádkoztak, majd 11 órai kezdettel koncelebrált szentmisét mutattak be Máté testvér lelki üdvéért.
Az evangélium Szent Máté könyvéből hangzott el.
„»A halálunk napja titokzatosan áthalad életünk minden egyes napján, mint valamilyen sötétebb víz a kristályos vízen, de mi túlságosan elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy meglássuk és köszöntsük, ahogyan egyébként illene köszönteni közelgő eltűnésünket e világ ügybuzgalmai közepette« – mondja Christian Bobin francia költő, spirituális író. Éppen a másfél éve elhunyt katolikus szerző rendhagyó, A legeslegkisebb (Le Très-Bas) címet viselő Szent Ferenc-portréjával ismerkedtem azokban a napokban, amikor Polgári Máté testvér váratlan halálhírét kaptuk Esztergomból – fogalmazott szentbeszédében Bagyinszki Ágoston OFM. – Ebben a könyvében Bobin célja, hogy bemutassa az assisi szent »lényegét« és azt, hogyan lehet az ő példáján keresztül mélyebb spirituális igazságokat felfedezni, útmutatást nyerni saját lelki életünkhöz. Úgy gondolom, ez a kis kötet a maga nemében, letisztultságában az egyik legkiválóbb írás rendalapító atyánk szellemi örökségére mutatóan. (...)
Az egyetlen itthon élő noviciátusi évfolyamtársaként gyászolva és búcsúztatva Mátét azon kapom magam, hogy a vele kapcsolatos emlékeim mintha »beszélgetésbe kezdenének« bennem Bobin világával, aki a mindennapin való elámulásra tanít. Ez a belső beszélgetés három témánál erősödik fel bennem annyira, hogy azt szeretném megosztani Önökkel is: az első a nevetés spiritualitásának témája, a világlátás és fotózás kapcsolata a második, a harmadik pedig a sebek és a szenvedés szerepének témája, ami erőforrás lehet a gyászunkban.
Nem tudom, Máté találkozott-e Bobin írásaival, de ezeken a pontokon ők biztosan egymásra találtak volna, hiszen Máté – fotóalbumainak tanúbizonysága szerint – szeretett virágokat fényképezni, a kontemplatív francia író pedig majd’ minden naplóbejegyzésében említést tesz a virágok aznapi jelenlétének »minőségéről« az otthonában, szobájában. (...)
Lapozgatom Máté egy harmadik albumát, ami kihalt, emberek által elkerült városrészleteket, hajléktalan embereket, jó szögből elkapott padokat, omladozó tűzfalakat ábrázol olyan kiváló fotókon, amelyek nyomán még egy posztumusz kiállítás lehetősége is eszembe jut. Az album első lapjára, elhalványult ceruza vonalakkal ezt írta rá mottóként a fotós: »Azt az ízt keresem, ami csak itt terem meg, Nálunk és körülöttünk!« (...) ezeken a fotókon sokszor megmozdul az az őserő, ami Máté környezetének kedvet csinált a fotózáshoz. Úgy tudom, professzionális fotósok is kerültek ki a környezetéből, mindenesetre a fotószakköröket és -laborokat mindenütt jegyzi a tartományi történetírás, ahol Máté megfordult.
Harmadszor, lenyűgöz az a hittől inspirált világlátás, ami a fotókban megjelenik. Ennek kifejezésére Bobint hívom segítségül: »A világ szemében valaki tűnhet jelentéktelennek, miközben a mi elhomályosult látásunk előtt egyszerűségben és kicsinységben könnyedén elrejtőzik az ő felfedezésre váró igazi jelentősége.« Vagyis: az evangélium optikáján keresztül jellemzően nem az az igazán jelentős, amit mi általában annak gondolunk. Bár a tanulmányai meglettek volna hozzá, Máté testvér nem kívánt pap lenni. Hordozta annak minden terhét, hogy a laikus testvéreinknek nem áll rendelkezésére kész életpályamodell a Szent Ferenc-i tökéletes boldogság megéléséhez. Egy kiállítás alkalmával egyszer talán mi, a rendtársai is ráeszmélnénk, hogy képeinek látásmódján keresztül Máté testvér a maga módján mégis karizmatikus erővel prédikált. Bobin mondja: »A képek egy csendes nyelvet beszélnek, amely szavak nélkül is megérinti a lelket.« Máté éppen a fényképezés révén különleges módon kapcsolódott a környezetéhez, aminek jelentősége egyre csak nőtt azáltal, ahogy más téren viszont kényszerűen visszavonultabb lett.
A végére a sebek és a szenvedés maradtak. Bobin így ír erről: »Szent Ferenc élete utolsó két évében megkapta Krisztus szenvedésének jeleit. Ezeket a sebeket, bár fájdalmasak voltak, örömmel fogadta, és Isten ajándékának tekintette.« Nem sokat tudunk arról, hogy Máté hogy élte meg makacs sebeit és az ezekkel kapcsolatos szenvedést, amelyekről a stigmatizáció idei 800. jubileumi évében egészen biztosan elmélkedett. Azért nem tudunk erről, mert az utóbbi időszakban meglehetősen bezárkózott, és alig engedett közel magához bárkit is. Valószínűleg ezt a sebzett állapotát is a sokak által nagyra értékelt katasztrófahumorával hordozta, de minden bizonnyal végső soron az imádság erőforrásaira támaszkodva. Lelkületét onnan sejthetjük, hogy baráti találkozások alkalmával nem egyszer felszabadultnak láttuk őt fizikai nyomorúságai közepette is. Most már minden más titok marad, hiszen 58 évesen – ha nem is felkészületlenül, de – számunkra váratlanul érte el őt a halál. A halál, ami egyébként »titokzatosan áthalad életünk minden egyes napján«. A halál, amely hitünk és reményünk szerint nem a véget jelenti, hanem az örök élet kezdetét, ahol a nevetés, az evangéliumi optika és a megdicsőült sebek hordozása új értelmet kap.
Úgy gondolom, ferences karaktere ezen három vonásán keresztül hitelesen és felszabadítóan emlékezhetünk Máté testvérre. Az ő élete és halála emlékeztet minket arra, hogy Isten szeretetében és kegyelmében mindig ott van az újrakezdés lehetősége számunkra. Ahogy Bobin fogalmaz: »A halál nem végállomás, hanem csak egy állomás: átmenet. Tranzitus, amely egy új, boldogabb élet kezdetére nyílik. A halál elfogadása pedig az élet teljességének elfogadását jelenti.« Isten veled, Máté testvér! Nyugodj békében!” – búcsúzott rendtárástól Bagyinszki Ágoston OFM.
A szentbeszéd teljes terjedelmében ITT olvasható.
A szentmise végén Szilágyi Melinda minden öregdiák nevében mondta el búcsúbeszédét.
Felidézte, Máté testvér mennyire szívesen szervezett programokat osztálya részére: a 2009-ben a szentendrei Ferences Gimnáziumban végzett osztályát elvitte Assisibe, Csíksomlyóra, a velencei karneválra, Ausztriába és sok más helyre is. Osztályfőnökként és hittantanárként egyaránt fontosnak tartotta, hogy a rábízott kamaszok lélekben nemesedjenek, élményekkel gazdagodjanak. Szerette megosztani a filmnézés örömét is diákjaival.
Mindezekért az egykori ferences diákok nagyon hálásak; az elkövetkezendő évek osztálytalálkozóin pedig mindig lesz egy hely Máté testvér számára, hogy lélekben együtt lehessenek – zárta beszédét Szilágyi Melinda.
A temetési szertartásra ezt követően került sor a rendház kriptájában. A gyászolók ezután a plébániatemplom kertjében vettek részt a halotti toron.
Forrás: ferencesek.hu
Fotó: Gieszer Richárd
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria