„Mutasd az arcod! Annyira régen láttam” – A huszadik váli női cursillóról

A cursillo „csütörtök estétől vasárnap délutánig tartó együttlét (…), ahol papok és világiak a katolikus hit lényeges igazságait és élet­formáit mutatják be, előadásokkal, beszélgetésekkel és életpéldákkal” – áll a Székesfehérvári Egyházmegye cursillós honlapján. Székely János megyéspüspök, a Magyarországi Cursillo lelki vezetője pedig így fogalmazza meg az együttlét lényegét: „Nem tanfolyam, nem lelkigyakorlat, hanem élmény. Ezért nem lehet pontosan meghatározni és leírni. Át kell élni.”

Az első cursillót 1944-ben tartották Spanyolországban, kezdetben az El Caminóra készített fel zarándokvezetőket. Jelenleg az élet zarándoklatára készít fel, megpróbál hiteles kereszténnyé és apostollá tenni – tudhatjuk meg szintén a cursillo honlapjáról. Magyarországon Gaál Jenő verbita atya indította el és honosította meg a mozgalmat, melybe a katolikusok mellett református testvéreket is meghívtak, és amellyel börtönökben lévőkhöz is eljutnak.

„Voltál már cursillón?” Három éve, az egyházmegyei családtáborban hallottam először a háromnapos tanfolyamról. Pontosabban – a nevén kívül – nem hallottam róla szinte semmit, mert érdeklődésemre, hogy miről is van szó, a felelet így hangzott: erről nem lehet beszélni, el kell menni, hogy megtudd. A titokzatosság rögtön kíváncsivá tett, de még egy kis időnek el kellett telnie, mire választ kaptam a kérdésemre. A rendezvény ugyanis „ottalvós” lelkigyakorlat, a kisgyermekes anyukáknak meg kell várniuk azt az időt, amikor már három éjszakára elszakadhatnak otthonról. Számomra ez az időpont most tavasszal jött el, tíz év után ez volt az első hosszabb távollétem a családomtól.

Nem egyedül utaztam, két anyukatársammal jelentkeztünk az egyházmegyénkben meghirdetett cursillóra. Justyna lengyel származású, vagy ahogy ő fogalmaz: százszázalék lengyel. Tíz éve él Magyarországon, ezen belül Diósdon, ennek köszönhetően lehetünk együtt a helyi katolikus közösség tagjai. Egy családcsoportba tartozunk – két éve alakult az öt családból álló csoportunk –, egy éve pedig az Édesanyák Imái közösség tagjai is vagyunk, minden péntek reggel együtt imádkozunk a gyermekeinkért. Bernivel is az anyaság és a katolikus hit kapcsolt össze bennünket, az érdi Szent Mónika Anyakörben ismertük meg egymást. Neki akkor kettő, nekem három gyermekem volt, azóta mindkettőnknél tovább gyarapodott a család. Berni úgy érkezett Válra, hogy épp betöltötte a harminchetedik hetet a negyedik várandósságában. Tehát tulajdonképpen akár meg is születhetett volna a kisbabája azon a hétvégén – emiatt néhányan izgultunk is kicsit –, de a jelen lévő atyák derűje hamar megnyugtatta az aggódókat: „Legalább meg is lesz keresztelve a szülés után!”

Szülés végül nem volt, de élményekben így sem volt hiány a három napban. Erről azonban tényleg nem szabad beszélni, vagy mondhatnám úgy is, nem szeretném lelőni a poént. Minden egyházmegyében szerveznek cursillót – külön a férfiaknak és külön a nőknek, a honlapokon lehet tájékozódni az időpontokról. A jelentkezésnél azt is kérik, jelöljük meg, kitől szereztünk tudomást a programról, így aki most hall róla először, nyugodtan írjon engem. De azért még jobb jobb, ha van személyes ismerős, aki járt már cursillón, vele érdemes átbeszélni, ajánlja-e a részvételt.

Azért egy képet már akkor is kaphatunk a rendezvényről, ha kicsit utánanézünk a történetének. Olvastam én is előzetesen a hármas találkozásról, arról, hogy itt önmagunkkal, Istennel és az embertársainkkal találkozhatunk. De hogy ez valójában mit jelent, arról fogalmam sem volt. Olvasmányaimból megtudtam, hogy a cursillo módszerének jellemzői a barátság, a természetesség, az őszinteség és a belső tűz. Hogy az együttlét fellelkesíti, megrendíti, erővel tölti el a résztvevőket, és sokan egy életre szóló fordulatot tapasztalnak meg. Bár megfogalmazni nehezen tudtam, mit várok tőle, azért voltak olyan kérdéseim, amelyekre szerettem volna választ kapni az elvonulás alatt. Vágytam arra is, hogy a nagyböjtben kicsit elcsendesedhessek. Ezért a javaslatnak megfelelően kikapcsoltam a telefonom a hétvégére. Nem gondoltam, hogy ez sikerülhet nekem, de meglepően könnyen ment. Már akkor is éreztem, hogy jó döntés volt, utólag pedig látom, mennyit adott hozzá ahhoz, hogy közelebb kerüljek a kérdéseimre érkezett válaszokhoz. Hogy közelebb kerüljek Istenhez. Nehéz is most a visszatérés a Messenger-üzenetek, hírlevelek, Facebook-posztok világába. Jó lenne megőrizni azt a csendet és belső nyugalmat, amit akkor megtapasztaltam.

Csütörtök délután, amikor hármasban elindultunk a váli Szent Mihály Majorba, fogalmunk sem volt, mire vállalkozunk. Az esti bemutatkozás alkalmával aztán kiderült, a többi résztvevő hasonlóan érez. Pedig a honlapon olvashatunk beszámolókat, melyek előrevetítik, milyen különleges élményekben lehet részünk: „Soha sem tudtam, hogy Isten ennyire szeret! Itt meg­tapasz­taltam.” „Istenben mindig hittem, de itt megtaláltam Jézust.” „Életemben először megízlelhettem a közösség szeretetét.” „Életemben itt éreztem először, hogy milyen lehet a mennyország.” Talán mi is ilyen nagy dolgokat élünk majd át? Velünk is megtörténik a csoda? 

„Mutasd az arcod! Annyira régen láttam” – ezzel a felkiáltással szaladt felém az ötéves kislányom, amikor vasárnap délután hazaérkeztem. Csupán három nap telt el, és látszólag semmi sem történt, mégis annyi minden megváltozott ez idő alatt. Fontosnak hitt, nagy kérdésekkel mentem el itthonról, és egy egészen egyszerű válasszal érkeztem vissza: Nem tenni, csak lenni… Most ezt próbálom gyakorolni, eddig egész jól megy. Hétfőn reggel mosolyogva sétálni az esőben, és észrevenni útközben a madarakat, fákat, kavicsokat. Rácsodálkozni a gyerekek által rajzolt színes halacskákra az óvoda falán. Ezek vajon itt voltak múlt héten is? Nem bosszankodni, mikor fejfájás miatt hazaküldik az iskolást, és nem aggódni, megint milyen vírust kapott el, hanem örülni az időnek, amit együtt tölthetünk. Jelen lenni, észrevenni, mennyi ajándékot tartogat egy egyszerű hétköznap is.

Bernivel és Justynával összeköt bennünket a családcsoport, összekötnek a közösen elmondott édesanyai imák, az együtt átélt szentmisék. Kapcsolódunk a gyermekeinken keresztül, akiket együtt viszünk iskolába, játszótérre, uszodába. És most már a cursilló is összekapcsol bennünket egymással és azokkal a társainkkal, akikkel átéltük ezt az élményt. Talán senki sem ugyanazt vitte haza Válról, de az biztos, hogy – a cursillós hétvégénk szervezője, Panni szavait idézve – mindannyian gazdagabban távoztunk, mint ahogy jöttünk.

Fotó: Lambert Attila (archív)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.