„Műveld a csodát, ne magyarázd…” – Beszélgetés Jánosi Zoltánnal a száz éve született Nagy Lászlóról

– Nagy László az 1945 után induló költőnemzedék egyik vezéralakja, Juhász Ferenccel, Simon Istvánnal együtt. Határozott céljuk volt, hogy megújítják a magyar költészetet, és feltétlenül hittek egy jobb és igazságosabb világ megteremtésének lehetőségében.

– Természetes, hogy hittek ebben, hiszen valamennyien szegény származásúak voltak, jórészt vidékről jött paraszt- vagy munkásszülők gyermekei. Ezek a fiatalok valóban komolyan gondolták, hogy „Holnapra megforgatjuk az egész világot…” Kezdetben elhitték a kommunisták jelszavait, és bíztak abban, hogy a magyarságot sújtó elnyomottságot, kiszolgáltatottságot most meg lehet változtatni. Ehhez új költői nyelvet is teremtettek, ami jelentősen támaszkodott a népköltészetre: a népdalokra, a folklór rítusszövegeire és tartalmaira. Nagy László költészetében ez alapvető örökség. Ott van például a Csodafiu-szarvas, a regölésből származó motívum önstilizációs, verses kibontása. E műben egyedi módon keverednek az archaikus pogány elemek a keresztény világ képzeteivel. Ez a kettősség nemcsak szülőhelyére, az iszkázi paraszti világra, de az egész magyar folklórra is jellemző volt. Nagy László édesanyja például tésztából szarvasfigurákat formázott, a szemük helyébe borsszemet nyomott, és föltette ezeket a karácsonyfára. Megjelenik tehát egy archaikus mítoszi szereplő a Jézus születésének ünnepére állított karácsonyfán. Nagy László imént említett versének befejező szakaszában pedig ezt olvashatjuk: „csodafiu-szarvas föláll az oltáron, / szép agancsa gyúlva gyullad: / gyertya tizenhárom, / gyertya tizenhárom”. Ez már keresztény látásmódot is tükröz, hiszen az oltár fogalmán kívül Jézus, valamint a tizenkét apostol alakja is megjelenik a kép hátterében. Folklórihletésű az Anyám ül, mint egy óriás című verse is: „Anyám ül, mint egy óriás, / gúzsba kötözve tart ölén, / ott rúgkapálok, pántlikás, / ütköző-szarvú kis bölény.” Azt is írja Nagy László: „Az ördögökkel elmegyek, / leszek én garabonciás” (Karikáznak az ördögök). Később a népi kultúrák még teljesebb világa jelenik meg költészetében, csakúgy, mint Juhász Ferencében. Juhásznak ott van az a gyönyörű, hatalmas költeménye, amelyet a felesége halálára írt Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanúl címmel. E művébe népballadákat, népdalokat dolgoz bele, többek között ennek a népdalnak a szövegét is módosítja: „Valaki jár a kertembe, / Fekete galamb képibe, / Szedi virágomnak szinét, / Rozmaringomnak tetejét.”

–  Nagy László és Juhász Ferenc barátsága legendás volt, a hetvenes években azonban mintha kicsit eltávolodtak volna egymástól.

– Amennyit én tudok erről: egymás kölcsönös megbecsülése az eltávolodás ellenére mindvégig, Nagy László 1978 januárjában bekövetkezett haláláig megmaradt. Költőtársa halálára Juhász Ferenc Az üres járógép címmel írt megrendítő verset. Nagy Lászlónak ugyanis 1935-ben, tízéves korában csontvelőgyulladás támadta meg a lábát, többször megműtötték, közben idegek sérültek meg, így élete végéig járógép használatára kényszerült. A kettejük közötti alapprobléma az lehetett, hogy Nagy László 1951–1952-ben radikálisan szembefordult a rendszerrel, és

poétikai programjaként egyértelműen leírta: „költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen”.

A Rege a tűzről és jácintról című, szüleit rehabilitáló nagy költeményében is megfogalmazza ugyanezt, ott így hangzik ez a szándéka: „légy velem a bánat idején, hogy meg ne lágyuljak, anyám, / igazság gyanánt szemétdombot sohase öleljek, anyám”. Ezt 1956-ban írta, de még a forradalom előtt. Nagy László alapállásával ellentétben Juhász Ferenc később is bízni látszott az emberarcúvá formálható diktatúra, a szocializmus képletében, illetve a történelemből kilépve, képhalmozó kozmikus barangolásba fogott, s főképp a politikai látáskülönbségek miatt világnézeti feszültség alakult ki kettejük között. Ám ezek ellenére sem szabad őket és poétikai értékeiket szembeállítani egymással. Pályájuk kezdeti szakaszában ikerutakon jártak, s mindketten hasonló talajból származó, nagyon jelentős költők voltak.

– Szólítlak, hattyú című tanulmánykötetének címe azonos Nagy László egyik versének címével. Ebben azt írja, hogy Nagy László 1956-ban poétaként felér a csúcsra, de óriási megrázkódtatás éri a forradalom brutális leverése, a véres megtorlás miatt. Hogyan dolgozta fel ő ezt emberként és alkotóként?

– Nagy László nem tudott tevékenyen részt venni a forradalom eseményeiben, részint a járógépe, részint a felesége betegsége miatt. Szécsi Margit ekkortájt kórházba került, a tüdejével voltak gondjai. Ebben az időben egy zuglói lakótelepen laknak, Czine Mihály szomszédságában, s ahogyan az irodalomtörténész később emlékezett, a költőpár ablakát is megszórta egy gépfegyversorozat. A költő öccse, Ágh István pedig súlyosan megsebesült a Parlament előtti vérengzésben, őt a kórházból kihozva az otthonukban ápolják Nagy Lászlóék. A fizikai állapot kényszerű bajai mellett már 1951 második felétől egyre inkább rásúlyosodott a költőre a lelki meghasonlás fájdalma is. Bulgáriából 1951 nyarán hazatérve egyre többet tud meg a hatalom sötét dolgairól, az ÁVO kegyetlenségéről, a padláslesöprésekről. Amikor pedig hazamegy Iszkázra, az apja, aki korábban a legjobb gazda volt a faluban, alig hajlandó szóba állni vele, a Rákosi-korszak fiatalját látja benne, és figyelmezteti: fiam, rosszul csináljátok, az észszerűtlen erőszak nagy szenvedésekhez, nemzeti krízishez vezet. Nagy László ekkortól szembesül igazán azzal, hogy milyen tragédiák történnek a szülővidékén is.

– A kommunista korszak kezdeti időszakát 1949 és 1951 között Bulgáriában tölti, műfordítóként.

– Igen, és ez a szerencséje. Odakint viszonylag védett környezetben él, de amikor hazajön, tekintete előtt kiélesedik az ország valódi helyzete. Ez fizikailag is megviseli. Azt írja: „Nem köptem vért, de szörnyen éreztem magam. Fájt a gyomrom, idegzetem megrendült. (…) Jártam szülőhelyemre, vártak panasszal, észbontóan tragikomikus helyzetet láttam, meggyalázott embereket s néptől idegen erőket. Az ’56-os nemzeti tragédia ekkor kezdődött.” Az 1956-os forradalom leverése hatalmas megrázkódtatás számára, mint ahogyan az egész magyar társadalom számára is az. Számos versében ír az akkori lelkiállapotáról. Rémtettnek tartja a szovjet beavatkozást és az azt követő megtorlásokat. Ott van mindjárt A város címere című verse, melynek már az első soraiban megjelenik a „fekete katona” képzete. Ezt a motívumot a bolgár népköltészetből meríti. A bolgárok a magyaroknál sokkal hosszabb ideig, csaknem ötszáz évig éltek török elnyomás alatt. A török seregekben a legkegyetlenebbek a népi kultúrában „cseren arapin”-nak nevezett „fekete katonák” voltak, ők az irgalmatlanság jelképei. Nagy László versében is háborús, megtorló rémalakként tűnik fel a fekete katona: „leszáll a városba, megvakulunk, / megvakul a naptár, a történelem, / (…) végzetes vízszintesekkel / elkészül a város címere újra, / cirkalma lesz a füst és fohász, / mert eljön a fekete katona, / eljön a fekete katona!”. Ezt a fájdalmat, a történelemmel való viaskodást azon erők rémtetté válása miatt, amelyekben valaha maga is hitt, csak ilyen félelmetes látomásban lehetett kifejezni.

Nagy László többször is fölteszi magának a kérdést: hová tartozom én a történelem ilyen fordulatai után?

Erről is ír, például a Vendégek jövetele című versében: „Nem csöngetnek, se csók, se bók, / csak jönnek a látogatók. // (…) Fény a törzsüket függve tartja, / szivárványosan húsuk tarka: // (…) emlékeimben ismerősek, / megölve is szörnyen erősek, // megnyúzva is őrjítő szépek, / elvérezve is lüktetések! // (…) Szememet farkas-szemeik / bűvölik, el se engedik, // míg eszméletem el nem zordul, / fogam csillagot nem csikordul // s nem úszik tűzvész hajamig, / irhám hevére jég, amíg // vassá nem érnek meg a körmök / s újra ordasként nem üvöltök!” A Kitűnik származásom című versében pedig így fogalmaz: „A vértanúk vajúdva, / magukból dögönyözve / uszítnak élni újra.” Itt is a halottakra, a kivégzettekre emlékezik, és soha nem felejti el 1956-ot.

– Nagy László látomásos, metaforikus verseket írt, de közvetlen módon is megszólalt fontos közéleti kérdésekben. Nyíltan kiállt a Béres-cseppek feltalálója, Béres József mellett, amikor a hatalom az általa irányított sajtó révén sarlatánnak, szélhámosnak nevezte őt. Gyöngyössy Bence A feltaláló című filmjében Trill Zsolt játssza Nagy László szerepét.

– Ez már a hetvenes években történt. Nagy László Csoóri Sándorral és Kósa Ferenccel együtt egyértelműen az ügy mellé áll, Kósa Az utolsó szó jogán címmel dokumentumfilmet készít Béres Józsefről. Nagy László ír is e küzdelemről, többekkel vitába keveredik az írószövetségben, a lapszerkesztőségekben, akik a hatalomtól tartva húzzák-halasztják a közlést és a megoldást is. Az akkori kultúrpolitika irányítója, Aczél György rettentően dühbe gurul, hogy Nagy László, Csoóri és Kósa a vállára vette a Béres-cseppek támogatását. Nagy László, mivel a bolgárok nagyon tisztelik, azzal fenyegetőzik, hogy kiviszi a találmány ügyét Bulgáriába, és nemzetközi síkon tudatosítja, hogyan áll hozzá a magyar kormányzat. Kósa Ferenc később leírta, hogy a feldühödött Aczél milyen módon fogadta őket a Parlamentben lévő hivatalában: nagyhangúan, számonkérően. A filmrendező leírása szerint, amikor a politikus befejezte, Nagy László csöndesen megjegyezte: maga velem ne kiabáljon. Aczél megdöbbent ettől, Nagy László pedig folytatta, hogy először is azért ne ordítozzon, „mert az én hajam fehérebb, mint a magáé. Másodszor: azért nem beszélhet így velünk, mert mi többet tettünk le ennek a népnek az asztalára, mint maga. (…) Harmadszor: vegye tudomásul, hogy bár ez a ház nem a miénk – de nem is a magáé! – Hát akkor kié? – kérdezte az illető megrökönyödve. – Egyelőre még, sajnos, egy idegen hatalomé – mondta Laci –, de legyen nyugodt, hamarosan azoké lesz, akiket megillet. És akkor majd maguk is megtanulnak másképpen beszélni velünk. Emberi hangon. Most még megteheti, hogy akár ki sem ereszt minket ebből az épületből, de eljön az idő, amikor majd annak is örülhet, ha egyáltalán szóba állunk magával. Egyszerűen azért, mert nekünk igazunk van, magának pedig nincs igaza – csak hatalma.”

– Nagy László kivételes költői tehetsége abban is megmutatkozik, hogy radikális megújítója a művészi nyelvnek.

– Csoóri Sándor megfogalmazása szerint Nagy László „a parasztudvarból feltornázta magát a Holdig”.

Bebizonyította, mondta Csoóri, hogy a paraszti eszközök, „szerszámok”, „a csírázó krumplik” éppúgy részei lehetnek a költészetnek, mint „a csillagok, az angyalbrigádok”, vagyis a tradicionálisan magas kultúrtörténeti jelentéstartalmú dolgok.

Nagy László ereje abban is megmutatkozik, hogy példát tudott mutatni olvasóinak a maga erkölcsi tartásával, Kiss Ferenc szavait idézve, „bajvívó költészetével”, hogy átlátva a kor hazugságain, és szembeszegülve azokkal, a poétikai értékek mellett szellemi vérátömlesztést is adjon: ezt is túl fogjuk élni, és lesz itt majd egy igazabb világ. Ilyen verse például a Himnusz minden időben. Ennek a végén olvashatók a következő szavak: „Jog hogyha van: az én jogom, / Enyém itt minden hatalom, / Fölveszem kardom, sisakom! / Gyönyörűm, te segíts engem!” Nagy László komolyra fordítja a hatalom által folyamatosan hangoztatott jelmondatot: „Minden hatalom a dolgozó népé”, vagyis ő azt mondja: ez a hatalom az enyém, miközben a kommunisták a gyakorlatban az önként kijelölt „élcsapatukat” tették meg minden hatalom legfőbb képviselőjének, azaz a néphatalom bitorlóinak.

– Nagy László számtalan verséről beszélgethetnénk, de soha nem érnénk a végére. Kiemelném József Attila! című költeményét: „Mért játszott a szíved, te szerencsétlen, / rombolva magad szüntelen télben, / építve dalra dalt, / (…) Érdemes volt-e ázni, fázni, / csak a jövő kövén csírázni, / vérszagú szörnyekkel vitázni, / ha ráment életed!” Végül azonban a költőóriás előd küzdelméből próbál erőt meríteni: „Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív, / szép szóval a száj!”

– Ebből teljesen világos, hogy a fennálló hatalom képviselőit Nagy László árulóknak tekinti. S természetesen neki is szüksége volt szellemi kapaszkodókra, támaszokra. Nagy László költő példái olyan alkotók voltak, akik a nemzet sorsáról, a történelemről, az adott idők leglényegesebb emberi kérdéseiről írtak. József Attila ebből a szempontból az elsők közé tartozott. Pápai diákkorában, 1941 decemberében lát meg a könyvesbolt kirakatában egy József Attila-kötetet, ám pénze nincs, hogy megvegye. Eredetileg festőművész akart lenni, elszegődik hát egy keramikushoz, aki karácsonyi, bibliai szobrocskákat készít, segít neki a színező munkában, s az így összegyűjtött pénzen veszi meg a kötetet. Fontos elődei között tartotta számon Balassit, Csokonait, Petőfit, Adyt, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát is, a külföldiek közül pedig García Lorcát. József Attilához visszatérve: Nagy László írja, hogy a szülei is megrémültek, amikor a hároméves öccse, József Attila versét tőle megtanulva, lovagló ülésben kiabálta otthon: „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám…”

– Nagy László szellemi elődjének tekintette Bartók Bélát is. Róla így ír: „Mert századunk emberét a képmutató ragadozók bűvölik. E fordított orfeuszi helyzetben az édes muzsika csak azt jelentené, hogy velük parolázol. Már a fiatal Bartók azt mondja: Nem! Se álerkölcs, se álművészet.” 

– Nagy László szellemisége erős kapcsolatban állt szinte valamennyi művészeti ággal. Mivel maga is rajzolt és festett, számos versében emlékezik meg képzőművészekről. Ilyen tárgyú esszéket is írt, Ferenczy Béni híres Petőfi-szobrát például ő segítette kiemelkedni a raktársírból. Mivel ez a szobor a lázadó Petőfit ábrázolta, a hatalom egy múzeum raktárába süllyesztette a ma a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán, illetve Gyula és Milánó városában is ott álló művet. Nagy László emlékverset is írt Ferenczy Béniről, de Csontváryról, Egry Józsefről és barátjáról, Kondor Béláról is. Valamennyiüket kultúrhősként jellemzi. Csoóri Sándor mondta azt, hogy Nagy László hősei nem kardcsörtető, azaz katona hősök, hanem „a szellem hősei”. Közéjük tartozik Bartók Béla is. Az ő zenéje a sokévi hallgatást követő 1954-es budapesti koncerten érinti meg igazán. Majd megismeri Németh László sorait is, hogy a magyar költészetben a „bartóki modellt” kellene megvalósítani. Nagy László, Juhász Ferenc, majd Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Kiss Anna és mások is több elemében be is teljesítették ezt a kívánságot. De a Bartók-prózaversből általad idézett mondat más okok miatt is fontos. Képzeljük el annak a fiatalnak a sorsát, akinek az apja, anyja ’56 hőse vagy egyszerű résztvevője volt, s ezért vagy kivégezték vagy hosszú éveket töltött börtönben, a gyermeket pedig nem vették fel az egyetemre, rákényszerítették, hogy olyan munkát végezzen, amiben nem leli örömét, éppen csak tengődik!

Képzeljük el azok sorsát, akiket gyakorlatilag kirekesztettek a társadalomból, sőt a teljes megfélemlített országét! És azt is, milyen üzenetet hallhattak meg ezek az emberek, ha elolvasták Nagy László Bartók és a ragadozók című versét, amelyben ezeket írja: „Nem! Az ember nem adhatja meg magát. Se a hatalmas bánatnak, / se bármilyen »dögvész országnak«.”

Bartókról ír tehát, de egyértelmű, hogy a jelenkoráról is, amiben élt, és aktuális üzenetével reményt adott az embereknek. S ott vannak ezek a saját korra utaló áthallások egyéb portréverseiben is. A Balassi Bálint lázbeszéde című költeményben például elődjét, saját korát és önmaga helyzetét egyszerre jellemzi: „Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át / gyalázott, piszkolt, gyilkolt / az arany Kamarilla.” 

– A Ki viszi át a Szerelmet Nagy László talán leghíresebb költeménye. Rengeteg olvasata van, de szerintem nemcsak a szerelemről szól, hanem a bármely korban élő, alkotó emberről, aki tenni szeretne közössége, illetve a tágabban értelmezett világ jobbításáért.

– Ez a vers kivételes nyelvi-poétikai-gondolati sűrítmény. Koncentráltságában Pilinszky János műveihez hasonlít: az ember elolvassa ezt a tizennégy sort, és világok nyílnak meg előtte. A szerelem itt nyilvánvalóan nemcsak a választott társra vonatkozik, hanem a szűkebb és tágabb emberi közösségre is. Juhász Ferencnek is volt hasonló magasságokat ostromló és a szerelem szót is magába foglaló költeménye, A mindenség szerelme című, hosszabb alkotása. Nagy László költeményében ez a szó megjeleníti a személyes szerelemélményt, de az általános szeretetfogalomnak is szinonimája. A versben az egész emberi sors minőségtudata, perspektívája, esélyei és fájdalmai megnyilatkoznak. A szembesülés az ismeretlennel: a lét után átkerülni egy innen láthatatlan világövezetbe, miközben ez a világ két kézzel tárná elénk csodáit, értékeit és a cselekvés terepeit. Csoóri Sándor így írta le ezt az e világi csodákhoz kötöző élményt: „Jó volt nekem a jó és jó a rossz is”; „jó volt nekem a földön még idegennek is lennem” (Jó volt nekem). A létezésnek ez az óriási adománya, gyönyörűsége és az elveszítés bizonyossága („Létem ha végleg lemerűlt”) egyszerre nyilatkozik meg Nagy László versében. Mi lesz a földi világgal, az itt maradókkal nélkülünk? Biztosat nem tudunk, egyedül Jézus Krisztus tudott megjelenni mindkét világban. A vers történelmet is sűrít: „S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?”

Ez a kiáltó ambivalencia azt üzeni, hogy kimondom az igazságot, rákiáltom a történelemre a haragomat, s rá is káromkodom arra a korra, amely nem katedrálist, hanem börtönöket, vasfüggönyökkel megerősített határokat akar építeni a test és a lélek számára is.

– Benne van azért ebben a versben az is, ami a József Attila-költeményben vagy éppen Az ember tragédiájában: elromlik minden, eltorzulnak a legszebb eszmények, de az alkotó, a közösségért élni akaró ember soha nem adhatja fel a küzdelmét, tennie kell, amire rendeltetett.

– Nagy László többszörösen is kimondta ezt a gondolatot. A Hegyi beszédben például így: „Műveld a csodát, ne magyarázd / sehova kacsázik minden út // (…) Ne félj te a sorstól, én se félek / mélyek a mi kútjaink s mennyi / ér tölti fel újra”. Az egyik emlékezésben pedig ezt mondja: „az első árulást akkor követjük el, amikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy: érdemes-e?”. Nyilván becsületes ügyekről van szó.

Ez a fajta hozzáállás az élethez, ez a magasrendű etikai tartás átüt az időn, nem kötődik történelmi korhoz. Itt van a jelenünkben is,

még akkor is, ha a jelen nem akar tudomást venni erről, mert rengeteg a csábítás a fiatalok, majd a még fiatalabbak, az újra és újra a világba születők előtt. Ennek a külső, látszólag csillogó, de jóval inkább az üzlet érdekei részéről kifényesített értékrendnek a felszínességét Pilinszky így fogalmazta meg, gyönyörűen: „a világiasság a világból végül is semmit se lát” – ezt mondta a „felület” „hiú uralmáról” (A „teremtő képzelet” sorsa korunkban). Ha elgondolkozunk ezen a Nagy László verseiből is folytonosan elénk álló üzenetnek a mélységein, akkor önmagunkhoz is közelebb kerülhetünk. 

Fotó: Lambert Attila; Fortepan/Glósz András, Hunyady József és Szalay Zoltán

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. július 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.