„Nagyon erősen fogom az Úristen kezét” – Beszélgetés Géczy M. Erzsébet iskolanővérrel

Nemcsak a Svetitsben, hanem Debrecen szerte ismerik Géczy M. Erzsébet nővért. Ki gondolná, amikor látjuk őt fiatalosan feltekerni váltó nélküli kontrás biciklijén a felüljárón, hogy idén már a 76. évét töltötte be, 2021-ben pedig aranyfogadalmas jubiláns nővér volt? Rendkívül aktívan éli napjait, jó iskolanővérként még most is tanít latint – nemcsak diákoknak, hanem felnőtteknek is, nemcsak élőben, de online is.

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye fiatal papjai szinte mindannyian tanultak nála ének-zenét oktatásában, más lelkipásztorok pedig – köztük Bosák Nándor püspök – szívesen választották túratársnak a Zemplénben. Ugyanígy sokan keresik fel őt mint magyartanárt is – korrektúrázni való írásaikkal például az egyházközségi Katolikus Figyelő és a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Örömhír című folyóirata esetében.

(…) – A történelem Erzsébet nővér családját sem kímélte…

– Nem, ráadásul, amikor a Felvidéken a Beneš-dekrétumok érvénybe léptek, végképp ellehetetlenült az ott élő magyarok helyzete. Géppisztollyal keresték az apukámat. Marika nővérem mindig büszkén emlegette, hogy őt már ötéves korában háborús bűnösnek nyilvánították. Végül a két nagypapa Debrecenbe menekítette az anyukámat és a testvéreimet. A születésem után nem sokkal az édesapámat koholt vádak alapján börtönbe zárták. Néhány hónap múlva kiengedték ugyan, de börtönviselt emberként sehol sem alkalmazták. A szüleimnek nem volt könnyű élete, de a nagycsalád, az emberi élet tisztelete mindig fontos volt számukra. Így született még meg az öcsém, aki korban és lélekben is a legközelebb áll hozzám.

– Hogyan bontakozott ki a hivatása?

– Édesapám két leánytestvére is apáca volt. Ella és Immaculata nővér a Svetitsben tanított. Az Úristen kegyelmén kívül az ő személyük is szerepet játszott abban, hogy korán felismertem az utamat. Négyéves voltam 1950-ben, amikor a szerzetesek szétszóratásba kényszerültek. Ekkor jelent meg nálunk a két nénikém. Addig azt sem tudtam róluk, hogy a világon vannak. Csodálkozva néztem őket. Nagy lelkesedéssel töltött el, amikor megtudtam, hogy ők apukám testvérei és szerzetesek. Négyévesen kijelentettem, hogy én is apáca akarok lenni. Ettől kezdve egyenes volt az út. Természetesen, ezt rajtam kívül, senki sem vette komolyan.

– Így nem is volt kérdés, hogy gimnazistaként a Svetitsben tanul tovább?

– Nem, sőt, már kislánykoromban is sokszor megfordultam itt, hiszen idejártam zongoraórára. Az apáca nénikémnek volt egy pianínója, amit az iskolának adtak. Ennek fejében a Géczy gyerekek ingyen tanulhattak zongorázni. Sok nővért megismertem, megszerettem. Kicsit ide is menekültem, mert az akkori iskolám felső tagozatán nem találtam befogadó közegre. Sokszor indultam el gyalog a kültelki iskolából, hogy a Szent Anna-templomban imádkozhassak, onnan mentem a Svetitsbe zongoraórára, vagy gyakorolni, majd haza. Lélekben már idetartoztam.

– Milyenek voltak a gimnáziumi évek?

– Az első két évben Henrietta, majd Relindisz nővér volt az osztályfőnököm. Szerettem őket. Jóban voltam mindenkivel, a tanulásban is segítettem a többieket. A latin nyelv már kiskoromtól megigézett. Csodáltam a latinul felcsendülő gregorián dallamokot. Akkoriban a szertartásokat is latinul végezték. Nyaranta elcsentem a nővéreim tankönyveit. Nagy öröm volt számomra, amikor a Svetitsben már én is tanulhattam a nyelvet. (…)

– Nemcsak a Svetitsben, de egész Debrecenben elismerik mint kiváló latintanárt. Jól tudom, hogy egyre kevesebben oktatják ezt a nyelvet?

– Sajnos igen. Például a Debreceni Egyetem nagyhírű gyakorlógimnáziumából nyugdíjba ment az utolsó latintanár is. Az egyetemen megszűntették a tanszéket, vagyis nincs utánpótlás. Így én tanítom a Kossuthban is latint. Nagyon fontosnak tartom, hiszen a legtöbb európai nyelv alapja. Sokan nem sejtik, hogy a magyarban is milyen sok a latin jövevényszó. A diákok mindig rácsodálkoznak erre. Az európai műveltség mélyen gyökerezik az ókori görög-latin kultúrában. A legkedvesebb két szerzőm Horatius és Vergilius. De Horatius az elsőszámú kedvenc.

– Iskolaigazgatóvá 1992-ben nevezték ki. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– (…) Lelkesítő, szép időszak volt. Ugyanakkor nagy aggodalommal töltött el, amikor az általános iskolával kibővített Svetits igazgatójának kineveztek. Ma már bevallhatom, két hónapig sírtam, nem akartam vezető lenni. Nem éreztem alkalmasnak magam egy ekkora feladatra. Kórusvezető és latintanár szerettem volna maradni. Akkor nyugodtam meg, amikor rátaláltam a nagyszerű Dobi Lászlóné (Kati néni) énektanárnőre, akire nyugodt szívvel rábízhattam az énekkart.

(…) Ma is megvan egy olyan csoportom, amely a kilencvenes évek elején alakult akkori kis elsősök szüleiből. Vallom, hogy úgy lehet csak hatékony a gyermekek nevelése, ha a szüleikkel is foglalkozunk, és nemcsak az anyákkal, hanem az apákkal is. Mindig törekedtünk arra, hogy a vallásos nevelés ne merüljön ki a hitoktatásban, hogy a keresztényi szemlélet áthassa az iskola légkörét. Ebben a szellemben indult el később az óvodánk is. (…)

– A nehéz időszakokban mi adott Önnek erőt?

– Immaculata és Ella néni, a két bölcs apáca nénikém sok jó tanáccsal segített. Akadt számos nehézség, hoztam olykor rossz döntéseket. De azt mindig tudtam, hogy melyik irányba szeretnék haladni, s hogy a szerzetesi életemmel rendben vagyok. Ez mindig segített. Nagyon erősen fogtam és fogom az Úristen kezét.

– Hogyan telnek ma a napjai?

– A latintanítás mellett írom a Svetits történetét, levéltári kutatásokat végzek. A járványhelyzet előtt a vakoknál pasztoráltam, több idős tanító néninek is támaszt nyújthattam életük utolsó szakaszában. Zenés áhítatokat vezetek, kántorkodom, mindennap gyakorlok az orgonán. Sokat tornázom. Igyekszem a hozzám fordulóknak segíteni, és az öregkort jól megélni.

– Miképp lehet azt jól megélni?

– II. János Pál pápa az öregkort egy hegytetőre való feljutáshoz hasonlította. Itt már van távlat, lehet gyönyörködni, de érezzük a fáradtságot is. Sok minden átértékelődik. Ezt élem meg én is. Hatvanhat éves koromig voltam osztályfőnök és prefekta. Legyünk őszinték, hatvanhat éves kor felett már nem ez a feladat. A békés időskor egyik kulcsfogalma az elengedés. (…) Egyszer a földi életünket is magunk mögött kell hagynunk. Minden egyes elengedéssel erre is készülünk. (…)

– A „Ne féljetek!” a feltámadt Krisztus egyik legszebb mondata, hitünk alapja.

– Igen, de azt se feledjük, hogy ezt a mondatot megelőzi egy másik is, amely így szól: „Békesség Nektek!” E két mondat szorosan összetartozik. Csak azért tudom legyőzni a félelmet, mert próbálom megőrizni a lelkemben élő Krisztus békéjét.

Az interjú a Bizalom és Bátorság iskolanővéri újság 2021-es tavaszi számában jelent meg. Teljes terjedelemben ITT olvasható.

Szerző: Koncz Veronika

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye; Boldogasszony iskolanővérek

Fotó: Boldogasszony iskolanővérek

Magyar Kurír