„Nagyon várom a találkozást” – Elsőáldozó leszek a NEK-en!

Levente hittantanára, Mária már az iskola alapításánál is jelen volt harminc évvel ezelőtt. Dóra Zoltán igazgatóval sokat tettek azért, hogy a gyerekek és szüleik szívesen válasszák az eucharisztikus kongresszust elsőáldozásuk alkalmaként. „A szülőknek elmondtuk, hogy fontosnak, szinte hitvallásnak tartjuk a jelenlétet a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) programjain. A tanulóknak sokat meséltem az 1938-as világkongresszusról, képeket is mutattam, hogy lelkesítsem őket. Úgy érzem, katolikus iskolaként ott a helyünk a szeptemberi eseményeken.”

Mária régebben elsőgyónási szertartást alakított ki a gyerekek számára, melyet rendszeresen az elsőáldozás előtti szombaton tartottak. „Rekollekciókat is szoktam szervezni a szülőknek, melyeken felkészülhetnek gyermekük elsőáldozására. Ezeken az alkalmakon pedagógiai és lelki előadásokat tartunk. A 2020-as felkészülési időszakban például Fábry Kornélt hívtuk meg.”

Harminc év alatt nagy tapasztalatot szerezhet egy pedagógus egy katolikus iskolában. Mária úgy látja, a családok hitre hívása ma nehezebb, mint akár tíz-húsz évvel ezelőtt.

„A rendszerváltoztatás környékén nagyobb volt a lendület, több volt az olyan szülő, akit a világból érkező hatások nem befolyásoltak ennyire. A mi iskolánkhoz tartozó családokra is hatnak zavaró eszmék, de a nagy többség ma is nagycsaládos és gyakorló katolikus. Rendszeresen járnak templomba, élnek a szentségekkel. Az elsőgyónási paraliturgiákon sok szülő elvégzi a gyónását. Úgy érzem, segítségre szorulnak a családok. Fiatalokkal összeállítottunk nekik egy, a mai kor kihívásainak megfelelő lelkitükröt, illetve gyerekeknek, ifjaknak és házasoknak szólót is készítettünk.”

Csernyi Levente Zuglóban lakik, idén volt harmadikos. A földszintes kis ház, ahol négyen élnek, kincseket rejt. Ódon hangulatú átjárón jutunk a kert felé, ahol egy diófa árnyékában áll az édesapa által készített kis kuckó, kicsit hátrébb ugróasztal, homokozó és megannyi játék várja Leventét és a testvérét, Rékát. A nappaliban, a galéria alatt kis halak úszkálnak az akváriumban, a vitrinben fotók a Csernyi házaspárról és gyermekeikről kicsi óvodás korukból.

Levente egy évvel ezelőtt kezdett zongorát tanulni, találkozásunk végén el is játszik nekünk egy Bach-menüettet. Apukája, László informatikus, azelőtt tizenegy évig programozást tanított egy szakközépiskolában. Az élet úgy hozta, hogy feleségével, Barbarával egy internetes társkeresőn ismerkedtek meg. 2010-ben volt az esküvőjük, 2011-ben megszületett Levente, egy évre rá pedig Réka. Levente anyukája Debrecenben végzett az orvosi egyetemen. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből származik, 2008-ban költözött fel Budapestre.

„Egyházi iskolában végeztem, mindkettőnknek fontos a hitgyakorlás, így a Csipkebokor református óvodába járattuk a gyerekeket” – mondja Barbara. A család lány tagjai ugyanis reformátusok, a fiúk római katolikusok, mindkét szülő ragaszkodik a vallásához. A gyerekek rugalmasan alkalmazkodnak ehhez az érdekes helyzethez, nekik ez természetes. „Sokat gondolkodtunk az iskolaválasztáson, végül úgy döntöttünk, Laci munkahelyéhez közeli katolikus intézménybe járatjuk Leventét és Rékát, a Pannonia Sacrába.

Az óvodát is szerették a gyerekek, örültem, hogy megkapták a hit értékeit.

Az egyházi intézmény sok segítséget ad a hitre nevelésben, a rendszeres napi imákkal könnyebben kialakul az imaélet.” László hozzáteszi: „Az iskolában eleinte az volt a legnehezebb nekem, hogy mindig az óvodában megszokott »Áldás, békesség!« köszönés jutott eszembe a »Dicsértessék a Jézus Krisztus!« helyett.”

Réka a Pannonia Sacrában református hittanoktatásban részesül. A csillogó barna szemű kislány kedvesen vonogatja a vállát: „Az egész iskolából hárman vagyunk reformátusok.” Tavaly katolikus hittanra járt Réka, de idén heti két református hittanórája is van: az egyiken teljesen egyedül vesz részt. Több evangélikus tanuló is jár az iskolába. Elfogadni a másikat – ez messzemenően érvényesül ebben az intézményben. „Reformátusként szívesen járatom oda a gyerekem” – mondja az édesanya.

Vasárnap református istentiszteletre megy Réka az édesanyjával. „Amíg a gyerekek nem születtek meg, vasárnaponként elmentünk a szentmisére és az istentiszteletre is.

A katolikus hittant is én szoktam tanulni Leventével. Tudomásul vesszük és tiszteletben tartjuk a különbségeket.

Esténként elolvassuk együtt a református Bibliából a kijelölt szakaszt, illetve a napi katolikus evangéliumot is. A Miatyánkot elimádkozzuk együtt, az Üdvözlégyet pedig a fiúk – mondja az anyuka. „Az Én Istenem, jó Istenemet szoktuk még imádkozni” – teszi hozzá Levente.

Időnként vannak nézetkülönbségek, hiszen a két vallás különbözik egymástól. A reformátusoknak nehéz megérteni a katolikus hozzáállást, a katolikusoknak pedig a reformátust. Laci családjában volt pap, Levente anyai nagybátyja pedig református lelkész. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a reformátusok vannak többségben, Budapesten a katolikusok. „Jó lenne együtt megélni az úrvacsorát vagy a szentáldozást, de erre nem lesz alkalom – fogalmaz Barbara. – Mária-tisztelet sincs nálunk, ezért hiteltelennek érezném, ha mondanám ezt az imát.

Nem térdelek le a misén, de amikor úrfelmutatás van, felállok, nem maradok a padban ülve.

Reformátusként ezzel a gesztussal tiszteletet adok akkor is, ha nem ezt tanítja az én vallásom. Nem vetek keresztet sem. Mindenki éli a maga vallását, és teljesen elfogadja a másikét. A katolikusoknak vasárnap misére kell menniük, tehát nem várhatom, hogy Laci velem jöjjön istentiszteletre.”

A gyerekek hitre nevelése semmiféle problémát nem okoz a családban. Levente örömmel mondja: „Nemrég megnéztük azt a filmet, ami arról szól, hogy Mózes kivezeti Egyiptomból a népet, és a tízparancsolatot lehozza a hegyről. Szeretünk énekelni ifjúsági énekeket is, és miközben játszunk, sokszor hallgatjuk ezeket Youtube-ról.”

Levente már tavaly elsőáldozó lett volna a NEK-en. „A Bosnyák téri Páduai Szent Antal-plébánián is sokan elsőáldoznak egyszerre, így mi kitartottunk a NEK mellett” – mondja Laci. Általában megoszlik a vélemény arról, hogy bensőségesen, a saját plébániájukon vagy nagy tömegben éljék át ezt az eseményt a gyerekek, de abban mindenki egyetért, hogy az 1938-as budapesti elsőáldozás hatalmas élmény volt, egy igazán szép ünnep. „Még nem izgulok, de előtte nem sokkal biztosan fogok.

Nagyon várom a találkozást, de nincs róla fogalmam, milyen lesz.

A barátaim is elsőáldozók lesznek” – mondja Levente. Rékának kicsit furcsa, hogy nem lesz elsőáldozó. „A reformátusok két évig készülnek a konfirmálásra, ez alatt megtanulják az egyházi dogmákat. Az istentiszteleten ünnepélyesen fogadalmat tesznek a konfirmálkozók, majd először életükben úrvacsorát vesznek” – mondja az édesanyja.

Az elsőáldozás előtti szentgyónás a Pannonia Sacrába járó gyerekekkel együtt lesz. „Örültem, hogy rám telefonált, mert valamit még nem adtam át Leventének” – említi nekem titokzatosan László, majd kimegy egy szépen gravírozott kis fadobozért. „Nyisd ki a dobozt, Levente! Van benne egy kis füzet, amibe fel tudod írni, mit lehetne meggyónni. Találsz ehhez segédeszközöket is” – szól fiához az édesapa. „Tényleg, a gyertyáról beszéltek már a barátaim” – mondja a harmadikos fiú. A titkos füzeten túl egy kis rajzos lelkitükröt is rejt a doboz. „Amikor átolvasod, sokkal könnyebben rájössz majd, miket kell meggyónni – mondja neki László, aki több napon át dolgozott a pincében, ugyanis nemcsak Leventének, hanem az osztálytársainak is gravírozott ilyen fadobozokat.

Református édesanyaként vajon hogyan lehet megélni a fiúgyermek elsőáldozását? A szülők hangsúlyozzák, hogy ők még ahhoz a generációhoz tartoznak, amelynek tagjai „stikában” járultak a szentségekhez, és titokban vettek részt az egyházi ünnepeken is. Talán ezért is ragaszkodnak ennyire a maguk vallásához, és örülnek annak, hogy a gyermekeik már szabadon élhetik meg a hitüket. Ennek jele az is, hogy Levente elsőáldozása most az eucharisztikus kongresszus nyitómiséjén lesz, több ezer ember jelenlétében.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 25-i számában jelent meg, a NEKünk – az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából kiadott különszámban.