„Nem szabad elengedni Isten kezét, a végén úgyis csak ketten maradunk” – In memoriam Pásztor Károly

Hatéves kora óta tartó munkás életében csak a tenyere kérgesedett, gyermeki, minden kötöttségtől mentes szabadságában a jelen mélységeire hol könnyekkel, hol nevetéssel válaszol. Éppen ezért is jó Károly atya közelében lenni. Jelenlétéből az életet, a szabadság utáni vágyakozást viszi magával az ember. Ezt paptársai is megtapasztalhatták már, hiszen társaságát keresve elég gyakran és sokan megfordulnak máriapócsi otthonában.

Nézzük hát, hogyan éli életét, mivel telik meg egy napja a közel 90 esztendős nyugalmazott plébánosnak.

Amikor Károly atyát felhívtam telefonon időpont-egyeztetés végett, szabadkozott, mondván ő egyszerű ember, és nem tud különlegest üzenni az olvasóknak. Mint mondta, ő mindig csak tette a dolgát. Majd a beszélgetésünk során megtudtam, hogy a hitét, az élet iránti mély alázatát, a tartást, egyenes jellemét, igaz ember voltát életében Isten mindennapos jelenlétének megélése, valamint – sváb származásának is köszönhetően – kicsi korától kezdve a kemény, szívós, kitartó fizikai munka edzette.

A vállaji születésű Károly atya papi hivatásától sem áll távol a fizikai munka, ezt igazolja az otthonának udvarán található fészerben sorára váró megannyi kerti szerszám, köztük a közel három méter magasra felakasztott kasza, amit igen gyakran leemel fiatalokat is meghazudtoló frissességgel.

– Pap vagyok, de még mindig helytállok gazdaként is. Aki kertes házban él, az tudja, hogy a munka nem várhat. 6 óra után felébredek, elvégzem a reggeli szentmisét itt a ház kápolnájában, különleges alkalmakkor pedig a templomban. Ezután elimádkozom a zsolozsma első részét, és sorba veszem a ház körüli tennivalókat. Nagy kert tartozik a plébániához, a rendszeres fűnyírás, kaszálás és a növények gondozása is a teendőim része.

Délelőttönként elolvasom a napi sajtót, megnézem azt is, kik távoztak el ebből a világból, hiszen az én koromban az emberhez már ők állnak közelebb. Családtagjaim, ismerőseim, barátaim közül már többen vannak odaát, mint itt a földön.

Ebéd után elvégzem a zsolozsma második részét, szentségimádást tartok a templomban, rózsafüzért imádkozok, este 6 óra után pedig bezárom a templomot, és ezután még ma is szívesen olvasgatok, főként teológiai témájú könyveket.

Mindezen napi teendők mellett a helyettesítések, szentmisék bemutatása, temetések, gyóntatások is része az életemnek, sőt olykor elsőáldozásra is felkészítek máriapócsi gyerekeket. Idős beteg testvéreinket hetente látogatom az idősek otthonában, gyóntatok, áldoztatok első pénteken a kolostorban is. Gyakran a meglévő családi kapcsolataimat ápolva autóba ülök, és hazalátogatok szülőfalumba, de még nincs szükségem sofőrre. Nyíregyházára, a papi rekollekciókra vagy közös ünnepi alkalmakra is így jutok el. Bár sok itt a munka, de szabad vagyok.

Az Úristen különös kegyelme, hogy még mindig ad erőt, hogy dolgozhassak. Mindenesetre, ha szükséges lesz, akkor a papi otthont is elfogadom életem utolsó állomásának.

– Ahogy az ember életében megsokszorozódnak a számok, egyre nagyobb bölcsességgel tekint az elmúlt évtizedekre, nagyobb rálátással értékel, és gyakran vissza-visszatér gyermekkori emlékeihez, a szülői házhoz. Károly atya kikkel, milyen élethelyzetekkel találkozik az emlékezés óráiban?

– Igen, gyakoriak a gyermekkori emlékképek. A templom szomszédságában laktunk, de nemcsak fizikailag, hanem lelki értelemben is Isten közelségében éltük az életünket. Vallásos családban nőttem fel, igaz a településünkön mindenki hívő ember volt. Édesanyám naponta elvitt a templomba. Láng Gyula templomépítő plébános igen szépen prédikált, és vágytam a szentmisékre. Első osztályos koromtól kezdve ministráltam minden alkalommal. Alig bírtam a nagy latin könyvet átvinni az oltár egyik oldalától a másikra. Sok vendég pap is megfordult Vállajon, ilyenkor mindenki külön-külön mutatott be szentmisét, mert akkor még nem engedélyezték a koncelebrálást, így előfordult, hogy négy misén is ministráltam. Mondogatták is, hogy Karcsiból biztosan pap lesz. Édesanyám öccse, Tempfli Gyula nyíradonyi plébános is nagy hatással volt vallásos fejlődésemre.

A másik kitörölhetetlen emlékképem a kemény munka. Bár nagyon nehéz volt, mégis szeretettel gondolok a küzdelmes évekre, már gyermekként rákényszerített az élet az emberfeletti fizikai munkára. Öten voltunk testvérek. Másfél éves voltam, amikor édesapám meghalt. A bátyámmal sokat kellett dolgoznunk. 13 éves koromban őt mint leventét elvitték katonának, a következő évben, 1945 januárjában pedig két nővéremet – a falubeli 18–32 éves kor közötti nőkkel és a 17–45 éves korú férfiakkal együtt – elhurcolták málenkij robotra, kényszermunkára a Szovjetunió területére. Csak öt év múlva tértek haza. Így egyedül maradtam édesanyámmal és egy nővéremmel. A lelki teher mellett a kemény fizikai munkával teli évek vártak ránk. Mi csak küszködtünk, nagyon szegények voltunk, mert nem volt édesapánk, sem fagylaltra, sem más csemegére, édességre sem jutott.

Annak ellenére, hogy milyen sokat dolgoztunk, mindannyian igen magas életkort értünk meg, édesapánkat kivéve. Édesanyám 87, a bátyám 86, két nővérem 91 és 92 éves korukban haltak meg, és egy élő nővérem 92 éves. A hosszú életünk talán a nehéz munkának köszönhető. Mi nagyon szegények voltunk, még lovas kocsink sem volt, az öt kilométerre levő határba gyalog jártunk, és egész nap kint dolgoztunk. Otthon pedig vártak ránk az állatok, a lovak, tehenek, a sertésállomány, kora reggeltől késő estig dolgoztunk. Amikor ősszel visszamentem a szemináriumba, két héten keresztül még az órákon is elaludtam a fáradtság miatt.

Boldog gyermekkorom különleges emlékéhez hozzátartozott a gyalogos zarándoklatunk Máriapócsra, ahol most a Szűzanya ajándékának köszönhetően tölthetem öreg napjaimat is.

A településünkről gyalog tettük meg a 32 kilométert augusztus 20-án, Szent István király ünnepén. Ezen a napon kevesebben voltak, mint a nagybúcsúk idején, így mindenki el tudta végezni a gyónást, áldozást, értetkőzést, és nyugodtan mehettek haza a hívek. Abban az időben a nagybúcsúkon százezer zarándok is megfordult Máriapócson. Akkor a kegykép a főbejárattal szemben, középen helyezkedett el, és csendőrök irányították a tömeget az értetkőzéshez. A kegytemplom mellett található Árpád-kori római katolikus templomban óránként voltak szentmisék, olyan sokan áldoztak, hogy a hívek a templomon körül álltak, volt, hogy ötször kellett körbejárnunk a templomot. Most sajnos az emberek már a belső térben is kényelmesen elférnek.

Édesanyám mindig biztatott bennünket, hogy imádkozzunk, kérjük a Szűzanyát, hogy a testvéreink visszatérjenek a málenkij robotból. Haza is imádkoztuk őket.

– A gazdag, fizikai, lelki edzettségtől megerősödve a papi hivatás felé terelődött élete.

– Vállajt paptermő falunak mondták, 1921–50-ig tizennégy fiatal vállalta ezt a szolgálatot. Az én életemben sem volt ez kérdés, mindenki és én is így láttam jónak, ha a papi hivatást választom. Amikor felvételiztem, le kellett írnom, miért döntöttem a papi hivatás mellett. A spirituális atya azt mondta: „Magát csak ideküldték, nincs is hivatása. Miért jött ide?” „Igaz hogy küldtek – válaszoltam –, de én szívesen jöttem.”

Az első és második gimnáziumi évet 1942–44-ig Egerben az akkor alakult kisszemináriumban végeztem el. Majd 1944-ben bejöttek a németek, így márciusban hazaküldtek bennünket. Ősszel, október 25-étől az oroszok kegyetlenségeit is el kellett viselnünk. Kirabolták az egész falut, meggyalázták a nőket, családunk is szenvedett az erőszakos gaztetteik miatt, állandóak voltak a tivornyázások, részegeskedtek. Rengeteget imádkoztunk a háború befejezéséért. A 3. gimnáziumi évet Mátészalkán néhány hónap alatt végeztem el, a 4. évet pedig Nagykállóban egy fogságból hazatérő volt kispap magántanulójaként. Egerbe 1946-ban engedtek vissza bennünket, akkor volt a Mária-év.

– Abban az időben a hívek száma magasabb volt, így népszerűbb volt a papi hivatás is.

– Amikor elsőévesként bekerültem a szemináriumba, 128-an voltunk összesen az évfolyamokon. 28 fős volt az osztályunk, és 1955-ben tizenhat társammal együtt szenteltek fel. Az évfolyamunkból már csak ketten élünk, Kuklai Antal atya és én. Felföldi János volt kállósemjéni plébánossal is együtt szentelődtünk. Akkoriban azt mondták, nincs jövője a papi hivatásnak, hiszen a szerzetesrendeket feloszlatták, államosították az egyházi iskolákat, intézményeket. A papi hivatás gyakorlása majdnem tiltott volt, a hittanórákat is sok helyen megszüntették. Mi mégis éreztük a papság jövőjét. (...)

– Károly atya, Ön két helyen szolgált plébánosként: Baktalórántházán, majd Pócspetriben, 2010-től nyugdíjazása után lehetősége volt a filiális egyházközség plébániáján, Máriapócson, a nemzeti kegyhely közelében maradni, papi szolgálatát továbbra is megélve. Mit jelent Önnek a Szűzanya közelsége?

– Kilenc helyen voltam káplán, két helyen plébános: Baktalórántházán 19, Pócspetriben pedig 21 éven keresztül, és tíz éve nyugdíjasként élek Máriapócson. A Szűzanya nagy ajándéka, hogy nyugdíjas éveimet itt tölthetem. Ennek a vidéknek a varázsa, atmoszférája hatéves koromtól kezdve simogatja a lelkemet. (...)

– 65 éves papi szolgálat után mire tekint vissza, hogyan értékeli az elmúlt évtizedeket? Milyen érzések, gondolatok töltik be még mindig aktív napjait, hogyan értékeli eddigi életét?

– Az életem során a gyermekkoromtól kezdve megélt kemény munkás évek a papi szolgálatom alatt is folytatódtak. Plébánosi szolgálatom alatt több fília tartozott hozzánk. Szükség volt az erőre. Gyakran előfordult, hogy hat szentmisét kellett egy-egy vasárnap bemutatnom, és volt, hogy az utolsó szentmisén már alig tudtam prédikálni. Fohászkodtam az Úrhoz, hogy segítsen. Pócspetriben is előfordult, hogy négy szentmisén, gyóntatásokon, két temetésen kellett szolgálnom, és még zarándokoknak is kellett szentmisét tartanom Máriapócson. A Gondviselés csodálatos. Ha nem edződök meg fiatal koromban Vállajon, nem bírtam volna ezt a kemény munkát. 89 éves vagyok, és mindig aktívan dolgozom. „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” (Róm 8,28). Ezt megtapasztaltam. A Jóisten gondviselése csodálatos, ha bízunk benne, nagy ajándékokban részesít. Meggyőződésből mondom ezt.

Ha nincs elég hite az embernek, akkor nehéz helyzetben nagyon kemény az élete. A hit ott kezdődik, amikor rábízzuk magunkat Istenre.

Annak örülök, hogy hűséges maradtam, úgy érzem, az életem szépen telt el, és nem éltem hiába.

– Hogyan gondol Istenre?

– Énekelek, imádkozom hozzá, szentírási részek jutnak eszembe, ezeken elmélkedem. Egész napomat Istennel együtt töltöm, még éjszaka is felébredek, és mint ahogy a zsoltár szavai mondják: „Fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem” (Zsolt 63,7).

Örömmel tölt el minden pillanat. Nem nehéz papnak, kereszténynek lenni, mert boldoggá teszi az embert.

(...)

– Az ember fogantatásakor egyedül van Istennel, majd a születése után az életében egyre többen veszik körül, néhány évtized múlva elmennek a szülők, elmaradoznak a barátok, és végül ismét egyedül marad…

– Egyedül maradunk Istennel. Ezért nem szabad elengedni a kezét, mert a végén úgyis csak ketten maradunk. Hiába ragaszkodunk bármihez, mindent el kell engedni.

Idős korban már természetesen elengedjük azt, ami fölösleges, akár az érdekből létrejött kapcsolatainkat, rossz szokásainkat, és bár az igazi, őszinte baráti kapcsolatok elkísérnek bennünket a sírig, végül egyedül halunk meg. A kiegyensúlyozott boldog életet Istenben találjuk meg. Ő szenteli meg az életünket. Számomra a legfontosabb volt megmaradni a hivatásomban, igazságban, tisztán, becsületesen, hűségesen. Munkában nőttem fel, és munkában fejezem be az életemet. Az életem teljessé vált, semmi nem hiányzott belőle.

(...)

– Vágyik már Isten színe látására?

– Többször elképzeltem már, hogy milyen lesz a mennyország, már vágyom a teljes boldogság megtapasztalására. Édesapámat nem ismertem, várom a vele való találkozást is. Sok paptestvérem ott van már, van bennem egy vágyódás is, mert már többen vannak odaát, mint itt a földön. Éppen ezért egy kicsit már ott vagyok.

A teljes interjú IDE KATTINTVA olvasható.

Szöveg: Kovács Ágnes

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye [A fotók Pásztor Károllyal készült interjú idején (2020 július), a vasmiséjén (2020. július 25-én, Vállajon, a Szentlélek-templomban), valamint az állami kitüntetés átadásakor (2020. október 20., Vállaj) készültek.]

Magyar Kurír