„Nem szabad félni!” – üzeni valahol Európában a Városmajori Plébánia Társulata

Az előadásoknak a budai MOM Kulturális Központ (MOMkult) színházterme ad otthont, a tervezett négy előadás közül kettő október 30-án és november 6-án már telt házzal lement, a további kettő pedig november 27-én és 28-án lesz látható 19 órai kezdettel. (Jegyvásárlás ITT.)

Mielőtt részletesebben is felelevenítjük (a második előadáson, november 6-án) a színpadon történteket, néhány szó erejéig érdemes felidézni, hogyan is alakult hazánkban az amatőr színjátszás története. A hivatalos keretek kialakulása előtt – ami az 1700-as évek végétől a reformkorig tartott – a színjátszás helye főleg az iskola volt, illetve nemesi műkedvelő társaságok is szponzoráltak egy-egy előadásra összeállt, amatőr „társulatokat”, amelyek azonban szintén a legtöbb esetben végzős, frissen végzett diákokból álltak. A színjátszást a református és a katolikus egyház által működtetett intézményekben egyaránt fontosnak tartották (1719-ben a pesti piaristák által fenntartott és működtetett gimnáziumban például külön termet alakítottak ki dobozszínpaddal a színjátékra), s később az első hivatásos színészek közül is sokan az iskolai színjátszók közül kerültek ki. S hogy miért fontos ez? Mert az iskola és az egyház az kezdeteknél is jelen volt s szorosan össze is fonódott, így ennek fényében az itthoni színjátszás gyökereit is a diákságnál, illteve az élő közösségekben kereshetjük.

A „társulatok” ugyanis közösségek is voltak, amolyan nagy család (gondoljunk a vándorszínész-társulatokra, akik együtt járták az országot, együtt ettek, éltek, alkottak), kicsik és nagyok, gyerekek és felnőttek vegyesen, intézményes keretek között egy-egy iskola, plébánia tagjaiként. Ahogyan a Városmajori Plébánia Társulata is lényegében egy közösség, még ha színes is az összetétele: cserkészek, ministránsok, házas- és hittanos csoportok tagjai alkotják. (Hogy ez mennyiben számított a darab színrevitele során, s hogy hogyan készültek fel az előadásokra, arról ITT bővebben is olvashatnak.) Ami az elődökben s a városmajori társulat tagjaiban közös: szeretnének értékes alkotómunkában részt venni, értékes produktummal a folyamat végén örömet szerezni maguknak és másoknak, s amatőrként is profi munkát végezni. És talán – bár két előadás még hátra van – kijelenhető: e céljukat (ezúttal is) elérték.

A helyszín, a MOMKult színháztermének adottságai megteremtik a valódi színházélmény technikai feltételeit is. A nagyon egyszerű, ám igen ötletes, gyakorlatilag kartondobozokból álló, illetve ezek variálásával, mozgatásával és használatával felépített díszlet és színpadkép tökéletesen működik, ráadásul gyors és könnyen alakítható színváltásokat tesz lehetővé, miközben kifejezetten hiteles tud maradni minden megjelenített tér. Ehhez jön a fény- és hangtechnika – előbbit bizonyos jelenetekben maguk a szereplők is kiegészítik a kezükben fogott és mozgatott elemlámpák segítségével.

A musical alapjaként szolgáló 1947-ben, Radványi Géza rendezésében forgatott film születésének története kellőképpen izgalmas: elkészültének fő pikantériája ugyanis, hogy a második világháború után mindegyik jelentősebb párt saját filmgyártó céget alapított, nem is titkoltan azzal a céllal, hogy a hirdetett ideológiájának leginkább megfelelő filmeket forgasson. Kiugró alkotásokat nem sikerült készíteni, így végül egy 1947-es kormányrendelet értelmében a Magyar Állam forrást biztosított a pártoknak a filmforgatásra. A Hunnia Filmgyár Részvénytársaság ekkor három vállalkozóval kötött szerződést, közöttük a Magyar Kommunista Párt által alapított Radványi Mafirt produkcióval, amely a Valahol Európában filmdrámát tervezte filmre vinni. Az 1947. augusztus 25-én forgatni kezdett alkotás végül a finanszírozott alkotások között az elsőként készült el, s 1948. január 1-jén be is mutatták. A film – mely forgalmazására a kommunista pártnak már nem volt pénze, ezért minden jog Radványit illette, aki filmjével bejárta a világot – végül óriási siker, és egyben az újrakezdésnek is szimbóluma lett. 

(További érdekesség, hogy Radványi stábjában a következő generáció legjelentősebb tagjai is segédkeztek, rendezőasszisztensei között találjuk például Makk Károlyt és Bacsó Pétert is, a film forgatókönyvét pedig Balázs Béla írta. A film gyermek főszereplőit árvaházakból válogatták ki, sőt a szereplők zöme a Gaudiopolisból, az 1945 és 1950 között a zugligeti Pax gyermekotthonban működő „gyerekköztársaságból”került ki, melynek első „államfője” a II. világháborúban közel 2000 életet megmentő Sztehlo Gábor evangélikus lelkész volt, akinek működése a Valahol Európában című film történetét és a főszereplő alakját ihlette. Kuksira sokáig nem akadtak rá, mígnem egyszer felfigyeltek a filmgyár takarítónőjének kisfiára, ő lett Kuksi.)

A Valahol Európában eseményei tehát a második világháború végén játszódnak, főszereplői árván maradt gyerekek, akik elveszítették szüleiket, rokonaikat, otthonukat – a musical szerint még a javítóintézetet is találat éri. A fiatalok kétségbeesetten és elveszetten, csapatba verődve próbálják túlélni a háború borzalmait, ruhát, cipőt a halottakról gyűjtenek be, az élelmet lopással kell megszerezniük. Eleinte egymással is bizalmatlanok, mindegyik a maga bőrét mentené. Nehezen értik meg és fogadják el a másikat, ám szép lassan utat találnak egymáshoz, amiben egy különc figura, Simon Péter, a romos várba visszahúzódott, magányába zárkózó, am a gyermekeket lassan el- és befogadó egykori karmester és a zene is segítségükre van. Életre(-halálra) szóló barátságok születnek, sőt egy nem várt szerelem is szárba szökken.

Simon Péter találkozása a gyerekekkel a filmben és a musicalben egyaránt emblematikus: „Felnőtt. Ellenség. Könyörgöm, akasszuk fel!” – visítja a Szeplős nevű kölök, akinek a szájából ez a követelés többször is elhangzik, ám hogy miért ismételgeti szinte rögeszmésen, az csak később derül ki.

Alapvetően is megrendítő, amikor gyerekek játszanak el gyerekekről szóló, ám a legmesszemenőbbekig felnőtteket célzó történetet. Egy olyan történetet, amely bár cinikusan és reménytelenül indul, s később sem vetkőzheti le a tragikus elemeket (gyilkosság, erőszak), de amelyből mégis egyértelműen kiderül, hogy egyedül az összetartozás érzésenek felfedezése és megélése, a bajtársiasság, a jóságba, becsületbe és igazságba vetett hit, illetve az ezekért való – vért nem, de – hősies kiállást követelő harc vezethet eredményre, hogy méltó és élhető életre vezesse az embert.

Megrendítő lehetett ez 1948-ban is, de 1995-ben is, amikor a második világháború véget értének 50. évfordulója alkalmából a Fővárosi Operettszínházban először bemutatták Böhm György, Korcsmáros György és Horváth Péter szövegkönyvével, Nemes István dalszövegeivel és Dés László zenéjével a színpadi átiratot. Noha akkor még nem is volt ennyire kézzelfogható közelségben mindaz, amiről a történet mesél, s amiről ma már naponta olvasunk a hírekben...

A Valahol Európában aktualitása fájóan érvényes e pillanatban, a Városmajori Plébánia Társulata előadásai idején is, hiszen ha személyesen nem is érintettek az előadók vagy a nézők, ismerőseik, vagy ismerőseik ismerősei már talán igen, hiszen Ukrajnában a közvetlen közelünkben is – vagy távolabb, például a Szentföldön – gyerekek ezrei élik meg jelenidőben és valóságosan a színpadon eljátszottakat, látottakat.

Az általános kritika szintjén minden produkcióval kapcsolatban meg lehet fogalmazni, hogy a kitűzött célt – méltón színpadra vinni a választott művet, elérni vele a közönséget és átadni a mondanivalót – sikerült-e teljesíteni, avagy nem. Esetünkben az e kérdésekre adott válasz egyértelműen igen. Minden színpadkép, minden megszólalás koncentráltságában szinte tapintható módon jelenik meg az azonosulás, a megértés, az empátia, legalábbis november 6-án gyermek és felnőtt is egyaránt élte és átélte szerepét, olyan élményben részesítve játékával a közönséget, mintha maga is résztvevője lenne az eseményeknek. A szereplők hangi és színészi adottságai mellett színpadi jelenlétük is elementáris erővel hatott, ami azért is válik kifejezetten hangsúlyossá itt, mert gyakorlatilag egyikük sem tanulja intézményes keretek között a mesterséget, a Hosszút alakító Tamás Jeromos (aki váratlan  technikai okok miatt lenyűgöző színpadi lélekjelenlétének is tanújelét adta, amilyet tényleg csak profiktól szokott meg az ember) például informatikusnak, a Suhancot, azaz Évát alakító Poncsák Fanni pedig matematikusnak tanul. A Simon Pétert alakító Tamás Benedek talán az egyetlen, aki valóban szakmabelinek mondható (ő a Kosbor zenekar alapítótagja). S nem kevésbé ígéretes a másik szereposztás sem.

Talán minden produkció esetében az a legfőbb kérdés: a néző végül is elhiszi-e valóságnak mindazt, amit látott és befogadott, hogy az valójában játék, s csak utal a valóra? Hazavisz-e kavargó érzéseket, gondolatokat? Egyszóval: hatott-e rá mindaz, amiben része volt? Nos, november 6-án mi, nézők – kicsik és nagyok is – a szereplőkkel együtt elhittünk és átéltünk mindent, sírtunk és nevettünk, megértettük, hogy az emberi törvény nem mindenható, és főleg nem a végső törvény, hogy „a zene, az kell, mert körülölel, és nem veszünk majd el”, hogy „ha van elég szív, az sokat segít, mert úgysem adjuk fel”.

S legvégül azt is elhisszük, újra, hogy a család, a közösség megtartó erő, a becsület elengedhetetlen, a bizalom megment, a szeretet meggyógyít, és hogy soha, soha „nem szabad félni”, még akkor sem, ha „nőnek az árnyak, és feketén a falról néz a félelem”, mert ilyenkor is van, aki vigyáz ránk. Lesz reggel, és lesz holnap is, amikor majd mindent újra lehet – és újra is kell – kezdeni.

Jó szívvel ajánljuk megtekintésre a hátralévő két előadást – két különböző szereposztásban – november 27-én, illetve 28-án, amelyekre ITT lehet jegyet váltani.

Fotó: Merényi Zita

Horogszegi-Lenhardt Erika/Magyar Kurír