„Nem teszek úgy, mintha mindent tudnék” – Anselm Grün OSB nyolcvanéves

1964-ben léptem be a münsterschwarzachi bencés monostorba. Az 1968-ban kitört diáklázadások idején mi, bencések is új utakat igyekeztünk keresni, s egyebek között a jungi pszichológiában is elmélyültük. 1976-ban olyan konferenciát rendeztünk, amelyen az ókeresztény szerzetesség tapasztalatait pszichológusokkal és szerzetesekkel egyaránt megosztottuk – ami teljesen újnak számított akkoriban. Ebből születtek az első előadásaim és írásaim. 1977-ben kezdtem ezzel a területtel foglalkozni, s a munkám fokozatosan egyre nagyobb területre terjedt ki, amikor nagyobb kiadók is érdeklődni kezdtek a könyveim iránt. Később egzisztenciális kérdések felé fordultam: hogyan kezelhető a félelem és a depresszió, hogyan viszonyulhatok saját magamhoz?

Különösen fontos számomra az a könyvem, amelyben Jézus terápiájáról írok. Azt akartam megmutatni, hogy a Biblia terápiát is kínál az embereknek, mégpedig hatalmas bölcsességgel. De bármelyik könyvemen dolgozzak is, mindig úgy érzem, ez a legfontosabb. Az evangéliumokról szóló könyveimre is büszke vagyok. Sok-sok kommentárt elolvastam, s azon voltam, hogy teológiai szempontból helyesen, de érthető nyelvezeten adjam vissza a megállapításaikat.

Jelenleg egy reményről szóló könyvön dolgozom. Már régóta élénken foglalkoztat a remény kérdése. Nemcsak arról akarok írni, hogy mit mond a Biblia a reményről, de arról is, hogy mit jelent nekem, és hogyan élem át.

Egyszerű, de nem banális nyelven írok, amelyet az emberek megértenek. Nem vagyok megosztó, és nem teszek úgy, mintha mindent tudnék. És nem tanácsokat adok az embereknek, hanem azt mondom el, hogy én miként látok különböző dolgokat. Írás közben az olvasókra is próbálok gondolni. Az írás olyan számomra, mintha beszélgetést folytatnék. Nem munkát jelent, hanem segít abban, hogy éber és figyelmes maradjak.

Sokféle felkérést kapok. Vállalatok és bankok a cégvezetéssel kapcsolatos témák és a gazdaságban képviselhető értékek iránt érdeklődnek. A hospice-házakban a haldoklással és a gyásszal kapcsolatos kérdésekről beszélek. Az ulmi színházban, ahol bemutatták a „Parsifal”-t, a gyógyító rituáékról beszéltem. Egyszer egy hacker-céghez is meghívtak, amely a cégek biztonsági réseit tárja fel, de persze nem támadja meg őket.

A fiatalokat nagyon érdekli az a kérdés, hogyan tudnak táplálkozni belső erőforrásaikhoz, s hogyan kerülhetik el a stresszt. Mitől lesz jobb a közös munka, és hogyan képviselhetem a reményt a munkahelyemen? Ha ilyesmiről beszélgetünk, sokszor belátják, hogy tényleg értelmes munkát végeznek, amelyből erőt meríthetnek – és akkor ismét élvezni kezdik.

Valahogyan el kell juttatnunk az emberekhez a keresztény üzenetet, és segítenünk kell abban, hogy felismerjék: tényleg tud segíteni. Én mindig a kereszténységből merítem, amit mondok, bibliai szövegeket idézek, s a hitről, a reményről és a szeretetről beszélek. Megmutatom, hogyan hathatják át ezek az értékek a munkánkat: például a cégnél, ahol dolgozom, úgy beszélek-e másokkal, hogy a kölcsönös bizalmat erősítem, vagy pesszimista és bántó vagyok-e.

Egyre fontosabb számomra a vallásközi párbeszéd. Több könyvet írtam az iszlámtudós Ahmad Milad Karimivel együtt. Nagyon gazdagítóak számomra a beszélgetéseink. Az eszmecsere ledönti a válaszfalakat. A vallások nevében hirdetett radikális nézetek (akár iszlamisták, akár amerikai keresztények részéről) arra hívják fel a figyelmet, hogy nagyon fontos a párbeszéd. Nem akarom összemosni egymással a hagyományokat; a kölcsönös tisztelet fontos számomra. A muszlimoknak vannak fenntartásaik a kereszttel kapcsolatban, de amikor elmagyaráztam Kariminek, mit jelent számomra, megérintették a szavaim, s tisztelettel fogadta a meggyőződéseimet, még ha nem is tudta osztani őket.

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír