„Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja…” – Veres András püspök újévi köszöntője

Valószínűleg keresve sem lehetne ma olyan embert találni kis hazánkban – de talán szerte Európában sem –, aki az új esztendő kezdetén legnagyobb vágyaként ne a békét nevezné meg.

Semmire sem vágyakozunk jobban, mint a fegyvernyugvásra, a békére. Azt még a politikai és a katonai szakértők is megállapítják, hogy ma békét teremteni a harcmezőkön nem lehetséges. Vagyis valami másra van szükség, nem a fegyveres erők fitogtatására, a legmodernebb vagy legpusztítóbb fegyverek felvonultatására.

Amikor a béke mikéntjéről, a fennálló konfliktusok megoldásáról gondolkodunk, nekünk, hívőknek Jézus szavai jutnak eszünkbe: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja” (Jn 14,27). Kétezer éve ismerjük a Jézus által hozott béke mibenlétét: irgalmas szeretet a végsőkig, vagyis még az ellenség szeretete is. Kétezer éve bizonygatjuk magunknak s egymásnak, hogy nem fogjuk újra elkövetni azokat a szörnyűségeket, amelyeket elődeink vittek végbe az évszázadok során vagy akárcsak a 20. században. Ugyanakkor rá kell döbbennünk arra, hogy nemcsak olyanokat, hanem sokkal nagyobbakat és kegyetlenebbeket is képesek vagyunk elkövetni. Nem tanultunk elődeink bűneiből, képesek vagyunk akár felülmúlni is azokat. 

A háborús tevékenységek kegyetlenségeiről hallva

nagy szükségünk van Jézus bátorító szavaira – „ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen” (Jn 14,27)

–, különben akár reményvesztetté is válhatnánk, néha annyira kilátástalannak tűnik a helyzet. Amikor Jézus e szavaira gondolunk, a csüggedtség eloszlik a szívünkből. Ha néha rövid időre mégis visszatér, annak az az egyszerű magyarázata, hogy a háború őrültsége újra és újra feltámad, és bizony vannak, akik ma is nemet mondanak Jézus békéjére. S talán még ennél is nagyobb baj az, hogy sokan nem is ismerik a Jézus által ajánlott békét, mert nem volt, aki megismertesse velük.

Bátran állíthatjuk, a 2023-as évnek nemzeti szinten is az egyik legkiemelkedőbb történése volt a Szentatya lelkipásztori látogatása hazánkban. Ferenc pápa az ittléte során többször is utalást tett a béke megteremtésének sürgető szükségességére. Ténymegállapítása mindnyájunk szívébe szinte belehasított: „Abban a világban (azonban), amelyben élünk, a közösségi politika és a multilateralizmus iránti szenvedély mintha már a múlté lenne: úgy látszik, végig kell néznünk, ahogy a béke álmát éneklő kórusnak sajnálatosan leáldozik, miközben a háború szólistái törnek utat maguknak. Általánosságban elmondható, hogy a nemzetek közötti békés és stabil közösség felépítése iránti lelkesedés mintha eltűnt volna az emberek fejéből. (…) Nemzetközi szinten, úgy tűnik, hogy a politika a problémák megoldása helyett inkább az indulatokat szítja, megfeledkezve a háború borzalmai után elért érettségről, visszafejlődve egyfajta háborús infantilizmusba.” (Találkozás az állami hatóságok, a társadalmi élet és a diplomáciai testület képviselőivel) 

Egy ilyen helyzetben kell nekünk, Krisztus-követőknek a remény hordozóinak és hirdetőinek lennünk. Ez a remény nem valami önszuggeszcióból fakadó érzés, hanem az Isten hatalmába vetett rendíthetetlen bizalom gyümölcse.

Hisszük ugyanis, hogy emberi erőfeszítéseink – minden ellentétes hatás ellenére is – eredményesek tudnak lenni, mert cselekedeteinkben arra az isteni erőre támaszkodunk, amely képes legyőzni és felülmúlni a gonosz minden ellenséges erejét.

Ma tehát ezért kell összefognia minden Krisztus-hívőnek s minden jó szándékú embernek, akik a háború helyett békét akarnak. Ébredjünk fel végre az ideológiák mámorából, egymás kioktatásából és az önmegváltás bódulatából! E szándék erősítésére álljon itt egy vers, amely száz évvel ezelőtti (1923!) megírása óta most talán még aktuálisabb, mint valaha.

Útálom és arcába vágom:
– Száz év, de tán kétezer óta
őrült, mocskos, aljas világ ez,
ez a farizeus Európa!

Kenyér s jog helyett a szegényt
csitítja karddal, üres éggel
és cinkos lelkiismeretét
avatag és modern mesékkel; 

száz év, de már kétezer óta
hány szent vágy halt meg gaz szivében!
Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha bukására döbben, 

mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsúfolt és Megfeszített,
s mert jósága, hite, imája
egyszer már mindent elveszített:

mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel? 

Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön, 

ha égi szerelmét a földi
szükséghez szabja ama Bárány
s újra megvált, – óh, nem a jók,
de a gonoszok vére árán: 

hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?          

(Szabó Lőrinc: Hazám, keresztény Európa)

Hogy elbírjuk-e még Istent, a Szeretetet és a Békét, az kizárólag rajtunk múlik. Ugyanis nem fordulhatunk el annyira Istentől és a józan észtől, hogy neki hátat fordítva már önpusztító módon magunk ellen is forduljunk békétlenséget és háborúságot keltve. Talán még időben rádöbbenünk arra, hogy „nincs más út, csak az Isten útja” (István, a király). Csak Istennel közösségben élve lehet rátalálni a vágyva vágyott békére. Az előbb idézett rockopera sokatmondó üzenete kapcsán eszembe jut fiatalkorom egy másik táncdalának ide kívánkozó néhány sora. Mintha a dal szerzője az Isten békéjében élő emberről írta volna e sorokat: „Aki ha bántom, mégis szeret, akit az úton a bárány vezet / Zsákjában puha kenyérszelet, hívom, hogy jöjjön velem. // A világ, hidd el, a jóra éhes /Az ember mindig a széptől ékes…” (Neoton Família: Egy kis nyugalmat)

Mi, keresztények az előttünk álló esztendőben is legyünk annak tanúi a világban, hogy Isten országa közöttünk van, s az ember számára Isten nemcsak az eljövendő életben akar boldogságot és békét adni, hanem már ebben a földi életben is.

Hangsúlyoznunk kell azonban azt is, hogy ő másként és másfajta békét ad, nem azt és nem úgy, ahogy a világ adja. Ez sajátosan és kizárólag az ő békéje, amelyre valójában mindnyájan vágyakozunk: „Nincs nyugalom, nincs nyugalom, – a szív, / Amíg ver, mindörökre nyugtalan. / De mindörökké nyughatatlanul, / Istentől mégis Békessége van. / Nyugalma nincs, de Békessége van. / Békesség Istentől.” (Reményik Sándor: Békesség Istentől)

Higgyünk rendíthetetlenül abban, hogy Isten a világ és a béke ura, s a végső szó joga is nála van. Bátran reméljünk abban, hogy minden istenellenes törekvés végül a semmibe fog hullani, mígnem „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28). 

E bizonyossággal kívánok minden kedves Olvasónak Istentől kapott békességet az új esztendőben!

Veres András
győri megyéspüspök,
a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke 

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 7-i számában olvasható.