„Nincs olyan nyomorúság, amelyet Jézus nem élt át” – Elhunyt hajléktalanokért mutattak be szentmisét

1983. január 31-én Rómában, a Termini pályaudvaron meghalt egy idős hajléktalan asszony, Modesta Valenti. A hajléktalanságból fakadó testi állapota miatt a mentők nem szállították el őt, amikor még lehetett volna segíteni rajta.

A Sant’Egidio közösség Modesta halálának évfordulójához közeli napon minden évben több európai városban szentmise keretében emlékezik meg azokról, akik az utcán éltek, és sokszor ott is haltak meg.

Magyarországon a Modesta miséje néven évek óta megrendezett esemény neve 2022-től Scooter miséje.

A közösség barátja volt Kalas Péter, becenevén „Scooter”, aki Budapesten, a Kálvin téren élt egyre rosszabb állapotban, és 2021. augusztus 5-én hasonlóan tragikus körülmények között halt meg, mint Modesta. Üszkösödő sebekkel feküdt magatehetetlenül napokig az aszfalton, míg végül a mentők többszöri riasztás után elvitték, de a kórházban vérmérgezésben elhunyt. Nem volt egyedül, a közösségből vele volt Bogi, aki megrendítő, költői szépségű írásban emlékezett meg róla portálunkon.

Meglepően sok ember gyűlt össze a szentmisére a Párbeszéd Háza nagytermében, folyamatosan érkeztek a hajléktalanok, szegények és a budapesti gimnazisták, akik közül sokan már többször segítettek a Sant’Egidio közösség ebédein, és mindig szívesen jönnek vissza, megérintette őket a szegényekkel való barátság légköre.

Különös hívősereg: szegények és jómódban élők, csinos, modern fiatalok és viseltes ruhába öltözött hajléktalanok, szegény családok fogyatékkal élő gyerekekkel – Isten nagy és szent népe, amely együtt kíséri Jézust a nagyböjtben a kereszt és a feltámadás felé vezető úton. És együtt emlékezik azokra, akik Scooterhez hasonlóan nyomorban és sok szenvedés közepette haltak meg.

„Imádkozzunk, hogy a tanítványokkal együtt fel tudjunk menni a magas hegyre, szemlélhessük az Úr arcát, és imádkozzunk hajléktalan barátainkért, akik már nincsenek velünk, hogy az Úr arcát színről színre lássák” – fogalmazott köszöntőjében Szőke Péter, a budapesti Sant’Egidio közösség felelőse.

Mohos Gábor püspök szentbeszédében megérintette minden hallgatója szívét, amikor mély és ugyanakkor egyszerű szavakkal magyarázta, hogy a minden nyomorúságunkat átélt Jézus földöntúli ragyogásába a megaláztatáson vezet az ember útja.

Szentbeszédében a színeváltozás evangéliumához fűzte gondolatait. A három apostol megláthatta, ahogyan Jézus elkezd ragyogni, olyan fehéren, amilyen ragyogás a földön nincs. Jézus arcán átragyog Isten, az ő csodája. Nem is ez a csoda, hanem az, hogy máskor nem így nézett ki: nem ragyogott, mert egészen hasonlóvá akart válni hozzánk, hogy egészen átélje, amit mi átélünk, azt a szürkeséget, tompaságot. A színeváltozáskor ugyanakkor megmutatja, hová hív minket, mi a cél: a szürkeségből, a tőle elválasztó távolságból közel hív magához, az ő ragyogásához.

Felhívta a figyelmet arra, hogy a földön az élet kétarcú: a földi csillogás mellett ott van saját nyomorúságuk megtapasztalása. A csillogás külső csomagolás, látszat, a felszínen van. Nem valljuk be nyomorúságunkat, szeretnénk azt hinni, hogy a csillogó látszat az igazság.

Jézus ragyogásáról a tanítványok nem beszélhettek, amíg fel nem támadt a halálból. Miért? Mert előbb megmutatta azt is, milyen az, amikor az ember a földi életben eljut a teljes megaláztatásig, nyomorúságig. Nincs olyan nyomorúság, amit ő nem élt át.

Mohos Gábor összekapcsolta itt a bibliai történetet az utcán elhunyt, illetve a szentmisén őt hallgató hajléktalanok életével: akikre emlékezünk, azoktól – Jézushoz hasonlóan – az emberek elfordították a fejüket. Hozzátette, hogy a ragyogáshoz a nyomorúságon keresztül vezet az út. Nincs más út. A csillogásból sokszor nem marad semmi, vagy megaláztatás lesz belőle.

A három tanítvány hallotta Isten szózatát: „Ez az én szeretett Fiam.” Jézus, a szeretett Fiú azért jött el, hogy mindannyian felismerjük: a mennyei Atya szeretett gyermekei vagyunk. Nem az számít, hogy a társadalom megbecsül vagy megaláz, hanem az, hogy Isten szeret minket.

Ezt üzeni a színeváltozás: Isten maga a szeretetet, és ez a ragyogás árad belőle mindenhova. Nem látjuk, de a szívünk mélyén érezzük.

Neveket olvasunk fel – jelezte a püspök –, emberekét, akiknek,

bármilyen nyomorúságosan éltek is, van méltóságuk, Isten gyermekei.

Ahogyan a szegény Lázár Ábrahám kegyelmébe jutott, úgy ott van a remény, hogy ők is Istenhez jutnak. Kemény az élet, de ha tudunk jók lenni egymással, emberibbé tesszük a világot – tette hozzá végül Mohos Gábor püspök.

„Emlékezzünk meg Scooterről, azaz Péterről, akitől megtanulhattuk, mi az igazi jószívűség és barátság. Állami gondozásban, majd nevelőszülőknél nőtt fel. Sok éven át volt hajléktalan. Mindig előbb adott másnak, akinek szüksége volt rá, mint magának. Ezzel azt tanította, hogy senki sem lehet olyan szegény, hogy ne segíthetne valaki magánál is szegényebbnek” – ezekkel a szavakkal kezdődött a nevek hosszú felsorolása, azoké, akik az elmúlt években az utcán éltek és olykor ott is haltak meg.

Nevek és rövid, néhány soros történetek hangzottak el, olyanoké,

akikre kevesen emlékeznek, vagy talán senki, de akiknek a nevét Isten számontartja, mint a Biblia a szegény Lázárét.

Nem ismeretlenek, hanem barátok nevei, történetei, kiemelve jellegzetes tulajdonságaikat: Kecske, aki a Deák téren élt, és vidámsága, viccei emlékezetesek. Zoli, aki kicsi, törékeny ember volt, nagy mosollyal. Tivadar, aki Shakespeare-t szavalt. Laci, aki azt mondta, hogy a közösség tagjaival való heti beszélgetés jelenti számára az igazi kincset, az életet. Hori, aki Monoron egy elhagyott, ablaktalan bakterházban mindig olvasott, kedvenc foteljében a széljárta szobában. Gabika, aki bántalmazást szenvedett az utcán. Karcsi, aki győri bencés diák volt, barátságuk évei alatt újra közel került a hitéhez…

 

A szentmise után megrendülten és kicsit fáradtan siettek le a meghívottak a Párbeszéd Háza nagytermébe, ahol szépen terített asztalok várták őket.

130 hajléktalan, szegény ember ülte körül az asztalokat, mindegyik asztalnál ült velük valaki a közösségből, vagy a fiatalok közül.

Együtt ebédelt a vendégekkel házigazdaként Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes és néhány rendtársa is. Rudik Márta szervezésében a Sant’Egidio tagjai előre beosztották, kit hová ültetnek, de nem lehet mindent előre kiszámítani, különösen ilyen nagy tömegben, ezzel együtt egy-két plusz székkel gyorsan sikerült mindenkinek helyet találni.

A Kapuvári Ízvadászok, akik a szegények karácsonyi ebédjére is évek óta készítik az ünnepi menüt, ismét nagyon ízletes étellel készültek. Az asztaloknál nem győzték dicsérni a finom falatokat. 

A Reménység Katolikus Iskola és a Szent Imre Gimnázium diákjai segítségével a felszolgálás is gyorsan ment, és különösen nagy örömet szerzett a mostoha sorsú vendégeknek, akiktől az utcán sokszor elfordulnak, hogy itt kedves fiataloktól kapják az ételt, mosoly és jó szó kíséretében.

„Jó itt lenni, mert itt mindenek mosoly van az arcán”… „így kéne élni, szeretetben, nem háborúzva”… „végre egy kicsit megpihenhetünk”… – fogalmazták meg a vendégek közül. 

Ahogy telt az idő, egyre több fiatalt láttunk beszélgetni a hajléktalanokkal, komolyan figyeltek a történeteikre, és együtt nevettek a mulatságos sztorijaikon. 

Az ebéd vége felé a Szent Imre Gimnázium diákjai és a Sant’Egidio Global Friendship nevű mozgalmának tagjai műsorral kedveskedtek a vendégeknek.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír