„Novemberben a bátyám elveszett a háborúban” – Egy tragédia a sok ezerből Ukrajnában

A fiatal Vaszilijt társaihoz hasonlóan az orosz hódító elleni harcra hívtak be; talán nem tér vissza többé, még az élettelen teste sem. Valószínűleg a Bahmut városa elleni súlyos támadás áldozatai közé tartozik. Eltévedhetett egy nyírfaerdőben, lehet, hogy eltemették, hogy többé ne lehessen a nyomára bukkanni… Az ukrán tragédia több ezer ilyen történetből tevődik össze, a csaták krónikái és a kormányok hírei azonban nem mindig számolnak be róla.

Ludmila azok közé tartozik, akik ebben a pokolban vándorolnak, keresve a túlélés módját, a reményt adó híreket, a hatékony és tartós védelmet. Úgy döntött, kelet felé indul, hogy megtalálja azt a nyomot, amelyet bátyja katonatársai, az egészségügyi csapatok és a polgári hatóságok nem tudtak megtalálni. A karácsony előtti iskolaszünetben tette meg ezt a megrázó és kétségbeesett zarándoklatot.

Bahmut régió fővárosában találkozott Makszim Rjabucka atyával, szalézi misszionáriussal, aki egy hónappal ezelőtt a Donyecki Exarchátus segédpüspöke lett, és elindult Kijevből, hogy elérje az új főhadiszállást a frontvonalon túl. Ez a fiatal püspök a juhait keresni induló pásztorként karácsonyi lelkigyakorlatot szervezett, amely elsősorban a határ menti országrészekből érkező fiatalokat célozta meg. Találkozókat, elmélkedéseket tart, imára hív és biztosítja a liturgikus ünneplés lehetőségét, hogy mindezekkel bizonyítsa a Jóisten közelségét.

Max atyának – ahogy a fiatalok nevezik – bizonyára sikerült megtalálnia a megfelelő szavakat, ha Ludmila képes volt neki beszámolni mélyreható élményéről. Így írt a püspöknek: „Ön azt mondta, hogy amikor az ember szomorúságban és a múltban él, nem tud a valóságos életében élni. Ez a nagy szomorúság annyira lehangolt, hogy abbahagytam az imádkozást… de itt egy pillanat alatt megértettem, hogy ha csak a múltban élek, akkor zárva maradok az itt és most zajló élet előtt, zárva vagyok Isten terve előtt, amit Ő készített számomra. Ettől a pillanattól kezdve visszatért belém a vágy és az ihlet az imára, és újra elkezdtem olvasni Isten Igéjét.”

A spiritualitás és a vele való törődés kevéssé érdekes dolgok egy háború idején, úgy tűnik, a háborús helyzet minden kitartást igazol, és nincs szükség a lét mélységeinek védelmére. Ha a házak összedőlnek, ha az utak járhatatlanok, ha a bandura (lant) vagy a cinbali (cintányér) hiányzik a közös énekléshez, az a fontos, hogy újra egymásra találhassunk, megvédjük az embereket, akik majd gondoskodni fognak a lerombolt Ukrajna újjáépítéséről – véli a szalézi püspök.

Max atya az elsők között láthatta, milyen hatással vannak a robbanó drónok, a gyász és a terror a gyerekekre és a fiatalokra. Már tavaly tavasszal két pszichológussal együtt meghallgató szolgálatot hozott létre az olvasás- és íráskészségüket elvesztett, a kirohanások és sikoltozások, az egyik menedékből a másikba való folyamatos menekülés miatt traumatizált iskolások számára.

„Itt Isten ismét megtalálta a módját, hogy bátorítson, Isten beszélt Önön keresztül, a szavain keresztül Ön a szeretetről beszélt: nem tűnik különösnek, de ezek a szavak rendkívül megérintettek. Éppen abban a pillanatban tapasztaltam meg, hogy a szüleim nagyon szeretnek engem, és hogy szeretetük őszinte” – írta Ludmila a fiatal püspöknek.

„Múltba révedve éltem át ezt a november 21-e óta eltelt időszakot – zárta levelét a lány –, de rájöttem, hogy Isten a testvéremmel van, nincs elveszve. Akkor ha Isten emlékszik rá és biztosan törődik vele, miért lennék szomorú?”

Forrás és fotó: missionidonbosco.org/Szaléziak.hu

Magyar Kurír