„A remény tanúi” – Varga László megyéspüspök nyári lelkigyakorlatot tartott Bárdudvarnokon

„Mi pedig azt reméltük, hogy…” (Lk 24,21) Ezzel az első ránézésre nem túl reményt keltő szentírási felütéssel kezdődött Varga László kaposvári főpásztor reményről szóló lelkigyakorlata.

Mi pedig azt reméltük, hogy… és ide mindenki behelyettesíthette a saját hamis reményeit életével és közösségeivel, egyházával kapcsolatban. És ha engedtük Jézusnak, Ő dugába döntötte őket nagy robajjal. Új reményt kaptunk helyette, amit már Isten adott. Nem a kérő, hanem a vőlegény Jézus. Tervet, ami a lehető legjobb számunkra.

Mindenki átgondolhatta az első nap, hogy mi számít igazán. Jézus régi-új 12 tanítványának látszólagos alkalmatlansága, az egyháziaktól, más hívő emberektől kapott sebeink, vagy Jézus meghívása, az Ő gyógyítása és vezetése. Az Isten országa megvalósulás alatt van. Jézus reményt ad és gyógyít munkatársaival. Csak bátornak kell lennünk, oda kell mennünk, oda kell vinnünk az embereket. A lehetőségek adottak, csak élnünk kell velük: ima és dicsőítés például (Kaposváron) a Jubilate Imádság Házában, különböző segítő szolgálatok az Szent Fausztina Irgalmasság Házában, új lehetőség a Fazenda közösségben a szenvedélybetegek számára és még sok minden, ami ebbe az írásba már nem férne bele. (Vö. Jn 20, 30)

Tehát az első nap a felismerésé volt. A második nap pedig a bűnbánaté, a kiengesztelődésé. A gyónás és bűnbánat után áldást is osztottak a jelen lévő atyák. Elmélyíthettük új jövőképünket, új felismeréseinket a fakultációk segítségével: lehetett dicsőíteni, csendesen elvonulni a kápolnába, vagy kiscsoportos beszélgetésekben megosztani. Mindvégig jelen volt egy „meghallgatlak” szolgálat is, olyanokkal, akik fogadták azokat, akik személyes beszélgetésre vágytak.

A második nap éjjelén, a születésnapok megünneplése után középkori szerzetesként lopództunk a sötétben a templomba és leborulva hálát adtunk Orvosunknak és Pásztorunknak, hogy vezet. Hálát adtunk az Atyánknak, aki kiveszi kezünkből a veszélyes dolgokat. Így a hála tömjénével és a szentek imádságával elűztük a lódarázsként ólálkodó kísértőt, reményünk szétszóróját.

Harmadnapra került reményünk gyógyulásának csúcspontja a közbenjáró imaalkalommal és a hálaadó szentmisével: a harmadik nap az örömé és hálaadásé lett. Azoké lett, akik megszabadultak, akik önmagukat merik kinevetni, akik a gyógyulás mellé Isten humorát is megkapták. Akik mernek hibázni, így reményüket nem öli meg az elvárás.
Mindezekről szólt a lelkigyakorlat, a Porta Pácis lelkigyakorlatos házban és bennünk, bennem.

Szöveg: Zsifkó Zoltán

Fotó: Kling Márk, Kovács András Bernát, Tihanyi Klára

Forrás: Kaposvári Egyházmegye

Magyar Kurír