„A szegények elvesztése az iskola elvesztése” – L. Ritók Nóra előadása a Pázmány Pedagógus Klubban

„Az iskola nem őrizheti meg önmagát, ha bezárul a szegények előtt. A szegények elvesztése az iskola elvesztése: mert a nevelés lényege a közösség megnyitása, nem a kiváltságok konzerválása” – idézte XIV. Leó pápa Disegnare nuove mappe di speranza (Rajzoljuk meg a remény új térképeit) kezdetű, nevelésről szóló apostoli levelét Moldován Szilvia, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem mesteroktatója, a program házigazdája, köszöntve a vendéget, aki 27 éve dolgozik az Igazgyöngy Alapítvánnyal a gyermekszegénység felszámolásáért és az esélyteremtésért Kelet-Magyarországon.

Ritók Nóra a szakmai, elsősorban tanári pályára készülő hallgatóknak és gyakorló pedagógusoknak szóló, Amit nem zárhatsz ki a tanteremből – A szegénység hatása az iskolában című előadása elején egy fájdalmas eredményt hozó (nem reprezentatív) felmérést ismertetett. Körösszakál faluban – ahol a gyerekek 90 százaléka hátrányos helyzetű volt – megkérdezték a pedagógusokat és a családokat is, hogy a generációs szegénységben felnövő diákok életében, akik nyolc évet tanultak a művészeti iskolájukban, történt-e változás. El tudtak-e költözni a családi házból? Szereztek-e szakmát? Mikor alapítottak családot? Kriminalizálódtak-e? És azt látták, nem sikerült nagy változást elérni, ugyanazt az életutat ismétlik a fiatalok, mint ami a szüleiké volt. Ritók Nórának azt tanították a főiskolán, az iskola akár 50 százalékot is képes lefaragni a szocializáció okozta hátrányokból, ám a felmérésből úgy tűnt, ez mégsem igaz. Ettől kezdve váltottak, és az iskolai nevelés mellett elkezdtek szociális munkát is végezni.

Rámutatott: a felsőoktatás az „átlag” gyerekekre készíti fel a pedagógushallgatókat. De

ha nem látjuk az okokat, amelyek bizonyos tünetek mögött vannak, ha nem értjük, mi történik a gyerekekkel otthon, akkor nem tudunk olyan oktatást nyújtani, ami nekik megfelelő.

A másik probléma, hogy „a mai iskola 19. századi tartalmakat tanít 20. századi módszerekkel 21. századi gyerekeknek” – idézte Balatoni József (Jocó bácsi) történelemtanárt, írót. És ebből a szempontból nincs különbség a társadalmi csoportok között, mert a digitális térben azok a gyerekek is ott vannak, akik a legnagyobb szegénységben élnek.

Ritók Nóra röviden bemutatta az okokat, amiknek a megértése elengedhetetlen. A lakhatási szegénység nemcsak azt jelenti, hogy kártyás villanyóra van, vagy illegális az áramszerzés és nincs vezetékes víz a házban, de a tanulási környezet és a személyes élettér hiányát is.

Amikor nincs egy biztonságos hely, ahova úgy tudsz letenni valamit, hogy az másnap épségben meglegyen, ha „minden túl közel van és túl hangos”, annak traumatizáló hatása van.

A nem megfelelő táplálkozás nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs mit enni, hanem a kríziséhezést, amikor hétvégén, illetve iskolai szünetekben nem jut mennyiségileg elég táplálékhoz a gyerek, illetve a minőségi éhezést, amikor olyan ételt eszik, amiben nincs megfelelő tápanyag; és ez utóbbi már a magzati korban elkezdődik.

A mélyszegénység nem csupán alacsony jövedelmet jelent, amikor egy család nem tudja az alapszükségletek költségeit a hónap végéig biztosítani, hanem azzal is számolni kell, hogy ez nem is látszik feltétlenül elsőre. A kínai és használtruha-üzleteknek köszönhetően a szegény családból jövő gyereknek is lehet normális ruhája, ám már nincs pénz gyógyszerre, szemüvegre, ami kihat az általános egészségi állapotra és a tanulásra.

A középosztály képzetében még mindig egy 19. századi – Kincskereső kisködmön-féle – „tisztes” szegénységkép él, ami szerint egy szegény gyereknek kutya kötelessége gyűjtögetni a „krajcárokat”, és aztán lehetőség szerint könyvet venni belőle. Ugyanakkor a fogyasztói és a digitális világ a mélyszegénységben élőkre is hat.

Nekik is van mobiljuk, rájuk is hatnak a reklámok, és akarnak a fogyasztói társadalomhoz tartozni. Ezért nem működnek „az én nagyszüleim házában sem volt víz, mégis…”, „az én nagyanyám bezzeg tudott spórolni…” típusú mondatok.

Ritók Nóra figyelmeztetett: tudatában kell lenni annak, nehéz változást elérni. Nehéz a családban kapott, a zsigerileg beépült – a szülőkhöz, a nőkhöz, a dohányzáshoz, az olvasáshoz, a kommunikációhoz, a pénzhez stb. kötődő – attitűdökön változtatni. Az a tapasztalat, hogy csoportban könnyebb attitűdváltozást elérni, mint az egyénnél – így a kulcs a közösség lehet, mert az visszahat az egyénre.

A generációs szegénységben minden gyerek valamilyen szinten traumatizált, és nincsenek meg az önfenntartási képességeik.

A család túlélési stratégiákat ad át, de nem tanítja meg, hogyan tud valaki változtatni a sorsán.

Az olyan környezetben, ahol a szükségletek azonnali kielégítése a cél (ma legyen mit enni), a rövid távú gondolkodás fejlődik, ezért nem tud egy gyerek mit kezdeni azzal az ígérettel: „Ha jól tanulsz, 8+4 év múlva lehet egy szakmád, és majd jobban fogsz élni.” A cél a túlélési stratégia és az életstratégia közelítése.

Ráadásul beépült egy paternalista viszonyulás – hogy majd mi, a többség kívülről megmondjuk, mit kell csinálni, hogyan kell élni. Ám csak akkor lehet változást elérni, ha nem felülről adjuk, hanem az egyénnel és a családokkal közösen keressük a megoldásokat. Az iskolában ez azt jelenti, hogy

nem működik a tekintélyelvű, frontális oktatás, csak a differenciált, élményeket adó, kooperatív módszereket alkalmazó tanítás, amelyben minden gyerek megkapja az egyéni figyelmet és időt.

Szükség van a gyógy- és fejlesztőpedagógus, a szociális munkás, illetve az asszisztens jelenlétére is. Mindemellett pedig nemcsak a diákokkal, hanem a családokkal is kell foglalkozni, meg kell szerezni a támogatásukat, valamint használni kell a közösséget mint erőforrást, hiszen a környezet képes magával húzni azt, aki leszakadna.

Az előadás végén kérdésre válaszolva Ritók Nóra arról is szólt, tapasztalata alapján milyen készségekre, attitűdökre van szüksége egy pedagógusnak, aki hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik. Elsők között említette az elfogadást és az alázatot; ítélkezve és hatósági szerepben fellépve nem lehet bizalmat építeni. Fontos a diákok szeretete, és hogy sugározzon a tanárból a hit: ebben a gyerekben van lehetőség, van remény, hogy máshogy éljen.

Ki kell építeni a családdal, elsősorban az anyával egy bizalmi viszonyt, amiben a szülő is tudja, hogy ő is kap támogatást. Elengedhetetlen, hogy a pedagógus értse a generációs szegénység problémáját. Ahol abúzus történik, ott természetesen szükség van a hatósági eszközökre, de

elsősorban a családot kell képessé tenni arra, hogy felnevelje a gyerekeket.

Nem utolsósorban pedig az iskola testületének tagjainak támogatniuk kell egymást; a matematikatanártól kezdve a testneveléstanáron át a takarítóig mindenki munkája ugyan olyan fontos, és egy felé kell hatniuk.

Fotó: Lambert Attila

Szalontai Anikó/Magyar Kurír