„A szelídek fegyvere az Isten szava” – Imádság a pharrajimos és a kislétai gyilkosság évfordulóján

1944. augusztus 2-áról 3-ára virradó éjjel Auschwitz-Birkenauban az SS-ek meggyilkolták az ott még életben lévő mintegy háromezer romát és szintit. Napra pontosan hatvanöt évvel később, 2009. augusztus 3-ának hajnalán kislétai házában sörétes puskával agyonlőtték Balog Máriát, és súlyosan megsebesítették akkor tizenhárom éves lányát. Ezt a bűncselekményt sorozatgyilkosok követték el, akik előzőleg már öt áldozattal végeztek. A Sant’Egidio közösség évről évre megrendezi az imádságot „a megsebzettekkel való közösség iránti vágyból, hogy közösségben legyünk az Úrral, akit arra kérünk, hogy szője újra az emberség erőszakkal felszakított szövetét”.

Az idei imádságot Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Veritate bizottságának elnöke vezette. Könyörgést mondott Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke; Balog Zoltán református lelkész; Michels Antal józsefvárosi plébános; Kiss Ulrich jezsuita és Radnóti Zoltán rabbi, a Mazsihisz rabbitestületének elnöke.

A megemlékezésen jelen voltak a német, a francia, a szlovák, az ukrán, a kanadai, a palesztin, a mexikói és a nigériai nagykövetségek képviselői.

Tanúságot tett Fahidi Éva, aki a birkenaui haláltábor foglyaként és túlélőjeként húszévesen szem- és fültanúja volt az ottani eseményeknek. A 2008–2009-es merényletek áldozatainak hozzátartozói közül eljött Balogh Aranka és nővére, Gizella Kislétáról és Csorba Erzsébet néhány családtagjával Tatárszentgyörgyről. Jelenlétük, kitartásuk és az emlékezéshez való hűségük tanúbizonyság az imádság vigasztaló erejéről.

„Elképzelhetetlen erőszak áldozataira emlékezünk. És nincs vége. Évek óta most először tovább kellett írnunk azoknak a listáját, akik a közelünkben fajgyűlölet áldozatai lettek. Igaz, nem az országhatáron belül, de ahhoz nagyon közel. Papp Dávidot egy Nyugat-Ukrajnában zajló pogromban gyilkolták meg június 23-án” – hívta fel a figyelmet köszöntésében Szőke Péter, a Sant’Egidio közösség budapesti vezetője. Figyelmeztetett, hogy az erőszakot csak egy másik, nagyobb erőszak képes legyőzni: a szelídek erőszakossága. „A szelídek fegyvere az Isten szava, amelyet az Írás kétélű kardhoz hasonlít (vö. Zsid 4,12). Ezt a fegyvert nem mások, hanem magunk ellen kell fordítanunk, hogy kimetsszen a szívünkből minden egocentrizmust, megvetést és közönyt a másik, a gyengébb, a szegényebb, a tőlünk különböző emberek és népek iránt.”

A 92 esztendős Fahidi Éva fiatal lányként került Auschwitz-Birkenauba. Túlélte az elszenvedett borzalmakat, és könyvet írt róla. Tanúja volt annak, amikor 1944. augusztus 2-áról 3-ára virradó éjszaka Birkenauban felgyújtották a cigány barakkot. Elmondta, hogy 74 évvel ezelőtt a B-láger lakójaként élte át, ami az E-lágerben történt. A cigány rabok pontosan tudták, mi történik velük, mert korábban már megpróbálták elpusztítani őket, de akkor ellenálltak. Az augusztus 3-ára virradóra éjszaka sötétjében hirtelen világosság lett, kiabálás, kutyaugatás hallatszott, miközben elpusztították a láger lakóit. Fahidi Éva elmondta: „Testvéremnek érzek minden cigányt, mert őseinket ugyanabban a kemencében égették el, ugyanabban a gázkamrában kellett meghalniuk. Ennél szorosabb kapocs nincs.” Hozzátette, az a reménység él benne, hogy lesz annyi bölcsesség az emberiségben, mielőtt kiirtja önmagát, hogy belássa: csak egy út van, a gyűlöletmentes élet.

A tanúságtételt követően név szerint megemlékeztek a cigánygyilkosság-sorozat áldozatairól, gyertyát gyújtottak értük, majd mindenki meggyújthatta az emlékezés mécsesét. „2009. február 22-én éjjel Tatárszentgyörgyön a családfőt és alig ötéves kisfiát, Robikát agyonlőtték, hatéves nővérét súlyosan megsebesítették. 2009. augusztus 3-ára virradó éjjel Kislétán betörtek Balog Mária házába. Sörétes fegyverrel többször rálőttek a benn alvó 45 éves asszonyra és 13 éves lányára. Balogh Mária meghalt. Kislánya súlyos sérüléseket szenvedett” – e két család hozzátartozói már tíz éve a közösség barátai, évente eljönnek az imádságra, amely az egyedüli enyhülés és remény lehet számukra.

Székely János püspök Máté evangéliumának részletén elmélkedve azzal kezdte homíliáját, hogy Krisztus szavai szerint már az is méltó az ítéletre, aki haragszik. A szavakba sűrűsödő megvetés, gyűlölet félelmetes pusztítást végez a másik ember szívében. A második világháború pusztítása is szavakkal, gondolatokkal kezdődött. A roma holokausztot megelőzően egy magyar orvos ezt írta egy tudományos lapban: „Talán alkalom adódik arra, hogy fölös számú cigányainktól megszabaduljunk.” Az áldozatoknak eltűnik a neve, kiirtandó kártevőknek tartják őket, mint ahogy Ruandában a népirtás előtt a rádió úgy beszélt a tutszikról, mint kiirtandó csótányokról.

Székely János felelevenítette a komáromi erődben történt borzalmakat. 1944 novemberében koncentrációs táborrá alakították az erődöt, 7-10 ezer cigányt vittek oda, akik közül a gyengéket megölték, a munkaképeseket továbbszállították, 1-2 naponta 2-3 ezer embert. A téli hidegben kint aludtak a szabadban, éhínség, tífusz pusztított közöttük. A halottak nevét kezdetben felírták, de csak 12 napon át: ebből kiderül, hogy 90 százalékban 3 év alatti gyermekek voltak, akiknek a szüleit korábban vonatra tették. A halottakat előbb egy gödörbe, majd a Dunába dobták, léket vágva a jégen. 1944 karácsonya előtt elengedték az akkor ott élő 1400 rabot, talán a szovjet repülők fenyegetései miatt, talán azért is, mert Serédi Jusztinián bíboros levelekben tiltakozott Szálasinál, követelte a gyilkosságok leállítását. Karácsony után azonban újraindult a tábor, egészen március végéig, végül a feloszlatás után a szovjet hadsereg Galántánál érte utol a rabokat, így ezer cigány szabadult meg.

Emberek méltóságát, arcát tüntették el! – hívta fel a figyelmet Székely János, majd hozzátette: A teremtő Isten tenyerébe van írva a nevük, az ő szemében drága a vérük. Az ő teremtményei vagyunk, bőrünk színétől függetlenül kedves gyermekei, remekművei, identitásunk nem átok, hanem áldás.

A püspök azért fohászkodott, hogy a holokauszt tanítson minket emberségre, bátor kiállásra minden élet mellett. Minden élet szent, a fogantatástól a természetes halálig. A kórházakban nincs helye a megfogant élet kiirtásának. Végül azokért könyörgött Székely János, akiktől el akarják venni méltóságukat. „Egy társadalom embersége azon mérhető, hogyan bánik a gyengékkel” – idézte a szónok Benedek pápát.

A homíliát követően a jelen lévő egyházi vezetők fordultak könyörgéseikkel Istenhez. „Gyűjtsd össze tömlőidbe könnyeinket – kérte Fabiny Tamás, emlékezve a történelem hatalmas kegyetlenségeinek, népirtásainak áldozataira. – Aztán vigasztalj meg minket, mert egyedül te vagy képes a vigaszra.”

Balog Zoltán református lelkész az áldozatokért, a túlélőkért könyörgött és azokért, akiknek felelőssége, hogy ne legyen ember embernek farkasa. Kérte az Urat a nagydobronyi cigányokért, akiknek református imaházát felgyújtották.

Radnóti Zoltán rabbi emlékezésében azt a kérdést tette fel, hol volt az ember akkor, amikor ezek a szörnyűségek történtek. Isten az embert együttélésre teremtette, együtt kell ezt a világot fenntartanunk, békét teremtenünk, lemondanunk önző céljainkról a kiszolgáltatottak javára. Adjunk vigaszt, hirdessük, hogy itt vagyunk, segítünk!

Michels Antal Európa legnagyobb, beregszászi cigány gettójára emlékeztetett és kárpátaljai roma testvéreinkért imádkozott.

Kiss Ulrich azokra emlékeztetett – a jezsuita templomban márványtábla is emlékeztet rájuk –, akik a vészterhes időkben felismerték az igazságtalanságot, és bár tudták, hogy kockázatos, mégis cselekedtek.

A Sant’Egidio közösség fiataljainak énekével kísért imaóra áldással zárult, amelyet Székely János cigány nyelven mondott el. Ezt követően az altemplomban tovább szövődtek az immár tízéves barátságok lelkészek, áldozatok, hívő és jóakaratú emberek között, akik összefogva évente emlékeznek és bátorítják egymást a cselekvésre. És folyamatosan tanulják Isten szavának hallgatása mellett azt, amire Szőke Péter emlékeztetett Dietrich Bonhoeffer szavaival: „Meg kell tanulnunk, hogy az embereket ne annak alapján ítéljük meg, amit tesznek, vagy amit elmulasztanak megtenni, hanem annak alapján, amit szenvednek. Az emberekhez, és különösen a gyengékhez való viszonyulás egyetlen hasznos módja a szeretet, vagyis a ragaszkodás a velük való közösség fenntartásához. Maga Isten sem vetette meg az embert, hanem emberré lett érte.”

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír