„Szentnek lenni a legnagyobb emberi szabadság” – Beszélgetés az életszentségről a Hálóban

Gőbel Ágoston szavai szerint a szentekre úgy tekintünk, mint tökéletes emberekre. Kovács Gergely viszont posztulátorként tudhatja: egy szent életében mennyi lehet a legenda, és hogy a kanonizált személynek is volt hétköznapi élete. A modern szentjeink, akik talán hozzánk is közelebb állnak, jobban megfoghatóbbak? Ágostonnak hatalmas kő esett le a szívéről, amikor Boldog Chiara Luce Badanóról kiderült, hogy megbukott matematikából középiskolásként. „Most már a rossz matekosoknak is van védőszentjük!”

Kovács Gergely emlékeztetett rá: a hétköznapiság a II. Vatikáni Zsinat után lett fontos szempont. Korábban a középkori csodagyűjtemények és a reneszánsz hatására nagyon erős volt a szenteknek a csodálatos, különleges, emberfeletti bemutatása. Mivel azonban sok bensőségesség, gyengédség is van bennük, még a tündöklő szenteknél is felfedezzük a hétköznapiságot. Például Szent Zitánál, aki szolgálólányból lett Isten szolgálója.

Kuzmányi István szerint, ha felütjük a szentek életét, azt látjuk, hogy az őskeresztény korban szinte a legendáriumok közé tartozó jegyekkel rendelkeznek. Ezért számára közel állnak a 19–20. század szentjei, de hasonló módon az első olyan szent is, akit az Egyház nem vértanúként avatott szentté: Tours-i Szent Márton (316/317–397). Az ő életrajza nagyon gazdag, tanítványa és barátja, Sulpicius Severus írta le. Évszázadokkal később, amikor Bonaventúra megírja Assisi Szent Ferenc életét, szinte párhuzamba állítja vele Szent Mártont.

Kuzmányi István megemlítette Lisieux-i Kis Szent Terézt is, akinek a rendfőnöknő nővére segített az életrajza leírásában. Teréz már súlyos betegen feküdt az ágyban és ragaszkodott hozzá: mindenképpen írja le, hogy a legnagyobb nehézséget a kora reggel okozta a kármelben. Mindennap hajnali ötkor keltek, utána bementek egy órára elmélkedni a kápolnába. És ő ezeken az elmélkedéseken mindig elaludt. A bennünket végtelenül szerető Jóisten azonban akkor is szeret minket, ha alszunk. Akkoriban jött be az, hogy az orvosok, miközben gyógyították a betegeket, elaltatták. Teréz olyan szépen kérdezte: a bennünket szerető Jóisten nem szeret minket, amikor alszunk? Ugyanúgy gyógyít bennünket alvás közben. Úgyhogy, ha esetleg elbóbiskolunk ima közben, ne legyen lelkiismeret-furdalásunk.

Kis Szent Teréz élete sem volt tökéletes, de teljesnek mondható, mert mindvégig arra törekedett, hogy közelebb lépjen a Jóistenhez, teljes istenkapcsolatot élt meg, a földi nehézségek mellett is.

Gőbel Ágoston kérdésére, eljuthat-e az életszentségre egy teljesen hétköznapi életet élő ember is, Kovács Gergely felidézte: néhány napja „szent” volt, még ha csak fél órára is. A troli megállóban egy tündéri szőke kislány rosszalkodott. Falra másztak tőle a várakozók, és az anyukáján is látszott, hogy „kész ideg”. „Rámosolyogtam, ő meg vagányan visszanézett. Fixírozott.” Erre Kovács Gergely megszólította őket. Beszélgetni kezdtek. A kislányt Lanának hívták (egyébként azt jelenti: csendes, nyugodt vizeken). Felszálltak az érkező trolira, végigbeszélgették az utat, megajándékozták egymást a figyelmükkel és a szeretetükkel. „A kislánynak és az anyukájának, egy ki tudja milyen nehéz élethelyzetben, az angyaluk lehettem. Egy kis időre tehermentesítettem őket, miközben egymásra is más szemmel tekintettek.” A posztulátor szerint mi is tudunk szentek lenni ilyen hétköznapi helyzetekben, amikor leülünk, beszélgetünk, figyelünk egymásra, kihozzuk egymásból a jót. „Úgy érzem, a lelkeink valahol összeérhetnek, és Istenben érhetnek össze. És ha összeérnek, akkor mi magunk is szentekké válunk. Nem is tudunk mások lenni, mert ott van Isten, aki igazán és teljesen szent.”

Lehetünk jók, nyitottak, befogadók, megértőek, kedvesek, pozitívak, bölcsek. Ezek sugároztak a szentek életéből

és azokéból is, akiket nem avattak szentté, de akikről tudtuk, hogy azok voltak: családtagok, barátok, ismerősök, bárkik.

Kapcsolódva a gondolatmenethez Kuzmányi István leszögezte: valóban nem csak azok a szentek, akik kanonizálva lettek. Van is egy szép ünnepünk, mindenszentek ünnepe, november elseje, amikor azokra a családtagjainkra, rokonainkra emlékezünk, akiket akár ismertünk, akár nem, de előttünk jártak, és már ott vannak a Jóisten oldalán. Szentnek nem születik az ember, hanem azzá lesz. A szent soha nem tudja magáról, hogy szent. A szentekben az a csodálatos, hogy ugyanaz az arc felragyog bennünk, mint ami Jézus Krisztusban felragyogott: a mennyei Atya arca. Amikor teljesen „elvesződünk” a magunk számára, és elkezdünk a rosszra nem rosszal válaszolni, önzetlenül, feltétel nélkül szeretni a másikat, odafigyelek a feleségemre, a gyermekeimre, vagy a nagymamám odafigyelt rám, Mécs Lászlót idézve „vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld”, akkor felragyog Krisztusnak az a szeretete, amely bennünket éltet.

Ez ragyog fel a szentekben – a vértanúkban aztán különösen –, hiszen ők mindannyiszor ennek a szeretetnek a teljességét mutatják fel, amikor életüket adják, akár vértelen módon, ahogy Mindszenty József bíboros is tette, vagy akár életáldozatként, mint Salkaházi Sára. Amikor látta, hogy megérkeznek a nyilasok, akár el is futhatott volna, de nem: vállalta, ami várt rá, akárcsak Jézus Krisztus – vért izzad, imádság közepette, de legyen meg a mennyei Atya akarata. Salkaházi Sára úgy készült fel a vértanúságra, hogy nagyon mély kapcsolata volt Istennel. Fiatal nő létére nadrágban járt, dohányzott, újságíró is volt, és mégis, eljut életének erre a pontjára, amikor életét adja másokért.

Ha mi önzetlenek tudunk lenni valamikor, valamiben, akkor mi is megízlelhetjük a Jóistennek a szeretetét: azt, hogy Ő engem érdem nélkül szeret, nem kell ezt kiérdemelnem. Nem azért megyek vasárnaponként templomba, mert akkor Isten jobban fog szeretni.

A szentek abban járnak előttünk, hogy megtalálják azt a hullámhosszt, hogy tudnak válaszolni erre. Isten szeretete így tud kiteljesedni. Egyébként egyoldalúvá válik. Mi pedig kölcsönösen felelősséggel tartozunk egymásnak a szentté válásban.

Kuzmányi István felidézte, hogy a 14. századról nem az Egyház legszebb fejezetei jutnak eszünkbe. Erre az időszakra esik az avignoni fogság is. Élt három hölgy, igazi csillagok az Egyház egén: Svéd Szent Brigitta, Sienai Szent Katalin, Római Szent Franciska. Könnyeikkel, leveleikkel, nagyon kemény határozottságukkal fejezték ki rosszallásukat, s jelölték ki egyben az Egyház tagjai felé a visszautat. Brigitta például azt mondta egy római főpapnak: ahelyett, hogy a papok fejedelme lennél, a szajhák fejedelme vagy! Egy másik bíborosnak pedig a szemére vetette: Isten parancsolatát egy parancsolatra szűkítettétek le, hogy adj pénzt! Rómában boszorkánynak tartották Brigittát, nem sokon múlott, hogy nem égették meg. Bizony a szentek nem mindig komfortosak, de hál’ Istennek, hogy sokan vannak nők, akiket az Egyház oltárra emelt. „Bele sem merek gondolni, mi lett volna az Egyházunkkal, ha ez a három bátor hölgy nem teszi meg akkor azt, amit megtett, amit életszentségüknek is betudunk.”

Kovács Gergely közbevetette: ha csak egyetlen szentet tehetnénk ki a kirakatba, akkor az Assisi Szent Ferenc lenne… Szerintetek? – kérdezte.

Kuzmányi István szerint Assisi Szent Ferenccel tudunk bizonyos értelemben a legkevésbé mit kezdeni, mert azonnal lelkiismeret-furdalásunk lesz. „Nekem is lelkiismeret-furdalást okozott, ha rá tekintettem, akár szegénységére, akár engedelmességére, akár aszkézisére.” Olvassuk el az életét, nehéz szó szerint követni. Hírportálunk főszerkesztője a Poverello életéhez a legfontosabb kulcsot a tranzitus 800. évfordulójához közeledve találta meg. Miért kéri magának a stigmákat? Hogy még 800 év múlva is beszéljünk róla? Vagy még nagyobb szenvedést akart magának? Nem. Már lemond a rend vezetéséről, szinte teljesen vak, nagyon nyomorult helyzetben van. Továbbra sem adja fel azonban, hogy megértse: miért van az, hogy Isten őt, és mindenki mást, bűnösként, ennyire szereti.

Annyi hűtlenség volt az életemben, és Isten mégis szeret!” – vallhatjuk meg a szegények atyjával.

Ferenc ebbe a titokba szeretne belelátni. Miért van az, hogy az Isten velem, veled, vele kapcsolatban soha nem adja fel. Ezért kéri, hogy hadd egyesüljön ezzel a szeretettel. Krisztus a kereszten mutatja meg legnyilvánvalóbban számunkra felénk irányuló, önzetlen szeretetét.

Kovács Gergely reagálásában úgy fogalmazott: „ennek a drága Szent Ferencnek” olyan könnyű volt szentté válni. Őt ugyanis „elképesztően” szerette az édesanyja. Nagyon gyengéden, érzelmesen, szerelmesen. Az édesapja hideg, rideg kereskedő volt inkább. Az édesanyja érzelmekben gazdag szeretetének következtében Szent Ferenc lelkének a női oldalát bontakoztatta ki csodálatosan, szeráfian, istenien. Ferenc úgy isteni, hogy közben a legkisebb akar lenni mindvégig. Ez is gyönyörű benne. Megtapasztalta anyukájában azt a szeretetet, „amit te az előbb mondtál” utalt Kovács Gergely Kuzmányi Istvánnak Isten végtelen szeretetéről mondott szavaira: „Miért szeret engem valaki ennyire, ilyen konokul, makacsul? Akkor is, amikor sírok, amikor rosszalkodom, amikor hűtlen vagyok. Miért szeret az anyám ennyire?” És akkor ebből adódhat a kérdés: miért szeret engem Isten ennyire? Ferenc egybetette ezt a két kérdést, és ez gyönyörű, tündöklő dolgokat hozott ki az életéből.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás 1975. május 6-án adta vissza lelkét a Teremtőnek. Erre emlékezve május 2-án szombaton Mindszenty-zarándoklat volt Esztergomba. Kovács Gergely, a mártírsorsú főpásztor boldoggá avatásának viceposztulátora végül felidézte az egyik, munkatársaival közös legkedvesebb Mindszenty-mondatát:

Szentnek lenni a legnagyobb emberi szabadság.”

Mindszenty József „fantasztikus” személyiségfejlődésen és lélekalakuláson ment át az ötvenes években a börtönévei alatt, és amikor kijött onnan, azok, akik találkoztak vele, azt mondták: a bíboros a börtönben szentté lett…

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír