„Szerettünk volna gyereket, de nem minden áron” – Őszintén a meddőségről

Nézőpont – 2024. július 14., vasárnap | 16:00

Egy szlovákiai házaspár tíz évig hiába várt gyermekáldásra. Amikor végül elfogadták a tényt, mégis megfogant egy élet. A tíz év meddőség keserű tapasztalatát azonban nem feledték, és ma gyermektelen pároknak szerveznek házasságerősítő hétvégéket. A Nové Mesto munkatársa készített interjút a feleséggel, Katarína Svitanovával, amit az Új Város Online szemlézett.

A gyermektelen párok gyakran kapnak olyan címkéket, hogy „karrieristák” meg „utazgatók”, nem beszélve a kéretlen tanácsokról a zarándoklatoktól az örökbefogadásig. Nem mindig találkoznak olyan orvossal, aki hajlandó és képes is foglalkozni az állapotuk okával, és mindenhol az asszisztált reprodukciós ajánlatokba botlanak, mintha az lenne az egyetlen megoldás. Küzdenek a kisebbrendűségi érzéssel és a bűntudattal, küzdenek a párkapcsolatukkal, a környezetük és az Egyház megjegyzéseivel. Ezekből a tapasztalatokból és körülményekből indult ki a Szlovákiában élő Katarína Svitanová (44) és férje, akik abban segítenek a gyermektelen pároknak, hogy békés, stabil házasságban élhessenek. Alább Mária Kohutiarová, a Nové Mesto újságírója Katarinával készített interjújából olvashatnak részletet.

– A meddő párok kísérésével a személyes érintettségetek miatt kezdtetek el foglalkozni. Mi a ti történetetek?

– 19 évvel ezelőtt, valamikor az esküvőnk után jöttünk rá, hogy valami gond van, mert nem érkezik a gyermekáldás, de nem tudtuk, hová, kihez forduljunk, kitől kérjünk segítséget. Elsősorban orvosilag kezeltük a dolgot, de hívő emberként is szerettük volna megérteni, hogyan tovább. Mivel teológiát tanultam és ismertem papokat, volt bátorságom hozzájuk fordulni. Elmentem egy atyához, és megkérdeztem: mit nyújt nekünk, gyermekteleneknek az Egyház? Hallgatott… Fokozatosan jutottunk el néhány szakemberhez, de 15-17 évvel ezelőtt ez még Szlovákiában tényleg probléma volt. A kezelések nem úgy működtek, mint a mostaniak. Nekünk csak asszisztált reprodukciót vagy örökbefogadást ajánlottak megoldásként.

– Elfogadható volt ez nektek?

– A férjemmel már mindennek utánanéztünk, így amikor az orvos azt mondta, hogy az asszisztált reprodukció az egyetlen orvosi megoldás, elutasítottuk, mondván, hogy ez nem a mi utunk. Erre az orvos azzal vádolt meg minket, hogy nem is akarunk gyermeket, mert elutasítjuk az orvosi megoldást. Számomra ez rendkívül bántó volt. Szerettünk volna gyereket, de nem így, mindenáron. Ez volt az egyik motiváció, amiért elkezdtünk hétvégi találkozókat szervezni házaspároknak. Rájöttünk, hogy nem akarunk egyedül maradni a problémánkkal.

Szükségünk volt egy olyan közösségre, amelyik megért minket, ahol nem kell fáradságosan elmagyarázni, hogy min megyünk keresztül, mert ez átadhatatlan élmény. Ezt nem tudod elmagyarázni.

– Kerültetek nehéz helyzetekbe a gyermektelenség miatt?

Igen. A barátaink, a közösségünk tagjai, az osztálytársaink szülővé váltak, és mi nem kaptuk meg ezt az ajándékot. Kirekesztve éreztük magunkat. Hirtelen nem találkozhattam a barátnőmmel, mert a gyerekekkel kellett lennie. Mintha két különböző világban éltünk volna. Ő aggódott a gyerekek miatt, ami természetes volt, nekem más gondjaim voltak.

Tudom, hogy jószándékkal fordultak felénk, nem akartak provokálni, de a kéretlen tanácsok, amelyeket még hívőktől is gyakran megkaptunk, nagyon bántóak voltak. Mi pedig hallgattuk: „Játssz egy kicsit ezzel a babával, hátha valami »rád ragad«”! vagy: „Imádkoztatok így vagy úgy? Elmentetek zarándoklatra?” – Mindezt megtettük a tanácsaik nélkül is. Eljutottunk odáig, hogy elkezdtünk szándékosan elszigetelődni. A környezet, amelyben egykor jól éreztük magunkat, elviselhetetlenné vált. Kerestük magunkban, hogy mi legyen a következő lépés.

Meg kellett tanulnunk kiszűrni mások megjegyzéseit és a kéretlen tanácsokat. A családban még rosszabb volt a helyzet. És meg kellett küzdenünk a karrierizmusra vonatkozó megjegyzésekkel olyan emberektől, akiknek fogalma sem volt arról, mit élünk. A meddő párok ma is ugyanettől szenvednek.

– Mindezeket az egyházi közegen belül éltétek át. Készen áll-e ma az Egyház arra, hogy kísérje és segítse ezeket a házaspárokat?

– Ez egy nehéz kérdés, nagyon egyéni. Van néhány csodálatos pap a környezetünkben. Sokat segítettek a helyzetünkben, elkísértek minket a házasságunknak ebben a szakaszában. Ez az egyes papok szemléletén és fogékonyságán múlik. Ha akarja és érzékeli, hogy vannak ilyen emberek a plébániáján, ha személyesen ismeri őket, és segíteni akar nekik, egyszerűen megkeresi őket. Ha őszinte, megnyílnak előtte, és képesek lesznek beszélni vele a nehézségeikről. Ilyen papok járnak el a találkozóinkra is. De azt is tapasztaljuk, hogy olyan papok, akik esetleg nem ismernek minket annyira jól vagy először találkoztak velünk, nem értik ezeket a házaspárokat, vagy egyszerű megoldásként az örökbefogadást javasolják: „Annyi gyerek van szülő nélkül, és ti pedig gyermektelenek vagytok. Milyen keresztények vagytok, ha nem vagytok hajlandók örökbe fogadni, szeretetet adni egy ilyen gyermeknek?”

– Az örökbefogadás miért nem mindenkinek megfelelő megoldás a gyermektelenség problémájára?

– Először is, az örökbefogadás nem a meddőség megoldásának tekinthető, hanem ezzel egy szeretetre szoruló gyermeknek segítünk. A házaspár mindkét tagjának meg kell győződnie róla, hogy ezt akarja. Pszichológusok és pszichiáterek előadásaiból tudjuk, hogy ha valamelyikük egy kicsit is kételkedik benne, akkor ne menjenek bele az örökbefogadásba. Előbb-utóbb visszatérne bennük a kétely, ha a kapcsolatuk vagy a családba került gyermekkel való kapcsolat megromlik – annak tudatában, hogy az örökbefogadás nem fordítható vissza. A hozzánk forduló pároknak csupán a fele van az örökbefogadási folyamat valamelyik szakaszában. Ennek a döntésnek a közös szabadságról is kell szólnia – ők ketten fogják felnevelni ezt az örökbefogadott gyermeket, átélve vele minden örömöt és gondot. Felelősséget vállalnak érte. Tehát ne javasoljuk nekik automatikusan ezt a lehetőséget, hiszen tudnak róla.

– De ez mégis egy trauma a hívő meddő párok számára – hiszen a gyermeket az áldás szimbólumának tekintik… Az üres méh tapasztalata nem a hit válságának kezdete is?

Ez a veszély mindig fennáll, ahogy az önvád és az önbizalomhiány veszélye is. Jönnek a kérdések, hogy miért pont én?

Fontos és természetes, hogy az Istennel való kapcsolat – akárcsak a kapcsolatunk a házastársunkkal – bizonyos fejlődésen megy keresztül. Ez nem maradhat meg a kisiskolás kori vallásosságnál.

Az igazság az, hogy amikor valaki párkapcsolati válságon megy keresztül, akkor Istennel is kapcsolati válságba kerül. Nekem is voltak hitbeli válságaim, olyannyira, hogy nem tudtam imádkozni. Mindig próbáltam Istennel kommunikálni, de akkoriban nem tudtam. Nem értettem, hová akar Isten mozdítani engem, minek kellene történnie. Egy hozzám közel álló papnak bevallottam, hogy képtelen vagyok imádkozni. Megdöbbentett, amit mondott: „Akkor ne imádkozz. Majd én imádkozom érted!” Ez nagyon erősen megérintett. Egy idő után félig tréfásan megkérdezte tőlem, hogy még mindig képtelen vagyok-e imádkozni, vagy már visszatértem az imádsághoz.

Az ima is egy módja annak, hogy közel kerüljünk a gyermektelen házaspárokhoz.

Hogy el lehet-e fogadni a meddőség keresztjét, milyen terheket cipelnek az érintett házaspárok és hogy milyen segítséget kínál Katarína Svitanová és férje a pároknak, arról IDE kattintva olvashatnak még többet.

Fordította: Antal M. Gergely

Forrás: nm.sk/Új Város Online

Fotó: Dominik Sepp (portrék) és pexels (illusztráló képek)

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria