„Sziasztok, Sándor vagyok, alkoholista”

A gyöngyösi ferences kolostor falai hihetetlen történeteket láttak már az évszázadok folyamán. Volt itt kórház, patika, főiskola, könyvtár, kollégium, középiskolai menza, és itt tartja alkalmait már öt éve az Anonim Alkoholisták helyi csoportja.

Szombat délután négykor a Szent Ferenc hittanterem előtt az AA közösség táblája hívogat hamarosan kezdődő nyitott gyűlésükre. A gyűlés elején a témavezető a leszokást segítő 12 lépés 2. pontját olvassa – „Eljutottunk arra a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket” –, majd ki-ki hozzászól a témához. Ekkor hangzik el a már idézett mondat interjúalanyomtól, Sándortól.

– Téged hogyan győzött le az alkohol?

– Nagyapámnál minden évben volt disznóvágás, amelyen naponta többször kínálták a pálinkát, melyből gyerekként nekem is nyújtottak. Mivel apám és keresztapám nem ellenezte, én pedig a felnőtt férfiakhoz akartam tartozni, elfogadtam. Ők úgy gondolták, így „ember” lesz belőlem. Középiskolásként kollégista lettem. Budapest más világ volt, mint amit falun éltem. Rájöttem, ha iszok valamit, a félelem megszűnik, és sokkal magabiztosabbnak érzem magam. Sajnos a kezdetektől nem tudtam keveset inni. A kollégiumból második félévben eltanácsoltak rendszeres berúgás miatt. Sokat jártam szórakozni, ott is szükségem volt az alkoholra, hogy felszabadult legyek. A sorkatonaság éveiben az alkoholmennyiség az egekbe szökött. Leszerelés után összeházasodtam egy lánnyal. Neki szintén természetes volt, hogy egy férfi iszik. Született két gyermekünk, nagyon szerettem a családomat. Házasságom első éveiben nagyon boldog voltam. Sokat dolgoztam, hogy meglegyen mindenünk, és sokat ittam, ahogy ezt gyerekként láttam. Aki sokat dolgozik, az megihatja a magáét, mondta sokszor édesapám.

– Hogyan született meg a vágy, hogy felhagyj az ivással?

– Folyamatos munkahelyi problémáim voltak miatta. Sokszor megfogadtam: soha többet nem iszom. Pár napig sikerült. Valami kényszer hatására csak megittam egy sört – gondoltam, abból nem lesz semmi baj –, és aznap már totál részegre ittam magam. Egészségem megromlott, a belgyógyász azt mondta, ha tovább iszok, rövid időn belül meghalok. 34 évesen, 2002 őszén, átéltem egy mélypontot. Innen egyenes út vezetett az elvonóra és a csoportba.

– Miről szól ez a közösség?

– A Névtelen Alkoholisták olyan emberek közössége, akik megosztják egymással tapasztalataikat, erejüket és reményüket azért, hogy megoldhassák közös problémájukat, segíthessenek másoknak felépülni az alkoholizmusból. A tagság egyetlen feltétele az ivással való felhagyás vágya.

– Az AA három öröksége a felépülés, az egység és a szolgálat. Mit jelentenek ezek neked?

– A felépülés a józanná válás útja, ez elsősorban gondolkodásbeli változást jelent. Az eszemre hallgatok, és nem az érzelmeire.

Ha meggyógyulni nem is, de tünetmentessé tudunk válni, a düh és harag helyett a hála útján elindulni.

Abban egységesek vagyunk, hogy az Anonim Alkoholisták 12 lépése és 12 hagyománya meghatározó alapja életünknek, felépülésünknek. Ezekről az elvekről rendszeresen beszélgetünk, mindegy, hol működik a közösség, Argentínában, Bécsben vagy Gyöngyösön. Kitartunk egymás mellett, kialakulnak ismeretségek, barátságok, összekovácsol bennünket a „számíthatsz rám” érzése. Az egységet erősíti az is, hogy nem zárunk ki senkit. Azt sem, aki éppen visszaesett, mert az élete múlik rajta.

A szolgálat a harmadik örökségünk. Az alkoholisták nagyon önző emberek, mindig a saját érdekeiket nézik. Ebből segíthet minket kigyógyulni a közösségben vállalt szolgálat, amiért nem kapunk ellenszolgáltatást. Hasznos dolgot teszek, ami eltereli a figyelmemet arról, amin nem tudok változtatni. Mindenki fontosnak érezheti magát, akár a kávéfőzés szolgálatát látja el, akár irodalomfelelős, pénztáros, küldött, titkár vagy szponzor.

– A csoport vezetőjével akartam interjúzni, de kiderült, hogy az nincs, csak különféle szolgálatot ellátók személyek. Miért fontos számotokra a demokrácia?

– Nem jó nekünk, ha van vezetőnk. Mindannyian alkoholisták vagyunk, és egyenrangúak. Én nem vagyok fontosabb – aki húsz éve nem iszom –, mint az, aki éppen most jön be először. Ha a csoport megbeszél és megszavaz valamit, ahhoz mindenkinek tartania kell magát. Minden csoportnak át kell menni bizonyos buktatókon. Ezek közül az egyik, ha valaki a vezetői szerepet akarja magára venni. Az a csoport szétzilálódik, klikkek alakulnak ki. Az 1935-ös alapítás óta ez már számtalan esetben megmutatkozott.

– A 12 hagyományból mi volt a legnehezebb számodra?

– Megérteni a névtelenséget. A kezdeti időben többször megszegtem ezt. Kollégáimnak beszámoltam róla, hogy hova járok és miért tudok józan maradni. Miért jelent védelmet számomra a közösség. Úgy gondoltam, hogy ez nagy dolog, de rádöbbentem, hogy csak nekem az!

Azért sem jó a névtelenséget feladni, mert a társadalom az alkoholistát elítéli. Aki ezeken a kilátástalannak tűnő harcokon, küszködéséken nem ment át, nem tudja átérezni ezt.

– Többször olvastam a gyám vagy a szponzor kifejezéseket. Melyiket használjátok, és milyen értelemben?

– A kezdők egy szponzort kapnak. Egy tapasztaltabb személyt, aki már hosszabb ideje kitartott a józanság útján. Akinek fel tudja tenni kérdéseit, el tudja mondani nehézségeit.

Az alkohol elsősorban elmebeli probléma: a függő mást lát, mint a többiek, mást gondol. A szponzor támogatja, segít neki, hogy helyesebben kezdjen látni.

– Milyen volt a te első szponzorálásod?

– Bő egy éves józanságom után, 2003 novemberétől kezdtem a támogatást. Felvetődtek családi problémák, munkahelyi nehézségek, de azt nem mondja senki, hogy az igazi problémája, hogy iszik. Pedig ha nem iszol, akkor találsz egy társat, akkor lesz munkahelyed, akkor néhány év alatt rendezheted az adósságodat. Hát ilyen kérdésekkel kezdtük.

– Miért fontos számodra a gyűlések rendszeres látogatása?

– Ez olyan, mint a gőzkazán: ha „túlnyomás” uralkodik, akkor egy szelep segítségével leeresztik a gőzt. Közösen kieresztjük a bennünk felgyülemlett feszültséget, nem engedjük, hogy a frusztrációk elhatalmasodjanak rajtunk. Nagyon sokat tettem azért, hogy igyak, hát most hideg szélben, hóban is eljövök ide a gyűlésre. Valamit komolyan teszek azért, hogy józan maradjak. Hetente kétszer járok, ez heti hat órát jelent, de iszákos életemben ettől többet tettem. A rendszeresség eredményre vezet.

– Milyen szolgálatokra kértek fel az elmúlt években? Milyen örömei vannak ennek?

– Szolgálatom gyűlésvezetéssel, a csoport megszervezésével kezdődött, aztán sokáig irodalomfelelős voltam. A közösség könyvei igen olcsók, áruk a kiadási költségeket is alig fedezi. A belépőket ellátjuk a „Nagykönyvvel”, amely alapvető elveinket tartalmazza. Amikor pedig kérdéseik vannak az olvasottakkal kapcsolatban, azokat egyénileg vagy a foglalkozásokon is meg tudjuk vitatni. Öröm a saját tapasztalatomból átadni valamit: én hogyan éltem meg azt.

– Hogyan fogadjátok az új jelentkezőket? Egyáltalán kitől értesülnek a csoport létezéséről?

– Az első mindig az orvosi segítség. Mi így fogalmazzuk meg: Először száríttasd ki magad! Ezt a legjobb kórházi körülmények között túlélni. A pszichiáterek is szokták javasolni a támogató közösségbe járást, mások a honlapunkon keresztül találnak meg.

Aki nagyon keresi a lehetőséget, megvan benne a vágy a gyógyulásra, az találni is fog. Akinek vonzó az, hogy józanul is lehet élni, az bátorságot nyer, hogy be merjen jönni.

Évente egy-két fő meg is marad közülük.

– Hogyan indult Gyöngyösön az első AA csoport?

– Időnként megünnepeljük a kerek józansági évfordulókat. Kőbányán az egyik ilyen alkalommal szinte az egész órát végigbeszéltem, és egy kísérővel hazafelé jövet beszéltünk róla, hogy milyen jól éreztem magam. Úgy láttam, hogy figyelnek rám. Zoli mellém állt, ismert egy egri sorstársat, Rómeót, együtt kezdtük el. Még létezett a Támasz Gondozó, valamint a gyöngyösi pszichiátria is támogatott minket. Nehézség volt, hogy a betegek átjártak rajtunk, át is kerültünk a Mátra Művelődési Központba. Először csak hetente egy gyűlés volt, nyolc éve van kettő. Vannak társaink, akik hétvégén érnek rá, mások pedig hétközben. A legtöbben dolgoznak közülünk, így a csoportba járás időpontjánál figyelembe kell venni a munkahelyek időbeosztását is.

– Miért költöztetek át a plébániára?

– A csütörtöki gyűléseken minden rendben volt, de szombatonként sokszor zárva tartott a művelődési ház, vagy a személyzet hiányzott. Egyik tagunk, Marcsi javasolta a ferenceseket, a plébániát. Azóta a közösség otthonra talált náluk, és itt várja azokat, akiknek szükségük van támogatásra, egy segítő kézre a józanodás útján.

Szerző: Varga Kamill OFM

Fotó: Czímer Tamás

Forrás: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya

Magyar Kurír