„Szólj be a papnak!”: Meg tudják mutatni az egyházi iskolák, hogy Jézust követve kerekebb az élet?

Nagyszámú hallgatóságot vonzott a „Szólj be a papnak” áprilisi témája. Változatos volt a korosztály, a diáktól, egyetemistától a közoktatásban évtizedek óta tevékenykedő tanártól az igazgatóig sokakat érdekelt a beszélgetés.

A fórum mind a négy résztvevője jelen van a közoktatásban, így egymást is inspirálni tudták a beszélgetésben. Csűrös András, a gyömrői református gyülekezet és a református óvoda lelkésze, valamint a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karán tanít. Monostori László, a budapest-újlipótvárosi Árpád-házi Szent Margit-templom plébánosa, a Budapesti Kolping Katolikus Általános Iskola, Gimnázium és Sportgimnázium lelkiigazgatója, Pethő-Szűcs Mária, a Kiskőrösi Petőfi Sándor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola iskolalelkésze, Rubovszky Rita, pedig 12 éven át volt a Patrona Hungariae Iskolaközpont főigazgatója, jelenleg a Ciszterci Iskolai Főhatóság vezetője és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Pedagógiai Intézetének vendégoktatója.

A beszélgetés általános kérdésektől haladt az egyházi iskolák mindennapi életét, szerepét, nehézségeit érintő, lényegbe vágó kérdésekig. Mitől lesz vonzó egy egyházi iskola, mikor tölti be feladatát? A beszélgetőtársak válaszaiból az a kép rajzolódott ki, hogy

az egyházi iskola akkor tölti be hivatását, ha tudatosan felvállalja küldetését, ismeri azt a világot, amelybe ágyazva él, és tud őszinte, nyitott légkört teremteni, amelyben ki-ki szembesül a „hiszek, miben és miért hiszek” alapkérdésekkel.

Indításként arra kellett választ találni, mi az, amitől egyházinak tekintünk egy intézményt. A beszélgetőpartnerek egyetértettek abban, hogy formális dolgok és külsőségek nélkül is érzékelhető kell lennie annak, „milyen alapon nyugszik életünk, mi a viszonyunk egymással” – fogalmazott Pethő-Szűcs Mária. Rubovszky Rita arra hívta fel a figyelmet, hogy míg az iskolák „biztonságos bástyaként” definiálják magukat, a világ kísértéseitől hivatottak védeni a gyerekeket, addig – Richard Rohr szavait idézve – „Isten a peremen élők között érzi jól magát.”

A keresztény iskolának számot kell vetnie azzal, hogy Jézus nem „biztonságalapú életet” hirdetett.

Monostori László szerint

az iskola missziós terep,

ahol együtt van a „soha és a mindig” templomba járó. Így ő iskolalelkészként azt a célt tűzte ki, hogy akit lehet, azt egy lépéssel közelebb vigye Krisztushoz, vállalva, hogy az egy bárányért is elmegy, ha szükséges. Csűrös András szerint már ott probléma merül fel, hogy a szülő erkölcsi nevelést, „jó családok gyerekeinek közösségét” akarja csemetéjének, míg az iskola reménye, hogy mind a gyerek, mind a szülő hitre juthasson. „Már a felvételin nyíltan ki kell mondanunk: szeretnénk önöket a templomban is látni”. Ugyanezt hangsúlyozta Pethő-Szűcs Mária: „Nyíltan fel kell vállalni, mit várunk el, és rá kell kérdeznünk, tudják-e ezt ők is kellő nyitottsággal vállalni.”

Abban is konszenzus volt, hogy az iskola mellett kell legyen egy befogadó gyülekezet, ahol nyitottak azok felé, akik nem tudnak hívőként viselkedni – mutatott rá arra a problémára Csűrös András, ahol a gyülekezetben idős asszonyok mellé kell a padba ültetni a vallással frissen kapcsolatba került ifjúságot. Csűrös András arra is említett példát, hogy ha szükséges, akár le lehet térni megszokott útról: egy frissen átvett iskolában októberben, a reformáció napján nem istentiszteletre hívták a diákokat, hogy a gyorstalpalón megtanult imádságokat felmondják, hanem akadályversenyt szerveztek, ahol Luthert egy Wartburgból kellett kiszabadítani, a gályarabokat pedig a takarítószertárból.

Az örök kérdésre, szerencsés-e az iskolai kötelező hittan, arra jutottak a felek, hogy „abból a helyzetből kell kihozni a legjobbat, ami van”. Kihívásként kell felfogni, és igyekezni olyat nyújtani, ami vonzó. Monostori László szerint a kötelező hittan révén el lehet jutni olyan családokhoz is, akikkel egyébként nem találkoznának. Csűrös András szerint

a kötelező hittan kijelöli a misszió határait. Azokat kell elérni, akik valamennyire nyitottak , továbbá gazdagodik a gyülekezet, mert kitágul a diakónia területe: az iskolai hitoktatás révén látják, kikhez kell még odalépni.

Pethő-Szűcs Mária is lehetőséget lát ebben, mondván sok olyan téma terítékre kerül a hittanóra révén, ami otthon, a szülővel nem. Rubovszky Rita a közösséget adó programok felől közelített a kérdéshez:

minden olyan közösségi gyakorlat, mely elmozdítja a gyereket a képernyő elől, üdvözlendő.

A résztvevőket foglalkoztatta az egyházi iskolában tanító pedagógusok hithez való viszonya, a tantestület együttműködési képessége is. Rubovszky Rita szerint

ideális lenne egy személyben a „jámborság” és a jó szakmaiság,

az igazgató azonban a jó tanárt fogja felvenni, ha választania kell. Gyakorlata azt mutatja, erre a problémára nincs megoldás. Ő abban lát esélyt, ha az iskola magához tud vonzani néhány szakmailag és emberileg is hiteles tanárt, akik véleményvezérként irányt adnak a tanári közösségnek, a hiteles tanári közösség pedig vonzó lehet azok számára, akik távolabb állnak a hittől.

„Választunk? – tette fel a kérdést Csűrös András.  – Annak örülünk, ha van, aki meg tudja tartani a matematika, kémia, fizika órát.” Monostori László úgy érzi, iskolalelkészként a tanárok felé is van feladata: „Az elfogadni, kérdezni, meghallgatni magatartást követem, azt mondhatom, ellenséges, teljesen elzárkózó tanár nincs az iskolánkban.” Pethő-Szűcs Mária is a pedagógus felé való küldetést hangsúlyozza: „Meg tudunk-e mutatni egy életet, mely Jézust követve teljesebb, kerekebb és boldogabb?” Elmondta, iskolájukban örülnek annak, hogy „mindenki a maga tempójában halad”, a nyitottság a lényeg. Lelkészként pedig azt tekinti feladatának, hogy ebben kísérje a kollégáit, és lehetőségeket teremtsen arra, hogy jobban megismerje őket.

Mennyire prioritás a versenyképesség? – kapták meg a kérdést. Monostori László azt hangsúlyozta, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében Erdő Péter bíboros koncepciója alapján az a cél, hogy minden kerületben legyen egyházi iskola, ezáltal a katolikus jelenlét, a választás lehetőségének felkínálása a cél. Rubovszky Rita szerint az egyházi iskoláknak azokkal a tehetséges, de az elvárt viselkedéstől különböző, a tanárok által nehéznek megélt gyerekek tanításában van tennivalója. „Azokra a gyerekekre gondolok, akik túlmozgásosak, beleszólnak az órába, állandóan kérdeznek, ugyanakkor olvasottak, tehetségesek, akiket az átlag nehezen visel el.” Méltatta azokat az intézményeket, amelyek esetleg ugyan nincsenek benne a rangsorokban, de teszik a dolgukat, és teret engednek az egyéni fejlődésnek. „Attól a gyerektől, aki tehetséges kémiából, adott esetben nem követlenek 20 oldalas magyar dolgozatot” – magyarázta.

Hol a befogadás határa? – ezzel a kérdéssel is nap mint nap szembesülnek az iskolák. Pethő-Szűcs Mária szerint

legyen egyértelmű az elvárás. Élesen meg kell húzni a határokat, ismertetni a következményeket, és be is tartani azokat.

Rubovszky Rita egyetértett: „A jóknak is vannak jogai. Probléma, hogy keresztényként nem vagyunk elég bátrak, és nem merünk karakán módon kiállni a magunk elvárásai mellett.

Állnunk kell a harcokat abban a közhangulatban is, amely gyakorta nem az áldozattal, hanem a bűnössel szimpatizál. Hangosabban és egyértelműbben kell beszélnünk, legyen meg az önmagunkba vetett hitünk, hogy itt a határ, eddig, és nem tovább.”

Csűrös András arra hívta fel a figyelmet, gyakori eset, hogy nem ott merülnek fel gondok, hogy valaki vallásos vagy sem, mert gyakran előfordul, hogy az aktív gyülekezeti tagok gyerekeivel küzdenek.

Szóba került a pedagógusok képzése, az utánpótlás is. A beszélgetőpartnerek szerint fontos összekapcsolni a képző és a közoktatási intézményeket, törekedni a hálózatosításra, kapcsolatépítésre.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír