„Sztehlo-gyerekek voltunk” – A gyerekmentő lelkész egykori neveltjeiről jelent meg könyv

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A telt házat a Sztehlo-gyerekek voltunk című kötet vonzotta be. Mint már Kendeh K. Péter, a Luther Kiadó vezetője bevezető mondataiban elhangzott: az elmúlt évszázadból kevés olyan kincs van, amire jó újra és újra visszaemlékezni – ilyen Sztehlo Gábor hősiessége, személye, története.

Merényi Zsuzsanna, Sztehlo Gábor pedagógiai munkásságának kutatója is köszöntötte az érdeklődőket; s hangsúlyozta, az embermentő evangélikus lelkész példája néhány jelenlévőnek az életet jelentette (őket később személyesen is megismerhettük). Segíteni ott, akkor, amikor erre szükség van; akkor is, ha mások nem teszik – legkevesebb ezt megtanulhatjuk Sztehlo Gábor példájából.

A fiatal evangélikus lelkészt 1944 márciusában bízta meg Raffay Sándor püspök azzal, hogy szervezze meg a zsidó gyerekek mentését. Októberben nyitották meg az első otthont a Sztehlo Gábor nagybátyja által felajánlott Bérc utcai villában, ezt követte 32 újabb otthon ’44 karácsonyáig. Sztehlo Gábor 1600 gyermeket mentett meg a vészkorszakban, ezért 1972-ben a Világ igaza kitüntető címet is megkapta. A háború után főképp az árvák maradtak vele a zugligeti Pax gyermekotthonban, melléjük kapott még vagy száz háborús árvát, akik szinte utcagyerekként éltek addig – az ő kezelésükre új pedagógiai módszereket kellett kidolgozni. Ekkor – és részben emiatt – született meg Gaudiopolis gyerekköztársaság alkotmánya és törvényei. Sztehlo Gábor történetén alapul a Valahol Európában című filmklasszikus, melyben a gaudiopolisi gyerekek közül is többen szerepeltek.

A huszonhét mentett gyerek későbbi életútját tartalmazó, a Luther Kiadó gondozásában megjelent  kötetet Laborczi Dóra szerkesztette; vele és a könyv ötletgazdájával, Andrási Andorral – aki szintén Sztehlo-gyerek – Kézdi Beáta, az Evangélikus Élet szerkesztője beszélgetett. Andrási Andor Sztehlo Gábor emlékének egyik leghűségesebb ápolója, a róla elnevezett alapítvány egyik létrehozója; Laborczi Dórát pedig először Sztehlo Gábor naplója ragadta magával: arra gondolt, ha létezik példakép, akkor ő most talált egyet. Facebook-oldalt hozott létre Sztehlo Gábor tiszteletére, amit ő kezelt, és egyre gyarapodott a közösség – majd pár éve, már újságíróként és bloggerként megtalálta ez a felkérés: készítsenek interjúkötetet a Sztehlo-gyerekekkel.

Az egykori mentett gyerekek megkeresését követték az életútinterjúk, melyeket ugyanazokra a szempontokra igyekeztek felfűzni: mi vezette őket Sztehlo Gáborhoz, milyen háttérből jöttek; mit éltek meg ott; és mit vittek el magukkal. Nehézséget jelentett, hogy az interjúk nagyon sokfélék lettek szerkezetileg; egységesítésre, nagyobb szerkesztésre volt szükség – végül a portré műfaj mellett döntöttek inkább, ez felelt meg jobban a nyersanyagnak.

Minden személyes szűrőn keresztül jelenik meg, ezért is törekedtek arra, hogy minél szélesebb körből gyűjtsenek egybe ismereteket, emlékeket Sztehlóról – számolt be a munkáról Andrási Andor. A Sztehlo Gábor Alapítvány vállalta, hogy kapcsolatot keres a régi neveltekkel; amellett volt egy bázisanyag, melyet a témával korábban foglalkozóknak köszönhettek. Laborczi Dóra elmondta, már az első interjú is tele volt számára meglepetésekkel, például meglepő segítőtársakkal; újabb és újabb ismerős nevekről derült ki, hogy a bújtatásban részt vállaltak.

A Szomszédok tévésorozat rendezője, Horváth Ádám szintén a Sztehlo Gábor alapította gyermekköztársaság, Gaudiopolis lakója volt néhány évig, sőt, ő volt az első kultuszminiszter. Egyszer megkérdezték tőle, beleszőtte-e valahogy a Sztehlo-örökséget a sorozatba. Azt felelte: Sztehlónak köszönhetően kicsit jobb emberek lettek a szereplők...

A Budakeszi úton található Pax gyermekotthont a lelkész a Weiss Manfréd és rokonai, barátai által felajánlott telkeken, villákban szervezte meg 1945 tavaszán; 1945 szeptemberében alapította meg a több száz menekült gyerekkel Gaudiopolist, azaz az Örömvárost, saját alkotmánnyal, önálló törvénykönyvvel. A nagyobbak a Budakeszi úti „Farkastanyán” laktak, a kisebb gyerekek a „Fecskefészekben”; lett „Csendilla”, „Zajilla” és „Leányvár”. A hatalmas, öt kilométer átmérőjű telken sportpályákat is építettek maguknak; és a hajdani barackost is sokan emlegetik a kötet visszaemlékezői közül.

A háború vége felé és utána az „üldözők”, katonatisztek, hivatalnokok gyerekei is bekerültek az otthonba, hiszen akkor az ő apjuk került börtönbe, sokan elárvultak. Eleinte voltak konfliktusok az „üldözöttek” és az „üldözők” gyerekei között; Sztehlo Gábor azonban ennek kivételesen dörgedelmesen vetett véget, elmagyarázta nekik, itt csak úgy tudnak együtt élni, ha mindenki elfogadja a másikat; ők itt testvérek a bajban.

Van már Sztehlo Gábor nevét viselő alapítvány, iskola, rakpart, utca, vendégház, gyermekotthon; állítottak neki több emléktáblát és szobrot – legismertebb talán a Deák téri műalkotás, mely egy egykori mentett gyerek testvérének, Vígh Tamásnak a műve.

Mégis, tette föl a kérdést a moderátor, Kézdi Beáta, mit üzenhetnek a mai kor fiataljainak a Sztehlo-gyerekek?

Andrási Andor egy szóval felelt: „Diszkriminációmentességet.” Majd kifejtette: vallástól, származástól, mindentől függetlenül segített Sztehlo Gábor; volt, hogy a saját egyházával is szembe kellett mennie. Befogadókészség, segítségnyújtás, megértés, a másik hátterétől függetlenül – ez örökségének egyik legfontosabb aspektusa.

A beszélgetés lezárása után Kézdi Beáta megkérte a jelen lévő Sztehlo-gyerekeket, álljanak föl – hat-hét egykori mentett gyerek, ma 80 év körüli felnőtt emelkedett fel a közönség soraiban, csendben tűrve a hatalmas tapsot, amit kaptak...

Majd a mikrofont a moderátor átengedte a közönségnek. Hozzászólt többek között Füzéki Bálint pszichiáter, szintén Sztehlo-gyerek, aki elmondta, az ostrom alatt a pincében Sztehlo többek között Jézusról beszélgetett a nagyobb zsidó fiúkkal; számára Jézus utat is jelentett a közösségalkotásra.

Egy hozzászóló felhívta a figyelmet arra, hogy Sztehlo mindenkiben, a gyerekekben is tisztelte az egyéniséget, ami az ő korában párját ritkító hozzáállás volt.

„Mit gondol, mire képes, mit szeretne ez a gyerek?” – ezek a ki nem mondott kérdések fejeződtek ki Sztehlo Gábor figyelmében.

Fotó: Bókay László

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír