„Találkozzunk a keresztnél!” – Beszélgetés Zlinszky Péterrel, Solymár polgármesterével

Az isteni irgalmasság vasárnapján, gyönyörű napsütésben az új kereszt avatóünnepségére megtelt a kerekhegyi játszótér melletti újjávarázsolt kis tér, a „buszforduló”. Szmrecsányi Boldizsár Kossuth-díjas szobrászművész nemes alkotását, a gránitkeresztet Szemere János, Solymár plébánosa áldotta meg.

A keresztállítás kezdeményezője, dr. Erőss Loránd idegsebész, kerekhegyi lakos, a Magyar Máltai Lovagok Szövetsége ispotályosa ünnepi beszédében hangsúlyozta, miért is áll a „Tutio fiedei et obsequium pauperum” azaz „A hit védelme és az elesettek szolgálata”, a rend jelmondata a kereszten: Mindenkinek szüksége van arra, hogy ha nehézségei vannak, akkor egy olyan omegapont felé tudjon fordulni, ahol nyugalmat és szeretetet találhat. A továbbiakban arról beszélt, hogy a kereszt egy jel. Jel, mely figyelmeztet bennünket, hogy a teremtett világban mindannyian egymásra szorulunk. Ez a csepp alakú terület talán a verejtékünk cseppjét is jelentheti. A fiatalok számára lehet egy olyan hely, ahol leülhetnek este, vagy suli után beszélgetni. Az az álma, hogy a fiatalok ne azt mondják, hogy találkozzunk a buszfordulóban, hanem hogy találkozzunk a keresztnél.

A rendezvény főszervezője Erőss Loránd felesége, Erőss Réka volt. Közreműködött a Corvinus vegyeskar, a solymári katolikus gitáros énekkar, Őri-Kovács Anna, Füsti Száva és Füsti Georgina.

– Mi volt a keresztállítás előzménye?

– Még az előző önkormányzati ciklusban, 2023-ban indult ez a kezdeményezés, amit akkor jóvá is hagytak, de egy időre valamiért megállt a dolog. Valószínűleg zajlott a tervezés és a kereszt elkészítése. Majd 2024 őszén már hozzánk, az új testülethez érkeztek a kerekhegyi civil kezdeményezők azzal a fejleménnyel, hogy elkészült a kereszt, és szeretnék felállítani. Miután kiderült, hogy a kerekhegyi közösségnek csak kis része tud a tervről, és miután a felgyújtott nagy-szénási kereszt története erősen borzolta még a kedélyeket, mindenképp’ úgy gondoltuk, hogy előzetesen a teljes lakosságot tájékoztatni kell. Lett is feszültség az ellenzők részéről: az egyik csoport azt képviselte, hogy miért kell oda kereszt; a másik csoport, hogy miért nem tudhattak korábban erről a tervről. Így a kezdeményezők elhalasztották az eredetileg adventi időszakra tervezett keresztállítást, és 2025 januárjában lakossági fórum keretében ismertették, miért pont ott, a kerekhegyi buszfordulóban, és miért így és miért most szeretnék felállítani. Volt lehetőségük az ellenzőknek kifejteni véleményüket, észrevételeiket, de érdekes, hogy közülük már csak kevesen jöttek el erre a fórumra.

– A keresztnek kiválasztott helynek és időpontnak a kezdeményezők részéről komoly érvei voltak...

– Valóban. Amíg Magyarország a Monarchia része volt, addig a Máltai Lovagrendnek egy nagykövete volt. Az I. világháború után lett magyarországi nagykövete is, és az első gróf Karácsony Jenő volt, akinek itt volt a birtoka, Kerekhegyen. Mindennek most 2025-ben van a centenáriuma. A keresztre a lakossági adományokat is a máltaiak fogadták be. Ezért is került az ő jelmondatuk a keresztre, és ezért van a padokon is máltai kereszt.

A diplomáciai kapcsolatok felvételének emlékére Solymáron, a Szűz Mária Szent Neve templomban volt egy emlékmise is, melyet a pápai nuncius celebrált.

– Végül mikor került felállításra a kereszt és a tér rendezésre?

– Ahogy belementünk a nagyböjtbe és haladt a dolog a megvalósulás felé, azt éreztük, láttuk, hogy egyre többen láthatóvá válnak, akik ezt szintén szeretnék. Jöttek növényeket ültetni, segíteni. Akkor már tudatosan úgy terveztük, hogy nagycsütörtökre álljon a kereszt. Így is lett. Nagypénteken volt egy szép gyertyagyújtás is, órákon át jöttek-mentek az emberek, imádkoztak, énekeltek. Mindez megmutatta, hogy sokan örülnek a keresztnek, ami odáig vezetett, hogy a megáldására már megtelt a tér boldog emberekkel. Azt érzékelem azóta, hogy a kereszt beleilleszkedett Solymárba. Nem tartom tolakodónak. Kellően diszkrét; a négyméteres magassága pont beleillik a térbe. Ha megnézzük, a településünkön több kereszt is van, csak a kerekhegyi részen nem volt még. Jellemző egyébként, hogy Solymáron szinte csak szakrális szobor áll.

– Hogy látja, a település közösség befogadta a keresztet, és belekta a körülötte lévő területet?

– Igen, ezek a padok hívogatnak az üldögélésre, beszélgetésre. Egy helyi lakos, aki szintén a kezdeményezők mellé állt, és naponta jár arra, örömmel mesélte, hogy egyre többször lát idősebbet, fiatalt a kereszt melletti padon ülni, olvasni. A kerekhegyieknek mindig is kiemelt volt ez a helyszín, hisz’ karácsonykor itt összegyűlnek, betlehemet állítanak, teáznak, zsíroskenyeret esznek. Volt itt egy kisbolt is, ami aztán bezárt, de az adventelések megmaradtak. A téren volt egy fenyőfa, amit most a kereszt miatt néhány méterrel odébb helyeztek – az anyagi áldozatot is vállalva, hogy megmaradjon. 

– A családneve sokat elárul, nem lehet vele elbújni. Mesélne a családjáról és különösen is nagyapjáról?  

– Közel háromszáz éve jöttünk be az országba, először a Felvidékre. A törökök kiűzése után Dabason segítettünk a szlovákok betelepítésben, és ott kaptunk birtokot és nemességet. Pest megyében volt mindig aktív a család, alispán, bíró, ügyvéd szerepkörökben. Nagyapám, dr. Zlinszky János mindkét nagyapja foglalkozott politikával – ez Prohászka Ottokár időszaka –, az édesanyja ágán a nagyapja Tisza Istvánnal volt egy pártban képviselő a Bánságban. Amikor elcsatolták ezt a területet, Pestre menekült. Nagyapámat a 40-es, 50-es években (kitelepítés stb.) szülei még a jogi pályától is óvták, de nagyon erős volt a hivatástudata.

Egy tudományos pálya után 1989-ben alkotmánybíró lett, majd ’94-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának újraalapítására kérték fel. Ő lett a kar első dékánja. 

Ez a Széchényi-kép, ami itt van az irodám falán, megjárta az elmúlt száz év történelmi viharait; egy családi darab, úgy éreztem, hogy emlékeztetőként ideteszem magamnak. Édesapám a piaristáknál végzett, egyértelmű volt, hogy nem mehetett a jogi karra, biológiát tanult, és a környezetvédelmi diplomáciában kötött ki. Az unokák között csak én lettem jogász.

– Hogyan lett a közélet meghatározó embere?

– Érdeklődés és távolságtartás egyszerre volt bennem a közélet iránt. Abban biztos voltam, hogy ha közélettel szeretnék foglalkozni, akkor először egzisztenciát kell teremtenem. Így tíz év ügyvédkedés következett. Amikor láttam, hogy itt Solymáron nyílik ez a lehetőség, azt gondoltam, hogy a polgármesterség az a lépték, ami elég közel van az emberekhez, és ahol lehet látható dolgokat csinálni; nem csak eltűnünk egy nagy gépezetben. Megpróbáltam, és sikerült.

– Felesége helyi születésű. Hogyan lett önből „solymári”?

– A családomból jön nekem a kötődés igénye. Én valószínűleg az átlagnál jobban voltam, vagyok kíváncsi Solymár múltjára. Elolvastam a helytörténetéről szóló könyvet, hogy könnyebben tudjak kötődni. Közösségi ember vagyok, így talán aktívabb voltam másoknál. Sok mindent szerveztünk. Bolhapiac, tündérkert..., és lassan kialakult egy jövőképem is a településsel kapcsolatban. 

– Szereti az új ötleteket, és be is lehet kopogtatni velük az ajtaján?

– Igen. Várom a kezdeményezőket, és jönnek is. Most például a „Mozgás éjszakája” pályázat nyert és fog megvalósulni így, sok önkéntes munkával. Az új képviselőket is arra biztatom, hogy amilyen témával szívesen foglalkoztak, azt ne hagyják abba. Mindenkinek legyen az önkormányzati munkájában, vagy amellett olyan területe, melyben aktív marad.

– A hite mennyiben segíti a polgármesteri munkáját?

– Amikor elkezdtem itt a munkát, az irodám faláról levettem az itt lévő kereszteket, mert azokhoz akkor nem kötődtem, helyette egy sajátot hoztam. Úgy gondolom, hogy ez van annyira személyes dolog, hogy ne kelljen benne kompromisszumot kötnöm.

Minden reggel, amikor bejövök az irodába, imával kezdem a napot.

A feleségemtől kapott kis kavicsok – rajta gondolatok (figyelem, bátorság, hit, alázat) – itt vannak figyelmeztetésül az íróasztalomon, és egy ige a képernyőre ragasztva, ami nekem sokat jelent: „Átkozott az a férfi, aki a saját erejében bízik.” (Jer 17,5) Az istenkapcsolat a meg nem értés kezelésében is sokat segít, ugyanakkor kihívás is, hogy miközben elsősorban a lelkiismeretem szerint kell jót és jól cselekedjem, aközben szeretném megőrizni a nyitottságomat a többiek visszajelzésére is, hiszen egy közösség élére választottak. Másfél éve vagyunk a református közösségben, a péntek reggeli imára igyekszem eljárni, és ott kérni is szoktam, hogy imádkozzanak értem és a településért. Azt érzem, hogy a reménytelen helyzetekben mindig számíthatunk a Jóisten vezetésére. Régen evidencia volt, hogy ha egy vezető Istennel volt, akkor az egész országnak jó volt; ha nem, akkor baj volt – legalábbis a Szentírás erről tesz tanúságot. Hitem szerint ez a 21. században is igaz.

A keresztállítás kapcsán is kértem a közösség imáit, hogy az úgy tudjon megvalósulni, hogy ne feszültséget szítson; mert amit tudtam, megtettem ezért, de az én lehetőségeim korlátosak.

Úgy gondolom, hogy amikor Jézus azt mondja, hogy „Adjuk meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené!”, nem arra gondol, hogy válasszuk szét a hitünket és a világi munkánkat, hanem, hogy az Istennek tetsző élet része az, ha a világinak megadjuk, ami a világinak jár, de ettől még együtt kezeljük a kettőt.

– Miben ad erőt a családja?

– Feleségemmel, Fannival a jogi egyetemen találkoztunk. A tizedik házassági évfordulót már itt, egyházi közösségben ünnepeltük. Három fiunk van, a legnagyobb már tízéves. A hidegkúti ökumenikus iskolába jár a két nagyobbik, mert fontosnak tartjuk, hogy kapjanak hitre nevelést az iskolában. A legkisebb még óvodás. Amikor csak lehet, igyekszem intenzíven, szívvel-lélekkel velük lenni, hogy ne legyenek kárvallottjai annak, hogy az apukájuk most polgármester. De alapvetően azt gondolom, hogy a család alappilére a házasságunk, ezért próbálunk eleget kettesben lenni, nem elereszteni egymást. Ebben nagy segítségünkre vannak a feleségem szülei, akik itt élnek Solymáron, illetve, hogy Fanni most nem dolgozik. Ma este is házi csoportra megyünk. Ezek az alkalmak kéthetente vannak a református közösségben; nagyon fontos számunkra, hogy egy megerősítő közösségben lehetünk.

– Egy interjúban olvastam, hogy a nemzeti ünnepeket szeretné úgy megtartani, hogy az élmény legyen a fiataloknak is.

– 2024-ben a március 15-ét sikerült úgy megszervezni, hogy a gyerekeknek is élmény legyen. Volt számháború, közös éneklés, csákókészítés, koszorúzás. Október 6-ra is külön odafigyeltünk. Meg kell tanítanunk az ünnepeink lényegét; az emlékek felelevenítése és továbbadása minden ünnep lényegi eleme. A fiatalok irányába kell hogy fókuszáljon az ünnep, különben üressé válik. A nemzeti ünnepeinkhez nincs „biblia”, hogy elővegyük, és kiolvassuk belőle, hogy mi az adott esemény lényegi tartalma, ezért nehezebb jól, tartalmasan megülni, mint egy egyházi ünnepet; ezért is fordulhat elő, hogy sokszor inkább az aktuális helyzettel kerülnek párhuzamba a nemzeti ünnepeink.

– Milyennek látná szívesen tíz év múlva a solymáriakat?

– Köszönöm a bizalmat, de csak öt évem van. Szeretném, ha azt látnám, hogy ha kimegyek az utcára, nemcsak nekem köszönnek a solymáriak, hanem többen üdvözlik ismerősként egymást. Hogy ne az számítson, hogy ki mikor költözött be Solymárra, hanem az, hogy ki mennyire vesz részt a közösség életében. Szeretném elérni, hogy az igazán fontos dolgokban legyen egy szélesebb egyetértés. A fontos dolgok alatt értékbeli, a jövőnket meghatározó témákra gondolok. És hogy beszéljünk egymással – nyitottan és őszintén.

Fotó: Grátzer-Bogdány Tamás/Solymári Hírmondó és Szima Roland 

Magyar Kurír