„Tapasztalatunk egy nagyobb Istenre mutat” – Beszélgetés az új algíri bíborossal, Jean-Paul Vescóval

A keresztények száma az észak-afrikai országban elenyésző, összesen néhány ezer, szinte mindenki külföldi, a négy egyházmegye katolikus híveinek több mint felét az ösztöndíjjal ott tanuló szubszaharai afrikai diákok teszik ki. 

A polgárháború végére csak néhány, életét ezzel kockáztató külföldi pap, szerzetes és laikus maradt az ország területén. Hozzájuk csatlakoztunk néhányan: köztük 2002-ben Jean-Paul Vesco domonkos szerzetes; 2003-ban jómagam, a fokolárközösség tagja. Én mindössze nyolc – számomra meghatározó – évet töltöttem az országban, míg Jean-Paul Vesco két év kivételével Algériában élt, sőt nagy örömére 2023-ban megkapta az algériai állampolgárságot is. A személyes hangvétel és a „kiszólások” az interjú során betudhatók tehát a sok közös élménynek Algír, Tlemcen és Orán városaiban, ahol püspökök, papok és laikusok meleg szívű, összetartó közösséget alkottunk.

– Ferenc pápa bejelentette, hogy december 7-én bíborossá kreál. Hogyan fogadtad a hírt? Egy kis egyház érseke vagy, kisebbségi tapasztalattal. Mit jelent ez az egyetemes egyház számára?

– Nyilvánvalóan óriási meglepetés volt, mert aligha számíthattunk egy algériai püspök kinevezésére. Rám személyesen a bejelentés sokkolóan hatott, de jótékony sokként. Drága édesanyám így reagált: „Annyira meg vagyok hatódva, mint amikor beléptél a domonkosokhoz.” És tényleg, aznap, amikor megtudtam – azóta már jó másfél hónap eltelt –, engem is ilyesfajta érzés kerített hatalmába.

A bíborossá „kreál” (teremt) szó (ami önmagában egy kicsit furcsán hangzik) az első órákban olyan hatással volt rám, mintha egy új esélyt kaptam volna, egyfajta új teremtést. 

Természetesen köztudott, hogy Ferenc pápa előnyben akarja részesíteni a kisebbségi egyházakat, az olyan helyeken lévőket, mint például Teherán: a teheráni érsek is bíboros lesz. Pedig sok jelentős egyházmegye van, ahol az érsek nem bíboros, mint például a párizsi, a milánói vagy a lyoni. Ezek alapján arra gondolok, hogy Ferenc pápa talán azért döntött így, mert meg akarja változtatni a bíborosi kollégium küldetését, mást vár el tőle mostantól…

– Nem véletlenül élsz Algériában. A 2000-es évek elején két társaddal együtt visszaállítottátok a domonkos jelenlétet Algériában, Tlemcenben. Mi motivált személyesen, hogy Franciaországból ebbe az országba költözz? Láthatóan nagy szeretettel viseltetsz az algériai nép és egyház iránt.

– Nos, igen, egy önkénteseket kereső felhívásra jelentkeztem. Tlemcenbe érkezésünk, újjáalakulásunk kiindulópontja az volt, hogy 1996. augusztus 1-jén meggyilkolták Monseigneur Pierre Claverie-t, aki Orán püspöke volt, és domonkos szerzetes. Akkoriban, amikor erről tudomást szereztünk, a noviciátusban voltam, vagyis éppen a domonkos rendbe készültem belépni, és éreztem a szívem mélyén, hogy ennek az embernek az életét és az én életemet valami összeköti. Ez egy misztérium.

– Még ha nem is ismerted Claverie-t személyesen…

– Nem, nem ismertem, mert ekkor még a szerzetesi próbaidőmet töltöttem, és semmiféle személyes kötelék nem fűzött Algériához. De így aztán, amikor néhány évvel később terveztük, hogy testvéreket küldünk ki a közösség újjáépítésére, jelentkeztem egy másik testvérrel, Gérard atyával együtt, akit ismersz. Közben teológiát tanultam, és sokkal mélyebben találkoztam Charles de Foucault alakjával a Jézus Kistestvérei nővérek révén, akikkel egy helyen tanultunk.

Ez a két személy vezetett el Algériába: Boldog Pierre Claverie és Szent Charles de Foucauld.

– Néhány szóval tudnál beszélni Pierre Claverie-ről és a Jézus Kistestvérei nővérekről, akik élete különösen megérintett?

– Ez eléggé titokzatos, de Pierre Claverie alakja egyértelműen velem él, továbbra is. Mélyen hiszek abban, hogy ez a szentek közösségével kapcsolatos, nem minden magyarázható meg racionálisan. Pierre Claverie olyan ember, akiről egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valaha majd elgondolkodtat, vagy belülről megérint… Sokat jelent nekem egy mondata:

Senki sem birtokolja Istent, senki sem birtokolja az igazságot, és nekem szükségem van a többiek igazságára.”

Számomra ez az iránytű a másokkal való párbeszédhez, legyen szó akár muszlimokról, akár más emberekről a mindennapi életben.

– Hadd legyek provokatív: Algériában (azon a néhány emberen kívül, akik az Egyházhoz tartoznak) nem sokan vannak, akiknek a papok kiszolgáltathatják a szentségeket. A mindennapi életet főleg a muszlimok között élitek, értük, velük. Nem frusztráló ez egy pap számára?

– Először is: Algériában van egy kicsi, de igényes keresztény közösség. Ezért püspökként az időm egy részét ezzel a családdal, vagyis az egyházmegyével töltöm. Az Egyház hivatása az evangélium hirdetése. Egy muszlim országban, mint amilyen Algéria, ez a hirdetés a cselekvésben, a szolgálatban, amennyire csak lehet, a társadalomban való jelenlétünkben valósul meg. Ez rendkívül motiváló, mert azon nyomban felmerül az emberekben a kérdés: Miért cselekszenek így? És az evangélium hirdetése mindig ebből a kérdésből fakad: Miért teszik ezt? Mi hajtja őket? Ki motiválja őket? Ez egy gyönyörű dolog, hajtóerő. Az igazi hajtóerő éppen az – mint jól tudod –, hogy mások által gazdagodunk. Algériaiakkal, muszlimokkal dolgozunk együtt a küldetésünk során. A fokolár a hit megélésének gyönyörű példája: Miért vannak a Fokoláre tagjai Algériában? (A Fokoláre Mozgalom algériai közösségére utal, amelynek néhány külföldi keresztény laikus tagja a többséget képviselő muszlim algériaiakat szolgálja, velük alkot egy közösséget – a szerk.) Ez még jóval erősebb, mint azt a kérdést feltenni: Miért vannak itt papok vagy püspökök? Nekünk még mindig létjogosultságot ad, hogy szentségeket szolgáltatunk ki. De

az elsődleges szentség a „találkozás szentsége”.

Elsődleges, legalábbis én úgy gondolom, hogy az eucharisztia ezen keresztül terjed. Létezik tehát a találkozás és a testvér szentsége. Nem olyan értelemben, mint a hét szentség, de az emberekkel való mély találkozás, beleértve a lelki találkozást is, vagy egy közös jótett, jótékonysági program valóban szentség. Ennek a különböző vallású emberek közötti találkozásnak, amit te is ismersz, rendkívüli íze van, amit felidézve nem tudom nem meghallani Jézus szavait: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” És amikor sikerül valami mélyet átélni a muszlimokkal, ők is megtapasztalják ugyanazt az isteni jelenlétet, amelynek nem tudják a Jézus nevet adni, de a jelenlét ott van. Ez a tapasztalat egy, a mi kategóriáinknál nagyobb Istenre mutat, aki nem hagyja magát beszorítani a hitdefinícióink szabta keretek közé, amelyek nélkülözhetetlenek, mert helyes irányt adnak nekünk, de nem mindent mondanak el Istenről...

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: Új Város Online

Szerző: Prokopp Katalin

Fotó: cat.ch; La Croix / Újvárosonline.hu

Magyar Kurír